Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Régóta és jól ismerem Kádár Erzsébet novellisztikáját. Még Vas István ajánlotta, nem személyesen, de egyik pontos rajzú és biztos ítéletű vázlatában, mely most is ott áll a kötet elején. Valószínűleg a legjobb írás Kádár Erzsébetről, mindmáig ott lobog benne a felfedezés öröme, a megosztásra oly fontosnak vélt élmény friss mámora: olvassátok, olvassátok Ti is! Az először 1948 márciusában publikált rövid esszé alaptételét nem kezdhette ki az idő vagy a megváltozott ízlés: az írónő a Vas István szívéhez oly közel álló kismesterek közé tartozott, ám e nemben egyike volt a legnagyobbaknak. „Sem folytatni, sem elfelejteni nem lehet” – így szólt a nevezetes zárómondat, de Vas István, bár biztos ítésznek, ám rossz jósnak bizonyult. Mert bizony elfelejtettük Kádár Erzsébetet, méltatlanul és érdemtelenül. Neve még felsorolásokban is csak a legritkábban szerepel, nincs legendája, se mítosza; úgy tűnik, ez a csendes epika ma már hallókürttel sem észlelhető. Elbeszéléseinek új kiadása talán segíthetne valamit a dolgon, mert csak jámbor szándék a könyv hátsó borítójának kijelentése, miszerint novellái hozzáférhetők. Magam kb. tíz éve mindhiába keresem az antikváriumokban 1966-os gyűjteményes kötetét, a Kegyetlenséget.

Így hát nagyon hálásak lehetünk a kiadónak és a közreadó Kenedi Jánosnak az írónő publicisztikai életművének feltárásáért. Hisz novellái alapján alapos volt a gyanú, hogy tárcaíróként is ragyogót alkotott, de hogy az irodalomkritika területén is sikerült maradandót létrehoznia – ez felfedezésszámba menő meglepetés. Ma már korántsem divatos az effajta kritikaírás, többnyire recenziónak vagy „zsurnálkritikának” nevezik kissé megvetően. Elsősorban ízlésváltozásról van szó, hiszen Kádár Erzsébet bírálatai többnyire az akkori irodalmi élet legigényesebb lapjaiban, a Nyugatban, illetve a Magyar Csillagban jelentek meg, vagyis korántsem a bulvársajtóban. Manapság az esszé vagy a teoretikus megalapozású nagyobb tanulmány, a dernier cri, esetleg a novellisztikus jellegű, „avantgárd” műbírálatok jöhetnek még számításba. Szinte minden esetben elmarad azonban az ítélet, a bíráló állásfoglalása; a kritikus személyisége többnyire háttérbe szorul, kontúrtalanná lesz, vagy éppen túlárad, parttalanul szétterjed a megfogalmazás során. A rövid, pontos, biztos ízlésű és ítéletű, az arányérzékre mindig ügyelő, a tárgyi tudást, az anyagismeretet evidenciának tekintő, az „ügy” szeretetétől és a művészet iránti alázattól áthatott, a közönséget és az írót egyaránt figyelembe vevő; világos és érzékletes, a legmagasabb igényeknek is megfelelő nyelven megfogalmazott kritika – nos, ez az, ami a legritkább madár manapság. Ez az elnagyolt jellemzés egyben kísérlet, hogy körülírjam Kádár Erzsébet kritikaírói kánonját. Ez sok tekintetben azonos a Nyugat eszményével, melyet előszeretettel szoktak elméletellenesnek, rosszabb esetben impresszionisztikusnak nevezni. Az utóbbi vád persze könnyen lepereg Kádár Erzsébet – mondjuk így – cézanne-i szigorúságú és formaszemléletű műbírálatairól. Kétségtelen ugyanakkor, hogy ennek a mindenekelőtt szenzuális világ- és művészetérzékelésnek nem volt még hétvégi kenyere sem a teória. A kritikát mindenekelőtt az irodalom, ha nem is feltétlenül a szépirodalom egy megnyilatkozási formájának tekintették – nagyon jellemző, hogy Osvát egyszerűen „rossz írónak” tartotta Lukácsot, ugyanakkor szinte tévedhetetlen minőségérzékét dicséri, hogy szinte minden írását közölte a Nyugatban. Kétségtelen, hogy Kádár Erzsébet semmivel sem járult hozzá az irodalom elméletéhez. De vérbeli kritikusként, szinte zsigeri érzékenységgel észlelte egy mű erényeit vagy fogyatkozásait. Kis feladatot nem ismert, mindig teljes emberként fordult oda a Műhöz, legyen bár szó Móriczról vagy mondjuk – Bajkó Erzsébetről. Méltányosság és tapintat irányította, hisz saját tapasztalatából is jól tudta, hogy az írás „fájó, goromba munka, nyaktörő játék”. Így aztán birtokában volt a soha nem sértő vagy durva, ám határozott, mintegy kollegiális elutasítás művészetének is. Egyik legszebb példája ennek a Füst Milán regényéről közölt bírálata. Egy gyilkosan lényeglátó kérdéssel azonnal A feleségem története gyengéinek legközeléhez hatol: „regényhősei nem színlelik-e őrültségüket az író előtt?” És tovább faggatózik: „Van-e olyan őrültség, szenvedély vagy akár csak érzés, mely ilyen kitartóan óvatos, örökké lábujjhegyen jár, suttogva beszél?” A válasz legalább annyira szellemes, mint mélyenszántó: „Ez a regény olyan, akár egy végtelen balettmutatvány. A figurák látszólag értelmetlen mozdulataikat gondos számítással végzik.” Hadd valljam itt be, hogy önző okokból is, már-már kéjesen olvastam ezt a recenziót: megfejtette számomra a régi talányt, melyre még Fülep Lajos nevezetes kritikája sem volt képes, hogy vajon miért is vonakodtam mindig Füst Milán regényétől.

