Cölöpök békaperspektívából

Papp László Tamás [1]

Az írástudó mindig rizikót vállal, amikor – beállva a sor végére – olyan, a pályatársai révén unásig túltárgyalt dologban próbál relevánsat képernyőre vetni, mint jelen esetben a Horn Gyula nevével fémjelzett plecsni-gate. Bajos ilyen volumenű cikktermelésnél nóvumként elkönyvelhető megközelítést produkálni. Pontosabban óriási a kísértés, hogy – bepötyögvén a huszonötezer-hétszáznyolcvanhatodik ilyen témájú közírói iparosmunkát – többszörösen visszaeső evidenciahalmozóként letudjuk az ügyet valamiféle hosszúra nyújtott morális gyorstüzeléssel. Holott a nagyvilágban bőkezűen dekorált volt miniszterelnökünk hazai rendjellel való felékesítésének kísérlete nem pusztán erkölcsi botránykő. Illetve ha csupán annyit kéne eldönteni, részesüljön-e kitüntetésben a forradalom leverésének utómunkálatainál segédkező pretoriánus gárda tagjából a diktatúra középkáderévé avanzsált, a rendszer felépítése és üzemeltetése mellett annak kényszerű lebontásában is részt vevő politikus, annak megválaszolása tényleg nem igényel másfél-két flekknél többet. Mi több, ha nagyon mu­száj, akár pár sorba is összetömöríthető. Jelesül, hogy kérdés: vajh érdem-e, ha az elkötött, aztán a nem rendeltetésszerű használattól lesántult lovat visszaszolgáltatjuk a nyo­munkban lihegő jogos tulajdonosának? Javunkra ír­ható-e, ha akkor és úgy mondunk le az illegitim eszközökkel szerzett és gyakorolt hatalomról, amikor az már úgyis fenntarthatatlan, és mindenképp összeomlana? Dukál-e köszönet azért, ha ’95. március 12-én – nyolc hónapos impotens semmittevés után – nekilátunk az ország leamortizálódott háztartásának gazdaság- és szociálpolitikai restrikcióval/stabilizálással való tisztába tételének, ha nagyrészt pont az általunk (ki)szolgált rendszer évtizedei alatt maradtunk le, akár a borravaló. Magyarul: ordó jár-e an­nak, aki kipucolja saját – részbeni és közvetett – piszkát? Fenti kérdések olvastán aligha jelent nehézséget a szerző válaszának dekódolása. Kü­lö­nö­sen, hogy írásunk szereplője – a lókötős példánál maradva – semmiféle morális diszkontinuitást nem talál a paripa jogtalan használata és jogos tulajdonosának történő visszaszolgáltatása között. Sőt, utóbbi végrehajtásának pillanatában is igazolni próbálja előbbi helytállóságát. Gondolkodásmódját szituatív, történelmi időjáráshoz kötött etikafelfogás jellemzi. Amelyben a megkárosítás éppúgy helyes lehet, mint a következtében esett sérelem helyrehozása. Attól függ, melyiket mikor csináljuk. Ami az egyik idősíkban pártolandó, az a má­sikban elvetendő. Tetteihez rendeli a morált. Akkor a ló (hatalom) megragadása, jelenleg az elengedése tekinthető követendő útnak. S végül: a kissé viharvert almásderes gazdájának történt átadása nem jelenti annak beismerését, hogy eltulajdonításával bűnt követtük el, immorálisan cselekedtünk. Sőt, attól még seriffjelvényt is kaphatunk.

Ha bárki úgy gondolta, a nagykeresztre való felterjesztés – illetve annak elnöki megvétózása – nyomán gerjedt kétoldali politikai tájfunt nem lehet überelni, Gorbacsov születésnapi beszéde láttán revideálhatta elhamarkodott jóslatát. Az SZKP valahai főtitkárának ’56-ot – finoman szólva – átértékelő mondatai kavarták a legnagyobb vihart. Bár az ellenforradalom szó kimondását gondosan elkerülte, kétségtelen, látszólag messzebbre kalandozott, mint 1989–90 óta bárki. Valóban, úgy tűnik: valamennyi reprezentatív politikusunk (az MSZP frontembereit is belevéve) azt hangoztatja – de legalábbis nyíltan nem tagadja –, hogy a totalitárius magyar bábrezsimet megdöntő népmozgalmat vérbe fojtó szovjet intervenció nélkülözte a jogállam, igazság és humánum alapelemeit. De ha belemegyünk e tanulmányzanza céljának – Horn Gyula privát múltértékelésének, személyes történelemszemléletének analizáló feltárására vállalkoznánk – realizálásába, látni fogjuk: aligha van új a nap alatt. Csak eddig nem volt előttünk a maga teljességében. Gorbacsov mindössze annyit tett, hogy egy szuszra bökte ki, amit Horn sok apró részletben. A gorbacsovi konklúzió  simán összeilleszthető a horni puzzle darabjaiból. Csak­hogy itt nehezítettek a feladaton. A képkirakós játéknál alapesetben rendelkezésünkre áll a fotó, mely segít a darabok összeillesztésében. Itt azonban enélkül kellett összeállítani a mozaikdarabkákat, nem tudván előre, mi lesz a kontrollképen. Csak amikor Gorbacsov a peresztrojka-veteránok születésnapi nosztalgiabuliján bevillantotta a mintafotót, akkor láthattuk, hogy szakasztott ugyanaz.

