Végső roham Délre

Vlagyimir Zsirinovszkij [1]

1. Sanyarú gyermekkorom hozzájárult ahhoz, hogy jól tanultam. Ebben próbáltam valamiféle elégtételre találni.

2. Én a legszélesebb körű fejlődés híve vagyok – a legfontosabb, hogy ne legyen ellenségeskedés, ne uralkodjon egyetlen nemzet, ne legyen diszkrimináció.

3. A végső roham Délre, az orosz kijárat az Indiai-óceánra és a Földközi-tengerre – valóban az orosz nemzet megmentésének feladata.

4. Nem lehet az alattvalók előtt csokoládéval vagy csak ostorral hadonászva vezetni…

5. Nem kívánatos minden embert egy párthoz, egy eszméhez, egy koncepcióhoz kötni. Ez megbénít. Az eszmék sokasága, akár egy csokor virág, pompásabbá teszi az országot.

6. Ezért minél kevesebb hősiességet… Ha valamennyien feláldozzuk önmagunkat, akkor ki fog élni országunkban?

7. Ez új, „ördögök” nélküli Oroszország lesz, ahol az ortodoxia, a keresztény vallás domináns helyzetet foglal el.

8. Oroszország polgárai, büszke nép, a XXI. század úgyis a miénk lesz!

Az elemző elbeszélés életrajzi vázra fűzve, az én filozófiai, a jelenkori valóságra vonatkozó geopolitikai nézeteimnek kvint-esszenciája. Agyvelőm sava-borsa, határkő, ameddig életem 46 éve alatt elértem.

Ezért az elején kezdem. Vlagyimir Zsirinovszkij vagyok. Orosz keresztnevem van: Vlagyimir. Apámat pedig Volfnak hívták, így volt bejegyezve az anyakönyvi kivonatába. Anyám azonban csak Vologyának nevezte, és egyszerűbb lenne, ha én Vlagyimir Vlagyimirovicsnak hívatnám magamat, de a bürokrácia miatt vagy a hivatali uralom következtében – nem tudom, ezért vagy azért – én Vlagyimir Volfovics vagyok. Büszke lennék akármilyen névre, ami az apám neve, noha nem egészen megszokott az orosz fülnek.

1946. április 25-én születtem Alma-Ata városában. Csütörtöki nap volt, este 11 óra. Esett az eső. A háború utáni első tavaszon volt. Egy emeletes házban laktunk a Dunganszkaja utcában, a városban, amelyet valamikor Vernijnek, vagyis Hűségesnek neveztek, és 1854-ben orosz kozákok alapítottak. Orosz emberek alapították ezt a várost. Ezért mindig joggal tekinthetem úgy, hogy Oroszországban születtem, oroszok között. Csak Sztálin parancsára hozták létre később a Kazahsztáni Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot, azután a Kazah Szovjetköztársaságot, a „FÁK-korszakban” pedig még az önálló Kazahsztán államot is. Mintha az oroszok csak trágyául szolgáltak volna a talajhoz, amelyen a mások államainak kellett létrejönniük, az oroszoknak meg nincs szükségük a saját országukra. Az oroszoknak valami oknál fogva nem kell saját országuk legyen ott, ahol születtek, élnek, az őseik meghaltak, ahol városokat alapítottak, jog szerint, nem mint hódítók, hiszen semmiféle állam nem volt ott, amikor az orosz kozákok odamentek. Egy kozák sztanyica (település), az volt az Alma-Atinka folyó partján. Egy kis sztanyica, kozákokkal. Sehol egy aul a közelben. Sajnos az orosz kozák és a kazah szó, amelyet a helyi lakosság megjelölésére használnak) nagyon hasonló hangzású. (…)

Ott, abban a lakásban születtem, abban a szobában, ahol aztán még 18 évet leéltem, mielőtt 1964. július 3-án örökre elhagytam szülővárosomat, Alma-Atát, és átköltöztem Moszkvába. (…)

A mama ínséges élete ellenére erős fickó lehettem, és kicsörtettem erre a világra. Normális súly, normális hosszúság, később szőke, göndör haj, kék szem. Három évig nevelt az anyám, de aztán anyagi körülményeink miatt kénytelen volt dolgozni menni. Apám, Volf Andrejevics Zsirinovszkij egyszerű jogtanácsos volt, a Szibéria–Turkesztán-vasút igazgatóságán, és korán meghalt autóbalesetben. A mama ott maradt minden anyagi forrás nélkül. Volt egy tehenünk, de takarmány hiányában muszáj volt eladni. És végül a mama elment dolgozni egy menzára. Kevesebbet éheztünk, és biztonságosabb lett az életünk. Ő ott evett, és valamit mindig hozott nekem is. Attól kezdve gyakorlatilag az állam gondoskodott rólam. Menzakosztot ettem: undorító volt, rosszat tett az emésztésemnek, gyomorhurutot, epehólyag-gyulladást meg sok minden mást okozott. De mit tehettem volna én, a kisfiú? Mindig éhes voltam. Iskola után a mama munkahelyére mentem, és vártam, mikor tud nekem kihozni valami ebédet. Titokban csinálta, mert tiltották. Ő megkapta a neki járó személyzeti ebédet, ez már azon felül volt. Megalázkodott a szakács előtt, kért egy tányér levest, egypár odakozmált fasírtot, én ezt mind megettem, és hazamentem. Ha a mama nem ment be dolgozni, vagy valami közbejött, akkor éhesen maradtam. Ezért minden gyermekkori emlékem az éhséghez kapcsolódik, meg az egyhangú, rossz minőségű ételhez. Ugyanez volt az öltözködéssel. Nekem soha nem volt új, szép ruhám. Vagy majdnem soha: mindig régi, másoktól levetett holmik. Az ócskapiacon vették nekem a ruhát, olyanoktól, akik kinőtték vagy meghaltak. Mindig régi, lehordott, idegen ruhát. (…)

