Tandori Dezső magyar író, költő, műfordító és -elemző sokáig láthatatlan volt előttünk. Csak jeleket küldött magáról, leginkább írásjeleket. A test, ami igévé lőn. Példátlan munkabírása és jelenvalótlansága aztán vad legendákat teremtett drákói életvezetésről, hajó gyomrában működtetett titkos fordítóirodáról (vö. gályázás), sok különc szokásról. Közszereplőként később sem, de magánemberként már fel-feltűnt, egyre többen találkozhattak vele, látták vagy látni vélték, egy időben akár több helyen is. Száz szerepben, ezer alakban jelent meg, Próteuszként, megfoghatatlanul.
És itt már nemcsak testi valójára kell gondolnunk. Hol az olvasó, ki követni képes összes publikációját szerte a hazában, s rajta kívül is, tiszteletet parancsoló irodalmi folyóiratokban és alig ismert, rapszodikus megjelenésű, vidéki orgánumokban? A legváratlanabb helyeken bukkanhat föl (vagy lappanghat még), teszem azt a Népszabadság sportrovatában. És ez még csak a szűkebb értelemben vett írói munkásság, hol van még a kétezer ívre rúgó fordítás, különféle nyelvterületeken, tárgykörökben és kiadványokban? Lesz dolguk a Tandori-kutatóknak.
Ki tudná megszámlálni valamennyi nagy- és kiskorszakát? Az emlékezet csak a legnagyobbakat őrzi, az első két kötetet (Töredék Hamletnek, Egy talált tárgy megtisztítása, ami többek szerint kopernikuszi fordulatot hozott a magyar költészetben), azután a gombfocit és a medvéket – minden mennyiségben, jelentéseit az erősebb lét közeléből, az anagrammatikus álnevek alatt írt szerepregényeket, a madarakat és lovakat (előbb hús-vér alakban Európa híres versenypályáin, ma már csak a fogadóirodákban, ahol mágikus jelentésű nevük által vannak jelen), a kisvilági nagy utazót, kit mindenüvé elkísérnek a dolgok, használati és műtárgyak, zenék, könyvek, a világ összes dalának élő és holt szerzői.
És most az ige testté lőn, Tandori Dezső megjelenti magát olvasói előtt. A deszkákra lép a Kamra sorozatában (Az író színháza), katedrára ül az egyetem Arany János jutalomelőadásain, széket foglal a Széchenyi Akadémián, íme, közszereplést vállalt – de csak azután, hogy radikálisan fölszámolta valamennyi szerepét. Lelépte a távolságot, élő adásba tette át a közvetítéseket. A naiv olvasó sosem, a kiművelt is csak nehezen állja meg, hogy össze ne mossa az írót az elbeszélővel, de még a hősével is, a költőt a lírai énnel. Most végre szabadon engedhetjük gyermeki énünket, mert nincs többé távolság, nincsenek áttételek. A Tandori-próza – és a vers, mert versel megint – a Tandori Dezső nevű, egyszeri és megismételhetetlen személy élettényeiből, gesztusaiból, testi-lelki-szellemi működéséből épül, ezek a tárgy, a téma, az anyag. Ez a mondanivalója. A kulcsszó: evidens, elemi, szerves – mondja. Az élet elemi tényeinek – és organikus kapcsolataiknak – evidenciában tartása és royalizálása.
Tandori Dezső megjelenik hát a Kamra színpadán vagy a bölcsészkar díszes tanácstermében. Úgy érkezik, mintha külhoni város garniszállójában vett volna szobát, hová beköltözik, s az idegen, személytelen környezetet elkezdi otthonossá tenni, benépesíteni megtalált tárgyaival. Az írásokból ismerős ruhadarabokat viseli, híres sportszatyrából, neves nejlonzacskóiból sorra kerülnek elő a hozott tárgyak, a vekkeróra, a Beckett-kötet, a Bertram-füzetek, a „hosszú koporsó” kicsiben, a 4 Non Blondes (ejtsd: blondes) kazettája. Mindegyiknek története van, s a történetet felidéző ereje, titkos kapcsolatban állnak (korrespondenciák), kezet és szót adnak egymásnak. Előbb csak megérintik az emberüket, éppen hogy súrolják, azután hozzánőnek, míg végül minden mindennel összeér, Szép Ernő a Wittgensteinnel (vagyis Wittivel) és Linda Perryvel, a dal a költővel, költő a madárral. A lovak beszélő neve megszólal és megszólít. Ezeket aztán Tandori Dezső elbeszéli, írásban vagy szóban, ugyanegy. Az előadóteremben élőben történik meg a Tandori-írás. Nevetünk és hüledezünk. Felkavaró élmény jelen lenni ilyen erős lét közelében, részesülni ekkora közvetlenségben. Látni a mozdulatot, ami belesuhint a közepébe, és hallani rögtön a suhogást is. Persze hogy nem hibázik, ha egyszer minden pont középső. Királyi.
A korszakok véget érnek, új korszaknak adják át a helyüket. Gombfocimeccs helyett lóverseny, madárfelügyelőből madárzsoké, szeszek után 7000 nap, egy öröklétnyi józanság, a súlyos férfiból egy fiú, éles és kihegyezett. A korszakok mégsem elmúlnak, inkább csak átmennek egymásba. Mert közben – tudjuk Ottliktól – minden megvan. Megvannak a régi versek (készül már a második kiadásuk), megvannak hiánytalanul a verebek, a pimasz élők és a megholtak, a nevezetes Dömi köszöni, jól van, a Borisz Vekker is jár még, igaz, nem külföldre, csak odahaza a polcon, medvékre támaszkodva.
Tandori Dezső: Az énekes önelemzése címen tartja meg akadémiai székfoglalóját március 11-én, pénteken 16.30-kor az MTA dísztermében
Az író színháza március 13-án, vasárnap 20 h, a Kamrában
- Rábeszélő [6]