Előrebocsátanánk, kompetenciahiány okán sem lehet célunk, hogy megkíséreljünk fényt deríteni rá: vizsgálatunk tárgya melyik hónap hányadik napján lépett a karhatalom állományába, és ott pontosan mit cselekedett. Abban se fogunk verdiktet hozni, mekkora szerepe volt hősünknek a Kádár-rezsim csődgondnokságán. Érin­teni viszont fentieket is kénytelenek leszünk. Valamit azonban rögvest megígérhetünk, ez pedig kommentátori énünk önkorlátozó fékezése. (Nem borítékoljuk a sikert, de törekszünk rá.) Alábbiakban elemzünk, s nem ítéletet mondunk. Melyhez szükségesnek látszik némi beleérző képesség. Alkalmazott kutatói empátiát fogunk táplálni Horn Gyula iránt – ami nem egyenlő az azonosulással. Extrém példát hozva: amennyiben bűnügyi riporterként sorozatgyilkost interjúvolunk, valószínűleg nem az a legadekvátabb felvetés, hogy „mondja, hogyan volt képes ilyen szörnyűségekre?” A morális határmegvonás indokolt, de alkalmatlan a diktatúrák eleven fogaskerekeivel kapcsolatos többlettudás beszerzésére. Utóbbinál félre kell tenni a beidegződéseinket. Mégis – a Horn-kötet címével eljátszva – bennünket a Cölöpök iszaptól csuszamlós víz alatti traktusa érdekel, amit legfeljebb a sötétbe alámerülő békák látnak.

