Spielberg díjözönökre esélyes új filmje, a Schindler listája egy nálunk alig ismert, valósághű regény nyomán készült. Mivel nem olvastam, nem tudom, valóban a furcsa „Amon Goeth” névre hallgatott-e a Krakkó melletti egyik munkatábor parancsnoka, vagy a figura s a neve írói képzelet terméke csupán. A filmben mindenesetre sápatagon szadista, halk elfojtásokkal küzdő, a tébolytól sem messze álló, semmiarcú fiatalember. Szörnyeteg. Villája közvetlenül a tábor feletti dombra épül, s reggelenként úri-náci vadászkedvtelésből távcsöves puskával lövi ki a lazsálókat vagy a találomra kiszemelt áldozatokat.
Így van ez a filmekben. A nácizmus emblematikus figurája valójában a precíz íróasztalhős főhivatalnok, Eichmann, aki dehogy is jeleskedne távcsöves vadászatokon meg közeli tarkólövés-vetélkedőkön. A fikciós filmnek azonban mindig is szüksége lesz fotogén emberszörnyekre. Ráadásul Amon Goeth táborparancsnokot kiváló színész játssza: holdfény-beteges taszító varázsa van, majdnem mindent elhitet a nézővel. Még azt is, hogy önmagának is alig bevallhatóan, őrültmód szerelmes a táborban kiszemelt zsidó szobalányába: kínozza, ütlegeli, de vágyaiban titkon élettársának tekinti, s arról ábrándozik, hogy majd együtt öregednek meg. Nyilván volt ilyen is, akadna olasz, német, magyar, francia, bármilyen nemzetbéli példa. A szarajevói hegyekben sem könyvelőlelkű tintanyalók öldökölnek. Eichmann törpeségében gigantikussá növő könyökvédős hóhérfigurája azonban örök érvényű és cáfolhatatlan magyarázat a Holocaust lényegére. A fasiszta állam, a milliós tömeggyilkosságok s a jól működő táborok megszervezése inkább precízen szűkagyú szakférfiúk, pedáns, korán kelő Himmlerek és Eichmannok alkotása. Nélkülük vértől felizguló pszichopaták sohasem lövöldözhetnének büntetlenül és hideglelős aligmosollyal. Klaus Barbie, a lyoni hóhér joviális külleme dokumentumfelvételek és tanúvallomások szerint is vélhetően virtigli titkos szadistát leplezett: de ő sem a Szondy-teszt negatív hőse, hanem a hivatalnok mintapéldánya.
Amíg valamely zseniális regény vagy film, vagy történelmi munka meg nem győz, számomra Auschwitz jelképe továbbra is a mintahivatalnok Eichmann marad, aki egy legyet nem tudna agyonütni, s szereti az állatokat, a feleségét és a virágot, előre köszön, s nemhogy szadista, de talán az antiszemitizmus is elhanyagolható vonása életre-halálra szóló hivatalnok-hivatástudata mellett.
Robert Merle Mesterségem a halál című, egykor nagy sikerű könyvében például megpróbálta Hoess auschwitzi táborparancsnokot belülről ábrázolni, a kishivatalnok és a látens szadista pszichopata ötvözetét kínálva – felemás eredménnyel. Filmben Liliana Cavani komikusán hamis Éjszakai portásában fűzi össze patologikus lelki és szexuális vonzalom a náci hóhért és az egykori rabot. Az éjszakai portás önparódia ugyan, de a jelenség vagy a tünet nyilvánvalóan nem pihent agyak és „lelki sci-fi”-szerzők őrült ötlete: a lélektan s a művészet joggal fedezi fel vagy csodálkozik rá a hóhér–áldozat közti ambivalens érzelmi viszonyra. Csak hát Shakespeare- vagy Dosztojevszkij-formátumú művész kell az ábrázolásához.
Steven Spielberg filmgyártó mester, és nem művész.
A Schindler listájában az a zavarba ejtő, hogy bár felszínes és közhelyes, mégsem velejéig hamis. Bár giccses és hollywoodi, mégsem bosszantó. Egyetlen igazi őszinte villanás sincs benne, mint mondjuk Wajda kevéssé sikerült Korczakjában azért van, mégis: felszínesebb, de jobb film, mint a Korczak. Vannak ilyen rejtélyek. Ez a bizonyos kiváló színész játszotta Amon Goeth táborparancsnok kicsit elhatalmasodik, túlhabzik a filmen, de csak azért, mert sajnos, nem sajnos: ő a legérdekesebb figura. Mellette, jellemző módon, a kimagaslóan legjobb színész, Ben Kingsley játszotta Itzak Stern, az embermentő Oscar Schindler gyáros zsidó főkönyvelője olyan halvány és közhelyes marad, mintha egy sültrealista dokumentumfilmből, mintha a mélyen igaz Shoahból kölcsönözték volna ki. A fikció rejtelmei: nyilván ő a leghitelesebb, legigazabb figura, s talán ezért olyan halvány. A filmiparnak és a nagyközönségnek szóló fikciónak saját törvényei vannak, s hiába berzenkedünk, a zsidó szobalány szexuális és érzelmi vonzásában gyűlölethullámokban vergődő, patologikus tömeggyilkos – agyunk ismételheti: hamisság! hamisság! – érdekesebb marad.
Oscar Schindlerből, a mintagyárában zsidók százait megmentő vállalkozóból álomgyári mesefigurát kreált az Indiana Jones és a Jurassic park rendezője. Délceg, megnyerő, eleinte csöppnyit naiv, aztán eszesen ravasz. Wallenberg hollywoodi maszkban. A film nagy részében alsó kameraállásból látjuk erkölcsileg is a törpék fölé magasodni. Ő a legszebb ember, a leghódítóbb férfi, s persze a legelegánsabban is öltözik: minden nő szerelmes belé, nácik, zsidók egyaránt. Megnyerő udvariassággal bánik szeretőivel s feleségével ugyancsak. Nemcsak szíve, még náci jelvénye is színaranyból van. Aranyember.
(A tábor felszabadulásakor nagy búcsúbeszédet mond, a válogatottan rossz arcú náci őrség szégyenülten elkullog, a hálás „Schindler-zsidók” egyik rabtársuk aranyfogaiból beolvasztott emlékgyűrűt adományoznak neki: zokog a nézőtér.)
Zokog a zsúfolt nézőtér szerte a világon. A pesti moziban, ahol a játékhét első napján láttam, félház se volt, és nem zokogott senki. Baj volna? Inkább bizonyos gyanakvással néztük végig csendben a mesefilmet. Tudtuk, hogy mindez megtörtént, s éreztük, hogy a képmester mesemázzal teszi elviselhetővé, ami megtörtént.
Schindler ezerkétszáz embert mentett meg. S ha egyet mentett volna meg csupán, én akkor is megnézném a róla szóló filmet. Ironikusan, gúnyosan szóltam a Spielberg-moziról? Bizonyára, de üresfejű és szikkadt szívű esztétának kellene lennem (remélem, soha nem leszek az), hogy ne becsüljem ezért a nagyközönségnek szóló filmért, melynek a színészi játékon kívül talán csak a fekete-fehér operatőri megoldásai kínálnak igazi művészi értéket.
1944. március 19-ének ötvenedik évfordulóján még vetítik.
- Kultúra [6]