Örömtelen gyermekkorom volt. Mind a 18 év. Talán 17 évesen felcsillant valami, az első remények, az első csókok… Otthonról azonban nem maradt jó emlékem: nem volt benne saját fészkem, még ágyam se. Egy ládán aludtam, azután a díványon, de mindenki azon ült, még az sem volt az enyém. Éjjel, amikor senki nem ült rajta, ott aludtam. És nem tudtam nyugodtan elaludni, mert egy társbérletben volt a szobánk. És néha öten is laktak benne. De még amikor hárman voltunk, akkor is mindig égett a villany, szólt a rádió, jöttek-mentek. Én meg mint kisgyerek, a legkisebb, szerettem volna korán lefeküdni, kilenckor, tízkor, és mindig villanyfénynél, zajban aludtam el. Ezért egész gyerekkorom kényelmetlen és kellemetlen volt. Nem adatott meg a családi fészek, az emberi melegség. (…)

Egyáltalán nem volt hol játszanom, se a szobában, se a folyosón nem lehetett. (…) Én mindenkit zavartam, végül is én voltam a legkisebb. A társbérletek ököljoghangulata azt diktálta, hogy a legkisebben töltsék ki a haragjukat. Hogy belerúgjanak, vagy valami trágárságot mondjanak neki. Ki is védené meg? Se bátyja, se apja. És mindennek tetejében mostohaapja van. 1950-ben a mama már nem bírt egyedül maradni, még fiatal volt, csak 38 éves volt. Férfi kellett neki. És egy 23 éves diákot hozott a házba a hírközlési technikumból. Ostoba fickó volt. De anyám kényelmes megoldás volt neki. Szállás, étkezés, mosás, zoknistoppolás. Egy technikumi diák mit adhatott volna haza? Az ösztöndíj neki is kevés volt, így nem hogy nem segített, de egy éhes szájjal többet jelentett a mi szegény családunkban. A mamának most már magának, neki és nekem is ennivalót kellett szereznie a menzán. Ez nem mindig sikerült. Amikor pedig választani kellett közöttünk, őt választotta, mert az élettársa volt.

Csupa megaláztatásból és szenvedésből állt az életem. Nyilván mert egész népünk osztályrésze ez volt. Anyám és apám az Orosz Birodalomban születtek, apám 1907-ben, anyám 1912-ben. És végigkínlódták a századot. Előbb a cár és az Orosz Birodalom, azután a forradalom és a polgárháború, azután a nagy honvédő háború, és azok az állandó költözködések, örökös kérdőívek, igazolványok, bejelentőlapok, meg-van-engedve-tilos. Végigköltözték az országot, Európából Ázsiába települtek, korán meghaltak. És egész életükben hurcolkodtak. Hány várost, hány lakást váltottak… Egy egész nemzetet utazásra kényszerítettünk. Az orosz nép szekéren élt, úttalan, csupa kátyú földutakon zötykölődött. Végig az egész huszadik századon. Kimentünk a világűrbe, szétvertük a németeket. De tönkrement minden család, az élet minden pillére, elveszítettük az összes levéltárat, minden családi kapcsolatot. Milyen sok ember elkeveredett, elveszett! Mennyivel jobb volt a századelőn. Az Orosz Birodalomban. Apám is, anyám is az Orosz Birodalom polgárai voltak. Aztán határokat emeltek, és már nem Ukrajna volt meg Lengyelország, már nem a penzai kormányzóság, hanem Mordóviai Köztársaság, nem Vernij város, hanem Kazah Autonómia, és azután szovjetköztársaság, majd végül független Kazahsztán. (…)

A kilencedik osztályban Jelena Mihajlovna Blinder lett az osztályfőnököm. Később megtudtam, hogy tulajdonképpen Eszterna Mojszejevnának hívták. Biztos az antiszemitizmus hatására oroszosította a nevét. Erős, akaratos asszony volt, három évig ő vitte az osztályunkat, és sok hasznosat tett. Ő vett észre engem elsőként, és sokat tett, hogy az osztály komszomoltitkárává válasszanak. De néhány hónap múlva csalódott, mert rájött, hogy irányíthatatlan vagyok, és nem tud befolyásolni. Akkor meg arra használta fel a tekintélyét, hogy a következő komszomolgyűlésen új titkárválasztást javasoljon az osztálynak. Ez újabb csapás volt, mert pontosan tudtam, hogy semmi nem indokolta az új szavazást, csak az, hogy meg akart szabadulni tőlem. És akadtak talpnyalói, akik vádaskodni kezdtek ellenem, végül keresztülvitték a választást, és én megint közönséges komszomolista lettem.