Kulcsmondat a szövegajtóhoz

Horn darabkákban adagolt történelem- és rendszerfelfogásának kivesézése nem sétagalopp. Főleg mivel – a méltányosság talajától nem elrugaszkodva – kénytelenek vagyunk beismerni: a részeket külön szemrevételezve egyikből sem következik feltétlenül ’56 üzenetének tagadása, a diktatúra apologetikája. Sőt, némelyik első olvasatra kifejezetten az ellenkezőjét bizonyítja. A pártállami külügyérsége után, miniszterelnöksége előtt írt önéletrajzi kötetének bevezetőjében leszögezi, az emberiségnek „a diktátorok, a Sztálinok végigkísérik egész fejlődését, a haladás és a demokrácia híveinek szüntelen harcot kell velük szemben folytatniuk. Ébernek kell lennünk, nem szabad, hogy megtévesszen bennünket, az emberiség többségét a hatalomra vágyók szűk csoportjának szemfényvesztése... Vallom, hogy az eltűnőben lévő korszak árnyalt és hiteles vizsgálódása olyan lehetőséget kínál mindannyiunk számára, amellyel élve végképp megszabadulhatunk a legnagyobb közellenség – a totalitárius rendszerek – visszatérésének rémétől.”¹ Ilyen kijelentések akár egy – a szisztéma mellett – önnön vétkeivel is leszámoló politikus memoárjába is belefér(het)nének. Csak­hogy Horn ilyesmire kísérletet sem igen tesz. Persze szó nincs arról, hogy túlzottan idealizálná a kádári diktatúrát. Különösen nem tesz effélét az ifjúkorát meghatározó, a náci megszállást követő szovjet bevonulás, a Rákosi-korszak és a rosztovi diákévek leírásakor. Szőrmentén ugyan, de többé-kevésbé őszintén beszámol a „felszaba-dúlás” során történt erőszakról, a málenkij robot tényéről, a hivatalos propagandaklisék és a szovjet valóság ordító antagonizmusáról. Tolla inkább akkor kezd botladozni, amikor személyes tetteit igyekszik feltárni. Ami még nem újdonság, a visszaemlékezéseknek szinte műfaji követelménye az önigazoló kozmetikázás. De itt Horn tét és ok nélkül szépít. 1949 őszén, miután felvételt nyert a szovjet ösztöndíjasok tanulmányi és ideológiai előkészítését végző Oleg Kosevoj Kol­lé­gium­ba, a tanintézmény épületének „egyik szárnyában még apácák éltek. Jól megfértünk egymás mellett, s a kezdeti idegenkedés után a széles, négyszögletes udvaron sokat vitatkoztunk velük. Ők az istenbe vetett hitről próbáltak minket, mi pedig a marxizmus igazságáról igyekeztünk őket meggyőzni, persze sikertelenül.”² A szerző iránti legnagyobb jóindulat mellett is csak azt mondhatjuk: a történet hihetetlenül életszerűtlen. Aligha valószínű, hogy a női szerzetesrend tagjai – egy vallásüldöző önkényuralom csúcspontja felé tartó országban, Pócspetri és a Mindszenty-per után, gyanítván a soraikban lévő besúgók jelenlétét, érezve a rendőrállam rájuk nehezedő nyomását – téríteni merték volna a pártállam utánpótlásának számító fiatalokat. Amitől a dolog előfordulhatott, de oly módon nemigen, amilyen hangütéssel a visszaemlékező beszámol róla. Horn úgy írja le állítólagos disputájukat, mint fegyveregyenlőségben, szimmetrikus viszonylatban lévő partnerek eszmecseréjét. Pedig egyik oldalon (akárhogy is nézzük) egy – más hitelvekkel együtt – terrortól sújtott felekezet, másikon pedig a diktatúra jövőbeni elitjének képviselői álltak. Nemigen lehetséges, hogy ilyen rendszeres „klerikális mételyezés” retorzió hiányában zárult volna a fejtágítók szigorúan ellenőrzött helyszínén. Azért említésre méltó ez a részlet, mivel jellegzetes – bár korántsem unikálisan horni – gondolkodásmódot tükröz. Ugyanő mondta az MSZMP KB 1989. februári ülésén, hogy „időnként van olyan benyomásom is, hogy a hatalom korábbi arroganciáját mintha a másként gondolkodás arroganciája váltotta volna fel egyeseknél”.³ A differenciálás, miszerint az állampárt részéről ez gumibotütlegek, útlevélbevonás, szilencium, kirúgatás, a legalizálódó ellenzék irányából viszont csupán politikai bírálat formájában nyilvánul meg, hiányzik az idézett szavakból. Bonyolult, a diktatúra eszközrendszerét legitimáló pszichológiai mechanizmus ötlik a szemünkbe, ha némiképp kapargatjuk a felszínt.  