A keresztény katakombafestészet kedvelt és gyakran ábrázolt motívumainak egyike Noé története. A Pamfilo-katakomba képe Noét a bárkában jeleníti meg (valójában ládában, a héb. teba = láda), frontálisan, kitárt karokkal, orante alakban. A kitárt kéz az imádság üdvözült állapotának tradicionális gesztusa, mind az ószövetségi, zsidó („Uram, mindennap téged hívlak, kitárom feléd a kezem” – Zsolt. 88, 10), mind a keresztény hagyományban („Oda föltekintünk mi hozzá keresztények, és imádkozunk, kitárjuk a kezünket, mivel ártatlanok e kezek” – írja Tertullianus Apológiájában.) A széttárt kar egyúttal a szenvedő Jézust idézi fel.
Az ószövetségi történet Noachról szól, aki „Isten színe előtt járt”, az egyetlenről, aki „igaz ember volt”, „kifogástalanul élt kortársai között”, aki az Úr kiválasztottjaként feladatot kapott, s akin keresztül az Úr megkötötte szövetségét az egész emberiséggel. Az elbeszélés a zsidóság történelmi (és történelmen túli, „üdvtörténeti”) optimizmusának kifejeződése: Istennek egy egész nemzedéket elpusztító rettenetes büntetése a történet végétől kapja meg igazi értelmét és jelentését. A történelmen kívüli Isten történelmen belülinek ismerte el az ember rossz hajlamát (jécer horá), s a világ megsemmisítését a szövetség szivárványa – Jahve kegyelmének szimbóluma – váltotta fel. (Az Ószövetség ugyanazt a szót – keset – használja Jahve haragjának jelképére, az íjra, mint kegyelmének és szövetségének jelére, a szivárványra.) Noach a bárkáját – miként majd Salamon a Templomot – az Úr pontos, aprólékos előírásainak megfelelően építi meg; hiszen, ahogy majd a Templomban is Izrael egész gyülekezetével (kol kahal) lesz jelen (II. Krón. 6,3), Isten spirituális népeként, ám betér az idegen is, „aki nem tartozik népedhez, de nevedért messze földről ide jön”. (I. Kir. 8,41), úgy a bárka is az egész emberiséget, az egész élővilágot menti át az ígéret jövőjébe. Az Úr szavát adja Noachnak, hogy az ember miatt nem fogja többé megátkozni a földet, eltörölni minden élőlényeit, s „amíg a föld áll, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka” (I. Móz. 8,22). Így válhatott Noach a zsidó hagyományon belül az új emberiség fejévé, bárkája az élet magjává, ahogy arról Philón: De Abrahamo című művében, illetve a Hénokh könyve beszámol!
A kereszténység – az Ószövetség más részeihez hasonlóan – Noach és a vízözön történetét is saját üdvtörténeti tudata előképeként, az újszövetségi események előjeleként fogta fel. A keresztény értelmezés szerint a kiválasztottaknak víz általi megmenekülése az üdvösség, a keresztség előképe. „Noé idejében az Isten türelmesen várt, amíg a bárka elkészült, amelyben csak néhányan, mindössze nyolcan menekültek meg, épp a víz által. A vele jelképezett keresztség most titeket is ugyanúgy megment” (I. Pét. 3,20-21). Ennek megfelelően az egyházatyák exegézisében és a keresztény szimbolikában a hajó az egyház előképe, hiszen az egyház is megmenti az emberi lelket a bűn özönvizétől. Az üldözések és szorongattatások viharos tengerén haladó hajó legénysége – miként azt a Ps-Clementinákban olvashatjuk – az egyházi hierarchia teljes egészét jeleníti meg, ahol a hajó tulajdonosa az Úr, kormányosa Krisztus, irányjelző zászlós a püspök, a matrózok a presbiterek, az evezősök irányítói a diakónusok, a vitorlák irányítói a katekéták, az utasok a testvérek sokasága. Hippolütosz De Antichristójában a világ tengerén hánykódó hajó soha nem süllyed el, hiszen kapitánya Krisztus, kormánylapátjai a két szövetség, feszülő vitorlái Krisztus szeretete, s a hajó gerendázatát átfogó vaspántok Krisztus parancsai. Jusztinosz a keresztség szimbólumát emeli ki, amikor „a fa, a víz és a hit által” való újjászületésről beszél, „amint Noét is a fa mentette meg, melyen övéivel a vízre ereszkedett” (Dialógus). Tertullianus a De Baptismóban a bárkát azonosítja magával az egyházzal: „az a bárka az egyház alakját ábrázolta előre, mely a tengeren, azaz a világban, a hullámokon, azaz az üldöztetések és próbatételek által hányattatik”. A De Idololatriában pedig az üdvözülésre vonatkozó végkövetkeztetése nem is lehet más: „Aki a bárkában nincs, az nincs az egyházban sem” – mondja, forrásául szolgálva az „az egyházon kívül nincs üdvözülés” híres elvének.
Noach bárkájával az egész emberiséget mentette ki a vészből, s az újjászületés csodáját, minden nép jövőjét az Úr ígérete biztosította. A populus Christi bárkája – melyen „nincs többé sem görög, sem zsidó” – immár kevesebb utassal a fedélzetén a népek bárkájának helyére próbál behajózni, s aki „nem tud” felkapaszkodni Noé hajójára, az a hullámokban leli halálát. Holott a „két” bárka azonos irányba halad, mindkettő fölött ugyanaz a szivárvány feszül. Egyikről sem lehet – nem is érdemes – a tenger mélyibe vetni senkit.