Lehet, hogy abban a pillanatban kezdődött ellenzékiségem? 16 évesen ellenzéki lettem. Nem tetszett az osztályfőnök tekintélyuralmi stílusa, amely nem tekintette egyéniségnek a felsőbb osztályos tanulókat sem, úgy akart irányítani bennünket, ahogy a kormányos a hajókereket tekeri. Ebben az ellenzékiségben alakultak ki későbbi politikai lelkületem bizonyos pontjai. (…) És később nem lettem egyike azoknak, akik beépülnek a nómenklatúrába, nem lettem a főnökeivel szemben elnéző csinovnyik, azok egyike, akik később tönkretették az országot. Nem léptem be a „Demokratikus Oroszország” mozgalomba, és nem lettem kommunista. Ellenzékbe kerültem ezekkel is, azokkal is. (…)

Alma-Ata soknemzetiségű város volt, ujgurokkal, kazahokkal, üzbégekkel, kirgizekkel, németekkel, zsidókkal, mindenféle néppel. Koreaiak is voltak. Az osztályunkban is tanult egy, Vologya Kim, a párhuzamos osztályban meg Szasa Pak. Kazahok szintén voltak, de nagyon kevesen. Egyre emlékszem, Halimovára, rá is csak azért, mert az apja Kazahsztán autóközlekedési minisztere volt. Később kiderült, hogy négy osztályt végzett, de mert kazah volt, Kazahsztánban miniszter lehetett belőle. És ezt a nemzeti elnyomást egészen kisgyermekkoromtól tapasztaltam. Amikor megkérdeztem a mamától, miért lakunk mi ilyen rossz körülmények között, miért nem kaphatunk egy főbérleti lakást, a mama azt válaszolta: „Nem vagyunk kazahok. Itt nekünk nehéz lakást kapni. Elsősorban a kazahoknak adnak.” (Az emlékirat egy másik fejezetéből kiderül, hogy a családnak háromszobás lakása volt, de Zsirinovszkij apjának halála után ebből két szobát eladtak.) Anyám a főiskola menzáján dolgozott, és a tanárok gyakran meséltek neki a vizsgákról, hogy mennyire sajnálják az orosz diákokat. Ha egy orosz felel, kettest kap, ha egy kazah ugyanúgy felel, négyest adnak neki. Az indok: szükség van nemzetiségi káderekre. És az orosz gyerekek elkeseredésükben kimaradtak a felsőfokú intézményekből. Az elégtelen tudású kazahok meg tovább tanultak, mert kazahok voltak. Hát ez mi, ha nem nemzetiségi diszkrimináció, mi, ha nem nemzeti elnyomás? Hogyne hatott volna mindez a lelkemre, az öntudatomra? (…)

Moszkvába készültem, ahol újra adaptálódnom kell majd, újra anyagi gondok, újra vaságyak, kollégiumok, összezártság, négyen egy szobában. Újra közös vécék, menzák, közétkeztetés meg gyötrelmes tanulás, nyelvi főiskola sok új tantárggyal, komoly követelmények, mindez együtt nyomasztó egy húszéves fiatalember testének-lelkének. Amikor halálosan szerelmesnek kellett volna lenni, randevúkra járni, én ültem és tanultam. Később már, 20-24 éves koromban valahogy nem volt az igazi, kiégtem, elszalasztottam a szerelmi érzések különös, korai áradását, nem volt senki, aki ráhangolt volna, és ez persze bizonyos fokig elszegényítette a lelkemet, és az volt a következménye, hogy igazán soha nem szerettem meg senkit. Később egész életemben nem találkoztam azzal az asszonnyal, akinek a szerelmére igazán szükségem lett volna.

Lehet, hogy ebben szerepet játszott az anyám iránti szeretet. Hiszen apa nélkül nőttem fel, ráadásul mostohaapával, aki nem szeretett engem. Gyermeki szívem minden szeretete anyámra sugárzott, nagyon szerettem őt. És nem bírtam elképzelni, hogy meghal, vagy eltűnik, valahová. Bizonyára minden szeretetpotenciálomat, így a nők iránti szerelmet is lekötötte bennem a fiúi szeretet. Hiszen a lélek egy, a szeretetenergia egy, és az bennem mind anyámra irányult. Szerettem őt. Nagyon szerettem. Dupla, tripla szeretet volt. Dupla, mert apám helyett is szerettem, és tripla, mert láttam a szenvedéseit. Nagyon sajnáltam őt, néha láttam sírni, és megkérdeztem: „Miért sírsz, mama?” És ő azt mondta: „Ha felnősz, fiam, majd megérted.” És aztán megértettem, milyen boldogtalan élete volt. Nehéz volt az első férjével, mert 16 éves kislányként ment hozzá, amikor még semmit nem értett az életből. Két évvel többnek írták be, hogy férjhez mehessen. És rögtön szült, aztán még, ötöt. Az egész fiatalsága úgy telt el, hogy két évig nem aludt egyik gyerek mellett sem, állandóan felkelt hozzájuk. Gyakorlatilag kilenc évig nem aludt! A rokonokkal se tudott kijönni. A fivérei és a nővérei valahogy nem szerették. A nővérei bizonyára irigyelték, hogy olyan jól ment férjhez, katonához, akinek privilégiumai voltak. A családdal elromlott a viszonya, mert az első férje kommunista volt, méghozzá ortodox kommunista, különleges munkát végzett a katonaságnál, és nem akarta, hogy anyám túl gyakran találkozzon a családdal, az anyjával, az én nagyanyámmal, mert nagyanyámat megfosztották a választójogától. (...)