A tizenhét éves, ifjú sztálinista Horn éppúgy sejthette, a katolikus novíciák 1949 Magyar­or­szá­gán aligha lehetnek egyenrangú, félelemmentes vita résztvevői, ahogy a posztkádári állampárt külügyminisztereként tudta: az arroganciával vádolt oppozíciót ugyanúgy lehallgatja a szerinte immár pökhendiségét levetett hatalom, mint korábban. Túl egyszerű lenne azt felelni rá, emberünk a memoárjában éppúgy hazudik, mint a KB-plénumon. Persze nem vitatjuk – alant párszor demonstráljuk is –, hogy a tényeknek való hadüzenet gyakran szerves része közszereplői fellépésének. De a konkrét esetben nem (csak) erről van szó. Hanem valamiféle kiegyenlítő effektusról is. Amelynek hála, elmosódik – de legalábbis relatívvá válik – a fent írt különbség. A nagyjából 1948–1962 közé tehető „hosszú 50-es években” egy fiatal káderjelölttől elvárták: ha meglát egy apácát (rabbit, kulákot, burzsujt), vegye észre a Vatikán, a cionista összeesküvés, a nemzetközi imperializmus mögöttük felsejlő robosztus kontúrjait is. S így ők már semmivel nem gyengébbek a néphatalomnál, téves hát védtelen, kiszolgáltatott áldozatnak látni őket. Ilyen politikai szocializációnál tényleg egyenrangú felek pengeváltásának tűnhet, ami nem volt az – negyven évvel később is. Nem tudhatjuk, mit takarhat a felszólalásában említett „hatalom arroganciája” szóösszetétel. Valószínűleg a glasznoszty előtti közállapotokat. Mikor Rényi Péter, az andropovi kurzusváltást bevezető vezércikkében,⁴ ugyanazon felfogást képviselte, melynek alapján Horn memoárjában sugallhatja, van fegyveregyenlőség az apácákkal. Rényi szerint: „Valamit ideje volna tisztázni a szocializmus belső ellenzékijeivel kapcsolatban, elsősorban a »státusukat« illetően… felettébb naiv és hiszékeny, aki még elfogadja, hogy ők úgy általában »a hatalom« ellen vannak, hogy az ő oldalukon nincs csak eszme, meggyőződés, erkölcs, ellentétben a mi társadalmunk embereivel, a kormánypártiakkal, akik a hatalom és az erőszak mindenféle eszközeivel is rendelkeznek. Ne ismerjük el azt a morális rangot, amelyet maguknak vindikálnak, mondván, hogy ők csak eszményeikkel, pőrén, fegyvertelenül állnak ki a viadalra; ne ismerjük el, mert nem igaz: …akár akarják, akár nem, óriási arzenál, rendkívüli hatalom sorakozik mögéjük, gazdasági és politikai, katonai és propagandaapparátusával a Nyugat minden szocializmusellenes, antikommunista potenciálja és tartaléka.” Katonák ők – a szamizdatgyártók – is, tehát jogos ellenük a tűzparancs. Horn hat évvel később vélhetően az ilyen fellépést – a rendőrstílusú pártállami médiazsargont – tartja arroganciának. De aztán – már citált önéletírásában – kijelenti, „vajon hosszú éveken át miért nem lehetett hallani azoknak a hangját, akik kihasználva az egypártrendszer omladozását, most hirtelen megjelentek a politikai porondon, s mindent és mindenkit elátkozva hirdették a maguk »tisztaságát«”.⁵ Kulcsmondat a szöveg­ajtóhoz – használati utasítás a kép nélküli puzzlehöz – mely tömörítve foglalja össze szereplőnk demokráciaképét. Nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy az ellenzék – korábban is létező – hangja a rendszer intézkedései okán nem emelkedhetett bárki által észlelhető frekvenciatartományba. De mégis úgy tesz, mintha az elhallgattatás kényszere azonos volna az önkéntes némasági fogadalommal vagy közlendőhiánnyal. De hordoznak e szavak másodlagos jelentést is. Mégpedig, hogy amennyiben nem szóltál régebben, a következményektől félve, úgy elveszítetted morális jogalapodat, hogy most beszélj, amikor rizikó nélkül teheted. Ter­mé­szetesen a lassan formálódó pluralizmus újdonsült aktorai között is voltak olyanok, akik korábban nemigen jeleskedtek rendszerkritikai véleményformálásban. Csak kérdés, ha ők elítélhetők félelem – vagy konformizmus – szülte hallgatásukért, milyen verdikt járna a csönd előidézőinek?

