Sok francia filmalkotó maradt nálunk ismeretlen, még a legnagyobbak közül is. Renoir vagy Bresson, Godard vagy Rivette, vagy Eustache; van, kinek a magyar néző csak Párizsban láthatta filmjét, van, kinek éjszakai zártkörű előadásokon és filmklubok ritka vetítésén.
Truffaut szerencsére nem ilyen. Magyarországon már jó ideje talán Francois Truffaut a legismertebb s talán a legkedveltebb francia filmművész. Közel került hozzánk. Aki csak egyetlen filmjét látta, az is megszerette. Becsüli a kritika, becsüli a közönség, ismerjük stílusát, világát, hőseit.
Ismerjük gyermek- és fiatalkori hasonmását is, Jean-Pierre Léaud-t, a Négyszáz csapás majd a többi Antoine Doinel-film ingerlékenyen bájos, női hisztériákra hajlamos „örök kamasz” figuráját.
Truffaut a kamasztitkokat és kamaszos megalázásokat sohasem felejtő felnőttek rendezője. Minden filmjének a könyvek, a gyerekek és a nők a hősei. Manapság egyáltalán nem szokás félénk férfiakról filmet csinálni (lassan Woody Allen is abbahagyja). Truffaut a Jules és Jim óta szerette az ilyen hősöket a könyvekben. Saját gyerekkorában rossz tanulónak számított, sőt gyerekbűnözőnek. Közben az olvasás volt a legnagyobb szenvedélye. Később, filmjeiben a félénk és kamaszosan gátlásos férfiak kicsit hőssé válnak. Ki csodálkozna hát, ha a Fahrenheit 451 félénk tűzoltókönyvégetője a Copperfield Dávid első lapjai után a könyvek megmentőjévé válik? A Fahrenheitben egyébként minden olyan könyvet elégetnek a gyilkosok, melyet Truffaut legközelebbi barátjaként szeret.
A Négyszáz csapás Antoine-ját megbüntetik, mert éjjel gyertyafénynél Balzacot olvas, és meggyullad a függöny. Megbüntetik, mert Balzac hatására ír iskolai dolgozatot. Antoine a Doinel-ciklus későbbi darabjaiban író szeretne lenni. A Lopott csókokban még csak ábrándozik erről, a Családi fészekben már kötetnyi kéziratával bajlódik. Balzac egyébként nemcsak a Négyszáz csapás kockáin, de más filmjeiben is jelen van. A Mississipi szirénje gyilkossá váló szerelmesekről szól, akiknek a szerelmen kívül lassan minden mindegy már. Afféle Manon Lescaut-történet, hagyományosabb, melodramatikusabb hangszerelésben nem is olyan távoli rokona Godard Bolond Pierrotjának. Belmondo és Catherine Deneuve végigmenekül egész Franciaországon, nyomukban a pedáns igazságszolgáltatás. Kis kunyhóban húzzák meg magukat, a halálra készülnek. Belmondo arcát egyszer csak elönti az öröm: a kunyhó sarkában Balzac Szamárbőrének egy régi kiadását fedezi fel.
„Mikor udvarolt, mindig könyvet hozott, sohasem virágot” – ezt már halála után idézte fel valamelyik kamaszszerelme. Maga sem tudta talán, hogy a mondat szerepel A kéát angol lány és a kontinens című, bemutatójakor majdnem megbukott, ma egyre szebbnek látszó filmben, mely kicsit a Jules és Jim párdarabja. Mivel korán kicsapták az iskolából, s nem is érettségizett, csak természetes, hogy Francois Truffaut nagyon szerette a könyveket, valahogy úgy, mint a beteg gyerekek a mesét: hitt bennük. A több irodalmi doktorátussal és tudományos fokozattal rendelkező Rohmer mellett valószínűleg ő volt a legolvasottabb francia rendező.
„A könyvek mögött mindig emberek vannak” – inti a zord tűzoltóparancsnok könyvégetésre induló beosztottjait. Nagyszerű dolog lenne végigolvasni Truffaut filmbeli (vagy valóságos) könyvtárát.
„Ha a filmrendezőt össze lehet hasonlítani egy süllyedő hajó kapitányával, akkor én a jól ismert mondás híve vagyok: a nőket és a gyerekeket előbb!” – vallotta. Filmjeiben a Jules és Jim óta mindig kicsit feminin, határozatlanságukkal rokonszenves férfiak és sorsokat eldöntő, lélekben férfias nők szerepelnek. Truffaut azt sugallja: miközben szeretjük a nőket, pillanatokra sem feledhetjük el, hogy pusztítani is tudnak. Igen, de ő jótékonynak tartotta e boszorkányhatalmukat. Filmjeinek nézője mindig olyasmit érez, mint a Jules és Jim vagy a Szomszéd szeretők halálos befejezésekor: ez a fajta végzet és pusztulás nem a legrosszabb megoldások közül való.
„Ma már nem tudnék olyan filmet csinálni, mint a Jules és Jim – nyilatkozta a hetvenes évek végén. – Harmincéves sem voltam akkor, s egy nagyon idős ember könyvét vittem filmre, olyan férfiét, aki távol kerülve az élménytől, már megszépítette, tompította a csapások erejét. Pedig az ember nagyon kemény csapásoknak van kiszolgáltatva a szerelemben.”
A végletes szenvedélyeket mindenesetre női figurákban ábrázolta. Hasonmása, Jean-Pierre Léaud meg a többi szerelmes férfi mókásan egzaltált, rokonszenvesen hisztérikus, de Jeanne Moreau vagy Fanny Ardant az életet teszi tétnek.
A könnyednek mondott, melodramatikus Truffaut-filmek titkokat rejtenek, s e filmek igazán csak a hasonló titkokat dédelgető örök-kamasz nézőket ejtik rabul.
Örökmozgó (Bp. VII., Erzsébet krt. 39.)
március 12., 20.30
A zöld szoba (Vendégek Madeleine Morgenstern és Ewa Truffaut, bevezetőt mond M. Morgenstern)
március 13., 18.30
Csirkefogók, Négyszáz csapás
március 14., 20.30
Húszévesek szerelme, Lőj a zongoristára
Francia Intézet (Bp. I., Fő u. 17.)
március 11., 19 h
Lopott portrék (Serge Toabiana és Michel Pascal filmje Truffaut-ról)
március 14., 19 h
Négyszáz csapás
március 15., 19 h
Bársonyos bőr
március 16., 19 h
Lopott csókok
- Rábeszélő [6]