Gondolkozni kezdtem, mi legyek. Legelső vágyam a katonaság, a tiszti pálya volt. Két bátyám a hadseregben dolgozott, talán ez is hatott rám. Gyakran meneteltek a házunk mellett katonai alakulatok, lovasság, haditechnika, közkatonák. Nagy élmény volt. Sok háborús filmet játszottak akkoriban. Ezért határoztam el, hogy tiszt leszek, katonaiskolát végzek. Aztán a jog kezdett vonzani, nyomozó szerettem volna lenni. Biztos a bűnözőkről, gyilkosokról, tolvajokról, nyomozókról szóló filmek ajzották fel a képzeletemet. Végül diplomata szerettem volna lenni. Egy rokonunkról, az unokanővérem férjétől hallottam egyszer: „Vologya, menj Moszkvába, iratkozz be a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe, és legyél diplomata. Az aztán az élet!” A külpolitika valóban érdekelt. Szerettem nézegetni az atlaszt, vonzottak az idegen országok, tudtam, hogy különböző kontinensek vannak, szerettem a földrajzórákat. Vonzódtam a politikához. A filozófiát, a közgazdaságot, a külpolitikát, a szociális problémákat, a nemzeti kérdést, mindezt valahogy már megtapasztaltam magamon, a gyakorlatban. Végül leülepedtek bennem a dolgok, és elhatároztam, hogy tényleg Moszkvába megyek, ha nem is a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe, annak keleti változatába, a Lomonoszov Egyetem Keleti Nyelvek Intézetébe. Nem lettem tiszt, mert a kiegészítő parancsnokságon azt mondták, hogy nincs olyan katonaiskola, amilyet én akarok. Valami oknál fogva a belső karhatalmi alakulatok vonzottak. (…) Csak a kiegészítő parancsnokság munkatársának nemtörődömsége miatt – nincs ilyen katonaiskola, és kész – szakadt meg kapcsolatom a hadsereggel, és indultam el nemzetközi vonalon. (…)

A moszkvai fiúk ebben a korban már javában nemi életet éltek. Én meg, a vidéki fiatalember, az első csókoknál tartottam. Az első szexuális kísérleteim kudarcot vallottak. 17-18 évesen nagyon félénk és szégyenlős voltam. Emlékszem, Szocsiban, egy szanatóriumban, ahol osztálykiránduláson voltunk a Fekete-tengernél, lefeküdtem egy lánnyal, ő fürdőruhában volt, olyan normális, baráti kapcsolatban álltunk. Megkértem, vegye le a bugyiját. De melyik lány veszi le magától a bugyiját? Én meg nem tudtam, hogy nekem kell megtenni, vagy segíteni neki, és szégyelltem magam. Így feküdtünk ott, amíg valaki meg nem zavart bennünket. Hát ez a szégyenlősség, félénkség nem tette lehetővé, hogy elkezdjem a nemi életet, amikor pedig már szerettem volna. Aztán később talán túl szemtelen is voltam a lányokkal, de eleinte a tisztaság döntött. Nagyon félénk voltam. Talán egy kicsit szégyenlős is. Azt hiszem, ezt az apámtól örököltem.

De elkövetkezett a társadalmi érettség kora. 1964. június 3-án egy IL–18-as gépen Moszkvába repültem, a Vnukovói repülőtérre, kezemben egy kis bőrönddel, benne a legszükségesebb holmik, egy ing, váltás fehérnemű, cipőm, azt hiszem, a rajtam lévőn kívül nem is volt. Másik kezemben egy kosár eper és paradicsom. (…) Megkaptam a diákigazolványomat és vele az első dékáni figyelmeztetést. Megkérdezte, miért nem vagyok megborotválkozva. Mikor én még nem is borotválkoztam, csak legénytollam volt. Közölték velem, hogy a felvételin kapott hármasok miatt ösztöndíjat nem kapok. Ez újabb csapás volt. És ez így ment, egyik csapás a másik után, minden hónapban. Ez mind a mai napig így van. Aztán mégiscsak adtak ösztöndíjat, 35 rubelt. A mama is ígérte, hogy küld 30 rubelt minden hónapban. Ebből a 65 rubelből éltem öt évig. Persze megint rosszul táplálkoztam, rosszul öltöztem. (…)

1967-től politikai tevékenységet is folytattam. 1967. április 15-én levelet írtam a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának, és az ország vezetésének felajánlottam, hogy végrehajtom a mezőgazdaság, az oktatás és az ipar reformját. Éreztem ugyanis, hogy nem jól haladnak a dolgok, nem jól fejlődünk, ezt sugallta nekem az élet, amely körülvett. Meg a politikai gazdaságtan-, a filozófia-, az SZKP története órák, a velem egykorúakkal, a tanárokkal való kapcsolat. Így kezdődött az én tudatos, aktív politikai életem. Ez 1967. április 15-én volt. 1967 decemberében újabb lépést tettem. Éles hangú felszólalást tartottam a „Demokrácia náluk (mármint Nyugaton) és nálunk” (vagyis a Szovjetunióban) című vitában. Volt, akinek ez nem tetszett. A Keleti Nyelvek Főiskolájának vezetése, a többi között M. F. Jurjev rektor megjegyzett magának. És már 1968 januárjában bekövetkezett az első politikai csapás: nem írták alá a jellemzésemet, hogy egy hónapra tolmácsként kimehessek Törökországba egy sportküldöttséggel. A politikai megbízhatatlanságom miatt. Hogy milyen kellemetlen volt ez! Akkor már megjelentek a máskéntgondolkodók, voltak perek. Danyiel, Szinyavszkij, Szolzsenyicin… Az egyiket betiltották, a másikat száműzték a Szovjetunióból. De én távol voltam ettől, magamtól kimondtam ezt-azt, és már ez is elég volt, hogy politikailag megbízhatatlannak tartsanak. Ez persze dühített. Kivált, hogy az egész ötödik évfolyam külföldi gyakorlat előtt állt. Engem a rádióbizottsághoz küldtek, nyolc hónapig ott dolgoztam mint gyakornok. A külföldre sugárzott török adásban. Aztán átmentem a Külgazdasági Kapcsolatok Állami Bizottságába. Nagyon szerettem volna kimenni Törökországba, végtére is tanulmányoztam ezt az országot, a nyelvet. De kapcsolataim nem voltak, a diákok közül senki nem utazott. Megtudtam, hogy ennek az állami bizottságnak a révén egy mérnökküldöttséggel ki lehet jutni, és nagy erőfeszítéssel elértem, hogy aláírják a jellemzésemet. 1969 áprilisában először utaztam egy kapitalista országba. Ezt megelőzően 1966-ban voltam először külföldön, Magyarországon, a Lomonoszov Egyetem diákjaival, építőtáborban. Mintha most lett volna, úgy emlékszem a pillanatra, amikor elhagytuk Csapot – és már ott is volt a magyar oldal –, és egy magyar lány kiskocsin édességet, innivalót hozott. Először éreztem, hogy külföldön vagyok, hogy ilyen a külföld. Budapest nagyon megtetszett nekem, ott szerettem bele egy magyar lányba, Anikónak hívták. Randevúk, csókok, aztán levelezés néhány hónapig. Semmi több. De másfél hónapot töltöttünk Budapesten! Egy hónapig építkezésen dolgoztunk, aztán utazgattunk az országban, nyaraltunk a Balatonnál.