„…nem verik őket az utcán…”

A Horn-legendárium alapköve és gyámpillére az NDK-menekültek szabad világba történő kiengedése. Annak dacára is, hogy tudjuk: ő maga javaslattevő és végrehajtó, nem pedig döntnöki szerepet vitt. Végső szót ez ügyben Németh Miklós kormányfő és az MSZMP négyfős elnöksége mondott – szinte biztos, hogy Moszkvával egyeztetve. A német egyesülés fölötti örömöt – s az abból következő, a volt külügyért maga alá temető díjözönt – nemigen befolyásolják a „mi lett volna ha…”-típusú spekulációk. Pedig a tények alapján legalábbis több forgatókönyv létezett. Vagyis épp az a pláne, hogy 1989 nyarán – függetlenül attól, hogy lehetőségként persze kalkulált vele – a magyar vezetésnek nem állt érdekében a keletnémet, csehszlovák, bolgár és román rezsim gyors kollapszusa. Főként nem volt tervbe véve összeomlasztásuk. Az ok egyszerű: a Honecker-, Jakes- és Zsivkov-féle diktatúrákhoz viszonyítva már az érett (vagy rothadó) Kádár-rendszer is nagyságrenddel élhetőbb volt. S a kontraszt a berecztrojka és a grósznoszty idején még hangsúlyosabb lett. A ke­rek­asztal-tárgyalások előestéjén a politikai riválisait továbbra is poloskatelepítéssel látókörében tartó hatalom beletörődni látszott a szabad választásba. Amennyiben erre rezdületlen – de legalábbis jól-rosszul egzisztáló – önkényuralkodók szomszédságában kerül sor, a hozzájuk lépest a demokrácia iskolamesterének tűnő állampárt meg is nyer(het)i azt. Ez ugyanis beigazolni látszott volna, hogy a demokratizálás persze a népért történik, de a nép által aligha lehetséges. Prága, Kelet-Berlin és Bukarest forradalmai járultak hozzá leginkább, hogy az MSZMP az élbolyból a futottak még kategóriájába csúszott vissza. 1989 de­re­kán Magyarország nyugati szemszögből a KGST-n belül leginkább progresszív és piackonform – még a csak részben szabad voksolást engedélyező, háttérbeli mandátumosztozkodást szentesítő LEMP–Szo­li­daritás-paktumon is túlmenő – szocialista ország. Néhány hónap múlva viszont csak egy a fél tucat új kisállami demokráciából. Ami nem mond ellent annak, hogy Moszkva igyekezett nem megdönteni, hanem felpuhítani a reformszocializmustól ódzkodó szövetségeseket. A szovjet tanács­adókkal jócskán megszórt bolgár hadsereg támogatásával és Petar Mladenov vezetésével lezajlott, Zsivkovot trónfosztó szófiai államcsíny a KGB stílusjegyeit hordozza. Így a Honecker–Krenz-stafétában is része lehetett az ez irányú szovjet céloknak. A keletnémet migránsokat persze nem Moszkva küldte a Lajta közelébe. Mondhatni, felborították a papírformát. A Horn vezette Külügyminisztérium főosztályvezetője, Alföldy Tádé még 1989. augusztus 29-én is úgy nyilatkozott – bizonyára nem a miniszterével szembemenve –, hogy a hazánkból vissza­utaz­ni nem akaró NDK-állampolgárok nem menekültek „mert nem is kérték, hogy annak tekintsük őket. Egyébként sem lehet menekültnek tekinteni az olyan embert, aki szabályos úti okmánnyal utazik, ezzel visszatérhet országába, retorzió nem éri. Az NDK nagykövetsége ugyanis szavatolja, hogy a már lejárt engedéllyel itt tartózkodó NDK-beli állampolgárok büntetlenül térhetnek haza. Otthon van munkájuk, lakásuk, többségük kocsival jött. Tehát viszonylag konszolidált körülmények között élnek, a gyermekeik iskolába járnak; nem verik őket az utcán; szóval nagyon nehéz bizonyítani, hogy ezek az emberek menekültek. Két­ség­te­len, hogy bizonyos emberi szabadságjogok terén nem tudják magukat teljesen kibontakoztatni. Ez a tény az utazási korlátozásban csúcsosodik ki. A me­ne­kültügyi konvenció azonban nem tartalmaz olyan utalásokat, amelyeknek a magyar kormányt arra kellene késztetniük, hogy csupán az utazási jog megtagadása miatt bárkit is menekültnek tekintsen.”⁶ Az interjú alcíme – Az NSZK-val is van vitánk – és felkonfja („egyre hangosabb a nyugatnémetek egy részének tiltakozása, akik nem akarják gazdaságukat keleti testvéreikkel megosztani”) is jelzi, korántsem volt egyesélyes a dolog. Az eseményekkel sodródó magyar vezetés akkor nyitotta meg a határt, amikor belátta, a Pán­európai Piknik precedensén vérszemet kapó, mind gyarapodó keletnémet tömeget úgyis lehetetlen visszatartani.