Talán e néhány röpke idézet is igazolhatja Rónay Györgynek az írónő novelláiról adott jellemzését: „nincsenek benne téves szavak”. A mostani kötetben közreadott pár soros divatlevelekre, apróbb életképekre, novellacsírákra éppúgy igaz ez az állítás, mint a nagyregény felé utat nyitó Szentendre-portréra (Egy város modellt áll). Se téves, se felesleges szavak – Kádár Erzsébet írásai a fegyelmezett mértéktartás nagyszerű példái. Bár a flaubert-inél kisebb megszállottsággal, de őt is a mot just, az egyetlen igaz szó eltalálásának vágya vezérelte. Így történt, hogy rövidke életművéből nincsenek elhagyható mondatok.

„És mennyire szereti a tárgyakat! Kaffka a tárgyakat választja tolmácsul, amikor hőseit vallatja.” Önjellemzésként is leírhatta volna mindezt – mikor könnyű vonásokkal felvázolta egy függöny, egy esernyő, egy ódon szekrény, egy zenélődoboz portréját, mintegy beszélő csendéleteket festett, hogy aztán az Egy régi selyemharisnyámról szóló tárcájában megteremtse a műfaj egyik remekét, a társasági hírek, a báli beszámoló átszellemített, imbolygóan erotikus légkörű parafrázisát. Jóval több ez, mint afféle női pepecselés, a bizsulelkület önélvezete, inkább gyengéd, udvarias odafordulás a környezet esendőségéhez. „Az én szívemben boldogok a tárgyak” – írta jóval később egy másik úrinő, Nemes Nagy Ágnes.

„Én már nem ismertem nőket, csak görlöket” – mondta nem kis férfigőggel Márai. Túlzott és tévedett, hisz kortársai közt tudhatta volna Kádár Erzsébetet. Nem tagadhatom, hogy mennyi nosztalgiával, mi több, erotikus érdeklődéssel bámulom portréját, gyönyörűen ívelt, magas homlokát, lágy loknikba rendezett, gesztenyeszőke haját, a csábítóan szétnyíló ajkai közül előragyogó hibátlan fogsorát. „Rasszos nő”, akkoriban így mondták ezt Pesten. Nem csicsergő csitri, de nem is a gőgjében fulladozó nagyasszony. Van benne valami törékeny méltóság, mely arra késztet, hogy egy pohárral kevesebbet igyunk a társaságában. Kissé félrevezető így hát a remek kötet címe. A Ritka madárról szóló ornitológiai húszsorosnak ugyanis egy liba a „főhőse”. Ha már mindenképpen madár, akkor inkább egy másik tárcacím: Kócsag.

• Kultúra