Voltam a Lomonoszov Egyetemmel építőtáborban Anapánál is, a Fekete-tenger mellett, meg egy Moszkva melletti üdülőben, Krasznovidovóban – tánc, ismerkedés a lányokkal. De diákéveim alatt végig nem volt egy igazi barátnőm sem. Pedig úgy akartam beleszeretni valakibe, udvarolni, de nem sikerült, nem tudtam. Biztos az én hibám. Túlságosan lefoglaltak a társadalmi problémák, túl sok erőt és energiát fordítottam a tanulásra. Ennek az árát fizettem meg a magánéletemmel.

Szóval tulajdonképpen saját magamat küldtem ki egy nyolc hónapos törökországi szakmai gyakorlatra. Ott aztán volt egy kis ügyem: megpróbáltak megvádolni, hogy kommunista propagandát folytatok, csak mert néhány szovjet jelvényt ajándékoztam a helybeli török fiúknak. (Valójában Zsirinovszkij kommunista propagandát folytatott, ami az akkori Törökországban büntetendő cselekmény volt. – a ford.) Megint nem volt szerencsém. Állandóan sorscsapások, állandóan! Minden hónapban, minden évben. Ekkor halt meg anyám élettársa, ez is egy csapás volt. El kellett utaznom Alma-Atába, hogy segítsek a mamának elkísérni az utolsó útjára a mostohaapámat. Szóval kevés öröm ért az életben. És amikor anyám azt mondta, hogy egyetlen örömteli nap nélkül élte le az életét, nem tud mire visszaemlékezni, hát ugyanígy gondoltam magamról: életemnek egy nagy része eltelt, de szintén nem sok örömöm volt benne. Emlékszem, amikor iskolába kerültem, senki nem osztotta meg velem ezt az örömöt. Befejeztem az iskolát – az se volt jobb, mert el kellett menjek egy idegen városba, a pénztelenségbe, az ismeretlenségbe, izgulni, felvesznek-e vagy sem… Kitüntetéssel fejeztem be a moszkvai egyetemet, és a Lenin-hegyen, a díszteremben megkaptam a vörös diplomámat. De senki nem volt velem. Senki nem örült értem és velem. Hazavittem a vörös diplomát a kollégiumba, a szobámba, és nem tudtam kivel meginni egy pohár pezsgőt. Teljesen egyedül voltam.

Amikor befejeztem az egyetemet, a külföldön megkeresett dollárutalványokért vettem egy Zaporozsecet, ott állt az ablakom alatt, garázs sehol. Behívtak a katonasághoz – és hová? Tbiliszibe! Újra egy idegen város, idegen köztársaság. Alighogy megjövök Törökországból, ahol ezek a kellemetlenségek voltak, és most mehetek Grúziába. Miért nem Oroszországban, és miért nekem kellett katonának menni, miért nem másoknak? (…)

A hadseregben töltött két év nagyon hasznos volt számomra. Először is mert megismertem magát a hadsereget, megismertem a politikai munkát. Megértettem a különleges propaganda, a felderítés bizonyos aspektusait, mélyebben tanulmányoztam a nemzetiségi problémákat. Korábban is foglalkoztam ezzel, de a Kaukázuson túli régió mégiscsak különbözött Közép-Ázsiától. És itt is láttam azt a szituációt, amely aztán a peresztrojkához vezetett. Hiszen ott nem volt igazán szovjethatalom, és nem voltak igazi kommunisták – és ez a bomlás, a kommunista mocsok gyakorlatilag lezüllesztette az orosz kommunistákat is. És a legfőbb baj innen jött, délről. Oroszország minden baja délen van. Ezért amíg nem oldjuk meg a déli csomópont kérdését, nem kerülünk ki az elhúzódó válságból, amely időről időre kiéleződik majd. (…)

Közben kezdett kialakulni a saját geopolitikai koncepcióm. Nem akarom az én nevemhez kapcsolni, mondjuk „Zsirinovszkij-doktrínának” elnevezni, de „a végső roham Délre”, az orosz kijárat megszerzése az Indiai- és a Földközi-tengerre valóban az orosz nemzet megmentésének kulcsa. Hiszen amikor más pártok arról beszélnek, hogy le kell hasítani Kazahsztánt, Kirgíziát, Közép-Ázsiát, akkor nem értik, hogy Oroszországot így beszorítjuk a tundrába, ahol csak ásványi lelőhelyek vannak, és semmi nem tud megélni, fejlődni. A civilizáció fejlődése mindig Délen kezdődött. Északra azért húzódtak az emberek, mert nagyon sokan voltak, összegyűltek Délen, és megindultak mindenféle irányba, az emberek még nem jöttek rá, hogy otthagyják a legjobb helyeket. Elmentek, mert élelmet kerestek. Ma meg, anélkül hogy erre egyáltalán szükség lenne, esetleg magunk szorítjuk be az életképes régiókat, és végleg tönkretesszük a nemzetet.