Morálfüggetlen kurázsi

Retrospektíve közelítvén a célszemély pályaívének leginkább megosztó jellegű stációjához, bele kell mennünk generális köztörténeti dimenziók boncolgatásába. Horn, Rosztovból visszatérve, 1954-től pénz­ügyminisztériumi előadóként dolgozik. Koc­ká­zat­vállalás nélkül mondhatjuk, a történések idején 24 éves kistisztviselőnek aligha kell tartania a forradalom győzelmétől. Szimpla párttag, alacsony hivatali beosztásban. Ő maga egyenesen arról ír, hogy 1956. október 26-án behívják a Nemzetőrségbe. Va­gyis hogy rendvédelmi karrierje a rezsimmel szem­be­for­dult, a felkelők oldalán harcoló Király Bé­la parancsnoksága alatt indult. Csakhogy a tények erre rácáfolni látszanak. 26-án Hornt aligha „sorozhatták be” a 30-án megalakult Nemzetőrségbe. Tör­té­nész­nek átadva a szót: „október 24. és 26. között ugyanis a kerületi MDP-pártbizottságok párttagokból és funkcionáriusokból különféle üzemi, gyár- és pártőrségeket szerveztek a felkelőkkel szemben. (Igaz, ezek érdemi fegyveres tevékenységet és ellenállást ezekben a napokban lényegében sehol sem fejtettek ki.) Horn tehát aligha vonulhatott be nemzetőrnek, inkább a pártmilíciához csatlakozhatott, még az október 28-i fordulat, a felkelés hivatalos forradalommá nyilvánítását megelőzően. Október 30-án, az óbudai Margit Kórházban megszületett első gyermeke, Anna. A no­vem­ber 4-ig tartó napokról már csak azt tudjuk meg a Cölöpökből, hogy az újszülött és mamája is jól voltak, arról azonban nincs szó, hogy folytatta-e járőr- vagy fegyveres szolgálatát. (Ebből arra is lehet következtetni, hogy a pártmilíciából valójában nem lépett át az akkor szerveződő Nem­zet­őrségbe.)”⁷ Tehát nem a hatalommal szemben, hanem mellette ragadott fegyvert. Ezen tettének motivációja – az időpontot nézve – aligha lehetett elvtelen konformizmus. Mellbe­vá­gónak hangozhat, de úgy véljük, eme döntés hátterében meggyőződéses hit és személyes bátorság ötvözete (is) állhatott. (Ezeket a jelzős szerkezeteket értéktartalom nélkül használjuk. Hinni jó és rossz dolgokban egyaránt lehet, a kurázsi is morálfüggetlen.) Felkelés idején a vesztésre álló hatalom szolgálatában harcot vállalni kétségtelenül igényel némi elszántságot. Emberünk nem volt olyan közismerten kompromittált és/vagy a gyűlölt ÁVH szolgálatában álló figura, aki a népítélettől (vagy felelősségre vonástól) rettegve csak a me­nekülés vagy az utolsó töltényig való küzdelem viszonylatában dönthetett. A korabeli zűrzavarban egy ilyen behívót gond nélkül elbliccelhetett az illető. Sokan ezt tették, otthon maradva kivártak, minden akkori (netán utólagos) retorziótól mentesen. A hatalom reguláris fegyveres erőinek demoralizálódását/átállását is képtelen volt meggátolni, nemhogy vélelmezett civil híveit mozgósíthatta volna. Ráadásul Horn ekkor – terhes feleségére, esetleg valami szimulált rosszullétre hivatkozva – legálisan is kimenthette volna magát. Joggal feltételezhető, hogy aki otthagyván viselős nejét, egy népszerűtlen, bukófélben lévő, tömeges erőszakcselekményektől szorongatott kormány mellett sorompóba lép, az ezt belső indíttatásból teszi. Az események 28-án bekövetkezett hivatalos átminősítése és a szovjet intervenció közötti hétről mindenesetre távolságtartó idegenkedéssel számol be. Utólagos látásmódja nem feltétlenül ellenséges, de leszűrhető belőle: harmincöt év múltán sem tud (vagy akar) a szóban forgó napokra visszanézve lelkesedést imitálni. A második szovjet beavatkozást követő napok viszont az MSZMP pénzügyminisztériumi alapszervezetének létrehozói között találják. Nyilván rengetegen hitetlenkedve kaphatják fel a fejüket, miután elolvassák: ehhez is kellett néminemű bátorság. Elismerjük, látszólag tényleg képtelenségnek hangzik. Ugyan miféle kockázatvállalást igényelt egy sokszoros túlerővel bevonuló szuperhatalom által létrehozott, quisling-típusú marionettkormány hívének lenni? Ha viszont alaposabban szemügyre vesszük a korabeli szituációt, aligha maradhatunk ilyen kategorikusak. Pont azért jelenthetett rizikót a hatalom melletti nyílt kiállás, mivel november 4. után a Kádár-rezsim – leszámítva az államvédelmisek, partizánok és volt MDP-dolgozók részvételével alakult néhány száz fős, egyenruha- és fegyverhiánnyal küszködő, szervezési