Ezért merült fel „a végső roham” eszméje. Azért végső, mert nyilván ez lesz a világ utolsó felosztása, és ezt a sokkterápia állapotában, váratlanul, gyorsan és hatékonyan kell végrehajtani. Ez nyomban megold minden problémát, mert megszerezzük vele a nyugalmat. Négysávos hídfőállást szerzünk: északról a Jeges-tengerre, keletről a Csendes-óceánra, az Atlanti-óceánra a Fekete-, a Földközi- és a Balti-tengeren keresztül, végül délen, mint egy hatalmas oszlop, belebetonozzuk magunkat az Indiai-óceán partjaira, és így nyugodt szomszédokat szerzünk. A baráti Indiát. Örökre megszűnik az ellenségeskedés. Az orosz–indiai határ csendes és nyugodt: ilyenné kell tenni az orosz–kínai határt is.

A japánokkal tengeri határunk van, az nem lehet ellenséges. A határok révén olyan helyzetet teremtünk, hogy ne válhasson ki egyetlen rész sem, s ne lehessen feldarabolni. Az országon belül nemzeti elv helyett csak területi felosztás lesz – kormányzóságokra, területekre, provinciákra, járásokra, mindegy – fog tagolódni. Nemzeti vonások nélkül. A népek gazdasági keveredése, az orosz nyelv, az orosz rubel uralma, a legnagyobb harci erőt képviselő orosz hadsereg uralma; történelmi folyamat eredménye, ami a térségben biztosítani fogja a stabilitást mind Oroszország, mind a világ számára. És ez nem valamiféle fantazmagória vagy kitaláció. Ez a realitás. Mi ott állunk Délen, de a Dél gyenge, forrongó, lázadó. Mert hátulról megint szorongatják a törzsek. A tádzsikokat az afgánok, a türkméneket az irániak, az észak-azerbajdzsániakat a dél-azerbajdzsániak. (Valójában a mai Azerbajdzsán nemzeti pártjai szeretnék feléleszteni az Iránhoz tartozó Dél-Azerbajdzsánban a szeparatizmust, nem sok sikerrel; Észak-Afganisztánból pedig nem afgánok, hanem az ott élő, illetve egy éve odaűzött tádzsik nemzeti-demokratikus ellenállás támadja a hivatalos Tádzsikisztánt. – a ford.) Örményországot egyik oldalról Azerbajdzsán szorongatja, Grúziát Oszétia és Abházia. Ez nyílt háború, ellenségeskedés forrása. És mivel ezek a népek gyakran harcoltak egymással, már vérbosszút esküdtek. De az emberiség nem engedheti meg, hogy Oroszország déli részén mindig háború legyen. A Kaukázusban, Közép-Ázsiában, a Közel-Keleten. A világ elfáradt már a levegőbe emelkedő repülőgépektől, a kilőtt rakétáktól, a robbanásoktól. Meg kell nyugtatni a világot a Földnek ezen a pontján. Ott volt a hatalmas konfliktus Délkelet-Ázsiában, Vietnamban, Laoszban, Kambodzsában… Az amerikaiak is ott voltak, meg mi is. És én azt mondtam: egyszer vége lesz ennek a háborúnak. De a közel-keleti háborúnak soha nem lesz vége, és egyszer kirobbanthatja a harmadik világháborút. Ezért Oroszország „végső rohama délre” még ezt a harmadik világháborút is kizárhatja. Nemcsak Oroszország belső problémáját oldja meg, és a térség népeit nyugtatja meg Kabultól Sztambulig. Ez az „egész földgolyót érintő”, globális feladat megoldása. Amerikának jobb lesz, mert véget érnek a háborúk ebben a régióban, nem lesz itt se vörös, se muzulmán, se türk, se iszlám fundamentalista veszély. Geopolitikai jelentőségű feladatok lesznek megoldva.

A végső roham délre. Mennyit álmodozom arról, hogy az orosz katonák csizmáját az Indiai-óceán meleg vize mossa, és örökre nyári egyenruhát öltsenek! Könnyű bakancs, könnyű nadrág, rövid ujjú zubbony nyakkendő nélkül, nyitott inggallérral, könnyű, ellenző nélküli sapka. És modern, kisméretű orosz gépfegyver, az izsevszki gyár terméke, az „Uzi”-nál is jobb. Hogy akár egyetlen szakasz orosz katona rendet teremthessen bármelyik térségben. (…)

Most az amerikaiak akarják befolyásuk alá vonni a világ összes régióját, Japánt, a Fülöp-szigeteket, Panamát, Afrikát, Görögországot. Idáig a földgolyó minden pontján sikerült a többiek fölé kerekedniük. De a világuralom bűnös eszme. Jobb a regionális együttműködés. Jobb a hatalmi szférák felosztása. Méghozzá az észak–dél elve alapján. Ha újra keresztezzük egymás útjait, megint csak zavarni fogjuk egymást. Meg kell egyezni, legyen ez egy világegyezség, hogy észak–dél irányban felosztjuk az egész földkerekséget, a gazdasági érdekszférákat is. A japánok és a kínaiak lefelé terjeszkednek Délkelet-Ázsiába, a Fülöp-szigetekre, Malajziába, Indonéziába, Ausztráliába. Oroszország délre: Afganisztánba, Iránba, Törökországba. Nyugat-Európa délre, az afrikai kontinensre, és végül Kanada és az USA is délre, Latin-Amerikába. És mindezt az egyenlőség elve alapján. Hogy senki ne jusson előnyökhöz a másik rovására. Mindenki egy irányba vonul, délre, szomszédos területeken. Vietnam, Malajzia sokkal közelebb van Japánhoz és Kínához, mint hozzánk. Afganisztán, Irán, Törökország közvetlenül Oroszország, és nem Franciaország vagy Nagy-Britannia mellett van. Az afrikai földrész a Földközi-tengeren keresztül határos Európával, Latin-Amerika meg gyakorlatilag egységes egészet alkot az Egyesült Államokkal. (…)

A többség akaratából kell kiindulni. Az emberiség többségének az a jó, ha feldaraboljuk a muzulmán világot. Ki kell zárni a muzulmán veszélyt. A többi vallás ma nem vezethet vallási háborúhoz. A türk nyelvű világot azonban fel kell darabolni. Hiszen csak ott tűzték ki a Sztambultól az Altajig húzódó türk állam megteremtését. Más országokban nincs ilyen törekvés, mondjuk Nagy-Írország, Nagy-Nigéria vagy Nagy-Panama megteremtésére. Oroszország déli határai nyugtalanok, és forrongásukkal veszélyeztetik magát Oroszországot és egész Európát. A végső roham révén ma az orosz hadsereg kijut az Indiai-óceán és Földközi-tenger partjára, az húszmillió kurd… és a régióban élő számos más nép felszabadítását jelenti, s kizárja az Irán és Irak, Irán és Törökország, Afganisztán és Tádzsikisztán, Pakisztán és India közötti háború lehetőségét… A hadművelet végrehajtása jóval több előnnyel járna, mint hátránnyal. Az orosz hadseregnek is szüksége van arra, hogy a távoli orosz vidéken letöltött katonaidejük kaszárnyatétlenségébe meg az újonckínzásba belefáradt fiaink egy kicsit megmozgathassák az izmaikat… Az orosz pravoszláv egyház harangzúgása az Indiai-óceán és a Földközi-tenger partján békét jelente a régió népeinek, a népek testvériségét, a felvirágzást, a jólétet, a nyugalmat, minden katonai konfliktus, etnikumok közötti összeütközés végét. Valamennyiünknek jó volna, hiszen valamennyien csak nyernénk. Az egyetlen, akinek ez esetleg nem tetszene, Amerika, de ő nem fog beavatkozni, túl sok negatív következménye lenne, ha akadályozni próbálja Oroszország déli határainak kialakítását.

Oroszország csak azt teszi, amit számára a sors rendelt, nagy történelmi misszióját végrehajtva megmenti a világot a háborúktól, amelyek mindig délen kezdődnek. Ez a hadművelet, a „végső roham délre”, színtiszta orosz misszió: orosz sors, másképp maga Oroszország sem tud fejlődni, elpusztul, tele lesz atomerőművekkel, nukleáris fegyverzettel, amely végül felrobban, és megsemmisíti az egész Földet. Ezt nem lehet megengedni. (…)

Soknyelvű világ lesz, amely persze Konstantinápolytól Kabulig egy közös érintkezési nyelvet választ, ahogy ezt Szuhumi városában is tették, ahol nem grúzul, nem abházul, nem görögül, nem örményül, hanem oroszul beszélgetnek az emberek. Mindnyájuknak jobb oroszul beszélni, mint öt nyelvet megtanulni. Ebben az új térségben is, az Indiai-óceán partjáig mindenki oroszul fog beszélni. (…)

Milyennek látom Oroszországot? Nem siránkozik, ez nem „Bergyajev Oroszországa”. Ez az ország büszke, újra megvalósulnak az orosz hadsereg dicső hagyományai, a tehetséges orosz mérnökök, ipari szakemberek megteremtik a legmodernebb technika vívmányait. Nem kell Japán után kapaszkodni az elektronikában, a komputeriparban. Mi elmaradtunk ezen a területen, itt fel kell használnunk a nemzetközi tapasztalatot. De vannak villanymotorjaink. Van energetikánk. Ez egy. Kettő. Elmaradtunk az autógyártásban, de folytathatjuk a világűripar és az űrrepülés fejlesztését. Ebben maximális előnyöket szerezhetünk, és kompenzálhatjuk velük az autógyártásban való elmaradottságunkat. Oroszországban sok fa van. Ezért a faipart is preferálhatjuk. Nekünk kell előállítani a legjobb bútort a világon. És csak a felesleget adjuk el belőle külföldre. (…)

Az új Oroszország technikailag új üzemekkel, motorokkal, hajtóművekkel, ökológiailag tiszta mechanizmusokkal lesz ellátva, fél- vagy egymillió lakosú városokkal. Nem kellenek a hatalmas, tízmilliós városok. Oroszország óvja a természetet, ésszerűen felhasználja vízterületeit, erdőit, sztyeppéit, sivatagjait, hegyeit. Másrészt viszont segítenünk kell tudósainkat, hogy itt, nálunk fejleszthessék ki ötleteiket, és ne utazzanak külföldre. (…) Fejleszteni kell a kereskedelmet. Fel kell éleszteni az orosz kereskedővilág hagyományait. Hogy az orosz kupecek külföldről, a tengerentúlról elhozzák mindazt, amivel mi nem rendelkezünk, és kivigyék Oroszországból a fölösleget.