gondok miatt (is) alacsony harcértékű, önkéntes szabadcsapatokat – hetekig csak a Vörös Hadsereg alakulataiban bízhatott. Nemhogy hadra fogható, mindenhol bevethető saját rendfenntartó állománynak, de a legszűkebb kiszolgáló személyzetnek is híján volt. A párt­állami restaurációval összefüggésben negatív elfogultsággal aligha vádolható Marosán György is leírja, a bábkormányt övező közmegvetés miatt a Magyar Rádió bemondói nem voltak hajlandók dolgozni, amikor pedig Prágából kormányküldöttség érkezett, „a delegációt megvendégelni nem tudtuk. Nem volt, aki legépelje a de­monstratív nyilatkozatot, amelynek az volt a célja, hogy közölje: a csehszlovákok a forradalmi munkás-paraszt kormányt támogatják.”⁸ De idézhetjük Mester Endrét, a Nagy-budapesti Központi Mun­kás­tanács egyik vezetőjét, aki a Kádárékkal folytatott tárgyalásokra emlékezve je­gyez­te meg a szembenálló félről, miszerint „a sűrűn elismételt kitételek, hogy amíg a szovjet hadsereg ki nem megy az országból, és a Varsói Szerződésből ki nem lépünk, addig nem vesszük föl a munkát: újra sokkolhatták őket. Felhoztuk a finn példát: 1939-ben ott olyan totális sztrájkot szerveztek, hogy sok ember elpusztult, mert a kórházban még az orvosok sem dolgoztak, szülő nők haltak meg – de kiharcolták, hogy a szovjet hadsereg elment Finn­or­szág­ból…”⁹ Nem állítható, hogy az elmondottak megvalósulásának komoly sansza lett volna 1956 végén. Ugyan­akkor vitathatatlan, ez véleményklíma szintjén rányomhatta a bélyegét a hatalomgyakorlók közérzetére. Ilyen társadalmi légkörben a kormánypártiságot vállaló névtelen kishivatalnok aligha lehet biztos, hogy nem lesz kitéve inzultusoknak. És abban sem, hogy a közhatalom meg tudná őt védeni. Vegyük bele a következtetések mérlegébe: emberünk túl sokat akkor sem veszít, ha néhány héttel (vagy pár hónappal) odébb lép be a pártba. Nem egy káder választott ilyenfajta halogató taktikát. Orosz nyelvtudással, kint szerzett diplomája révén ugyanúgy érvényesülhetett volna. Horn ekkor túl kis pont ahhoz, hogy felemlegessenek neki egy időleges megingást. Döntését nem mo­ti­válhatták pusztán elvtelen karrierlatolgatási szempontok. Kellett hozzá világnézeti elkötelezettség is. Nyil­ván­valóan kezdettől a restaurált diktatúra, ha nem is feltétlenül túlbuzgó, de megbízható támogatója volt. Részt vett a hatalom melletti rokonszenvtüntetéseken, mikor ez szinte össznépi ellenszenvet generált. Értelmetlennek látnánk belemenni azon vitába, hogy Horn mikor lépett a karhatalomba, s ott pontosan miféle ténykedést fejtett ki. Az ex-kormányfőt háborús bűnökért zsinórban jó néhányszor feljelentő Deport ’56 szervezet vádemelést indítványozó próbálkozásait összefoglaló dokumentumkrónikájának¹⁰ elfogulatlan olvasója nehezen juthatna egyébre, mint hogy jogi és történettudományi szempontból Horn ottani konkrét cselekedetei rekonstruálhatatlanok. Ama valós tényből, hogy a pufajkások hivatásszerűen követtek el tömegbe lövetést, kényszervallatást, jogalap nélküli őrizetbe vételt, szabálytalan házkutatást, nem vezethető le, hogy kivétel nélkül mindegyikük sáros effélében. (Ahogy a náci erőszakszervezetek kivitelezte tömeggyilkosságok ismeretében is elképzelhető, voltak olyan SS-katonák, akik a lőgyakorlaton kívül egyszer sem sütötték el a fegyverüket. Pusztán azért, mivel haláltábori beosztás vagy frontszolgálat helyett hátországi objektumőrzéssel vagy járőrszolgálattal foglalkoztak.) Persze a lényeg nem ez, ami örökre homályba vész. Inkább az, ami a legilletékesebb szájból lett kimondva. Hogy írásunk tárgya – önmeghatározása szerint – a törvényes rendet oltalmazta a posztsztálinista bábkormány által verbuvált különítményben. (Kérdés ugyanakkor, mit értünk jogszerű államrenden. Ha kizárólag a csalás, hamisítás, alternatíva-kizárás nélkül, demokratikusan választott, népszuverenitásban gyökerező hatalmat, úgy Nagy Imre kabinetje éppoly törvénytelen, mint utódáé. Hisz az ő beiktatásáról sem a választók, hanem az MDP KV döntött. A legutolsó ilyen szempontból tiszta pedigréjű kormány 1945–47 között volt. De Magyarországon senki nem közjogi alapon ítéli meg a törvényességet, hanem a népakarattal való azonosulás síkján. E tekintetben evidens, melyik jön ki az összehasonlításból győztesen.)