Oroszország polgárai magabiztosak: Tudjuk, a XXI. század úgyis a miénk lesz! A még hátralévő hét évben egyszer s mindenkorra véget vetünk minden forradalomnak, az összes peresztrojkának, gorbisztrojkának, véget vetünk a jelcinizmusnak, kifelé a burbuliszokkal, poltoranyinokkal, gajdarokkal. Mindez eltűnik. És mi tisztán, megújultan érkezünk a XXI. századba. Most fürdőben vagyunk. Lemossuk magunkról a mocskot, amely a XX. században ránk ragadt. Ez néha azzal jár, hogy vér is folyik. Ami nem jó. De bizonyára szükségünk van rá, a mi keserű országunknak, hogy végleg lemossuk magunkról a sátáni fertelmet, amely a század kezdetétől megfertőzött bennünket, ránk tapadt, Nyugatról behatolt Oroszország centrumába, hogy megmérgezze az országot, belülről szétrobbantsa a kommunizmus, a nacionalizmus, a kozmopolitizmus révén, a számunkra idegen vallások, idegen eszmék, idegen életmód révén. Ennek véget vetünk. És a legedzettebb népként kerülünk ki.

Valamikor Oroszország megmentette a világot az oszmán birodalomtól azzal, hogy délnek küldte a csapatait. És az oszmán birodalom, amely akkor már három kontinensen megvetette a lábát – Észak-Afrikában, Dél-Európában, Kis-Ázsiában –, összeomlott az Oroszország ellen vívott harminc háborúban. Ha nincs Oroszország, talán egész Európa eltörökösödött volna, mivel a törökök már meghódították Budapestet (Budát és Pestet – a ford.), ostromolták Bécset, és kevés hiányzott, hogy eljussanak Berlinig, Párizsig, a La Manche-ig. Hét évszázaddal korábban szintén mi állítottuk meg a tatárokat. Pedig átengedhettük volna, belenyugodván az uralmukba. És akkor mi maradt volna Európából? Többször is megmentettük: délről is, keletről is, északról is meg Európa közepéből is, amikor a fasiszta pestis diadalmaskodott Németországban, Olaszországban, Portugáliában, Spanyolországban, Görögországban. Európa az oroszoknak köszönheti, hogy megmenekült a fasizmustól. Európa segített Oroszországnak megszabadulni a kommunizmustól. Segítettünk egymásnak. De az oroszoknak nagyobb a veszteségük, hiszen Oroszország az eurázsiai kontinensen fekszik, és ezért mi állítottuk meg a világ legnagyobb agresszorát hétszáz éve, és ötven éve is. Ezért a többi nép hálás kell hogy legyen az oroszoknak. Az oroszok a vállukon vitték a szabadságot, bármilyen egyenruhában voltak is, a cári, a szovjet vagy az orosz hadseregében. (…)

Hatalmas történelmi misszió vár Oroszországra. Talán a végső misszió. Ennek beteljesítése után már át kell térni a nemzeti feladatok megoldására, az infrastruktúra fejlesztésére. (…) Oroszországnak senki sem segít. Még talán Amerika is orosz segítségre szorul. A spanyol anyanyelvűek expanziója Mexikóból és a többi latin országból az USA északi része felé, meg a gyorsan szaporodó fekete lakosság, melynek száma eléri a 40-50 milliót, azt eredményezi, hogy lassan Amerika fele színes bőrű lesz. Ki tudja, nem kéri-e Amerika Oroszország segítő kezét a XXI. században? Oroszország egészséges, erős, szilárd nagyhatalommá kell váljon. (…) A nyugati határán lévőknek is meglesz ebből a hasznuk. Románia, mondjuk, kap egy darabot Moldáviából. Magyarországnak jár egy csücsök Romániától és a Kárpátalján. (E két szó a nyomtatott szövegbe utólag van beapplikálva, nyilván a nyomdába adás után módosult a koncepció – a ford.) A lengyelek kicsit meg lesznek rövidítve, mivel Lvovot akarják, de az kell Nyugat-Ukrajnának. Majd a németek megvigasztalják őket.

Mindezt persze csak akkor biztosítjuk keleti, nyugati és délkeleti szomszédainknak, ha először Oroszország megkapja, ami kell neki: először jöjjenek az áruk hozzánk, majd aztán engedünk a szomszédoknak. (…)

Moszkvában és Washingtonban meg kell értsék, hogy nem lehet tovább várni, nem lehet kísérletezni, tovább darabolni Oroszországot: ez pusztulást hoz Európára és az emberiségre egyaránt. Nem avatkozhat be senki a mások belügyeibe. Egyszer s mindenkorra el kell osztani a befolyási övezeteket. Hadd hajtsa végre Oroszország sikeresen a végső „rohamot” délre! Már látom az orosz katonákat, miként készülődnek erre az utolsó nagy déli hadjáratra. Látom az orosz parancsnokokat a főhadiszállásokon, amint kijelölik a végső frontvonalakat. Látom a repülőgépeket a dél-orosz támaszpontokon. Látom az Indiai-óceán partjainál fölbukkanó tengeralattjárókat, amint közelednek a partokhoz, ahol már vonul az orosz hadsereg, jönnek a gyalogság gépei, vonul a hatalmas tankoszlop. És akkor Oroszország bevégzi végső hadjáratát. Egyszer s mindenkorra megszűnik a déli katonai fenyegetés, ami Északon már rég nem létezik. És ezt a Nyugat is megérti. És megérti a Kelet is.

(Gereben Ágnes fordítása)

• Zsirinovszkij [7]