Kádár evangéliuma

Horn egy fogalmi csapda rabságában élt a rendszerváltás óta. Amennyiben Horn Gyula önkéntes rendfenntartó a Kádár-rendszert szilárdító cementcseppként a legitim államrezont szolgálta, akkor bajtársai is ugyanezt tették. A törvény uralmát vé­de­ni bűnözőkkel szemben kell. Ha a népakarat-kom­patibilitás szempontjából toronymagasan vezető Nagy Imre-kormány megdöntése segítette elő a törvényesség helyreállítását, úgy Kádár reprezentálta az igazságot. Önnön szerepének mentegetése legalábbis ennek kimondását feltételezte volna. Ami nem történt meg. Gorbacsov viszont ezúttal megtette helyette, Horn pedig ezen felbuzdulva továbbment. A moralizálás gordiuszi csomójának bogozgatása helyett elnyisszantotta azt. Szerinte, „abban, hogy Magyarország sokat tett az európai fejlődésért, benne van Kádár János munkássága, Nagy Imre áldozata is”.¹¹ A köznapi értelmezés szerint Júdás volt Jézus árulója. Determinista interpretációk – illetve az apokrif Júdás-evangéliumnak hitelt adók – viszont azt bizonygathatják, mivel Krisztus megfeszítése az isteni terv része volt, abban benne foglaltatott Júdás harminc ezüstpénze is. Mi több, Jézus tudta, hogy ez a dolgok rendje, s ő maga biztatta tanítványát, kötelessége magára venni ezt a terhet. A gnosztikus üdvtan szocialista verziójában Júdás nemcsak feladja Krisztust, de utána nem lesz öngyilkos, hanem lerakja a kereszténység alapjait. Cikkünk eleje táján írtuk, hogy amit ’56-ról Horn lassan közénk behajigált puzzle-darabokban fejtett ki, azt Gorbacsov egy retusálatlan fotóval egy pillanat alatt tette. Horn felfogásában ugyanez a történet Nagy és Kádár viszonylatában. Miután utóbbi kivégeztette a másikat, lassan nekilátott programja megvalósításának. Ezen gondolkodás alapján a kádárizmus három évtizede a forradalom követeléseinek csigalassú, de szívós megvalósítása volt. S logikusan torkollott a rendszerváltásba. Így fölösleges választani közöttük. A diktatúra elnapolt demokrácia. Nincs erény vagy bűn, sem szabad akarat. Történelmi szereposztás van. Akasztott és hóhér nem antagonizmus, hanem szintézis. Mint nyilván a kedves olvasó is észrevette, a vé­gére empátiamissziónk hajótörést szen­vedett a Horn-fokon.

De a legvégén mégis vigyorogjunk jóízű cinizmussal a szituáció tagadhatatlan iróniáján. Mely szerint a felterjesztés nem elfogadás, hanem visszautasítás céljából készült. Hogy miközben Kádár népe értetlen felháborodással nézi a cirkuszt, ne zsémbeljen rajta, hogy az ingyen ebéd mellé nem jár kenyér.

Jegyzetek

1   Horn Gyula: Cölöpök. Zenit Könyvek, 1991, 5–6. o. To­váb­biak­ban: Horn 1991.

2   Uo. 75. o.

3   A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizott­sá­gá­nak 1989. évi jegyzőkönyvei. Magyar Or­szágos Le­vél­tár, Bp., 1993. Kötetszerkesztő: Soós László. Szer­kesz­tette és jegyzetekkel ellátta: S. Kosz­t­ricz Anna, Lakos János, Némethné Vágyi Karola, T. Varga György. I. kötet, 361. o.  

4   Nem babra megy a játék. Népszabadság, 1982. december 11.

5   Horn 1991, 226. o.

6   168 óra, 1989. augusztus 29.

7   Germuska Pál: Hogyan védte a „törvényes rendet” Horn pufajkás osztaga? http://hvg.hu/velemeny/20070706_horn_gyula_karhatalmista_hunyadi_germuska.aspx [2]

8   Marosán György: A tanúk még élnek. Hírlapkiadó Vállalat, 1989, 148. o.

9   Domonkos László: A hóhér vigyorog. Universum Kiadó, Szeged, 1990, 44. o.

10  Szerdahelyi Szabolcs: Hiányzó cölöpök. Ami Horn Gyula életrajzából kimaradt. Kairosz Kiadó, 2002.

11  http://www.168ora.hu/cikk.php?id=8088 [3]

• Játéktér [8]