Vita a szigetközi vízpótlásról
A rendszerváltozás éveiben a vízlépcső volt a trójai faló, amelynek segítségével be lehetett venni a szocializmus bástyáit – foglalta össze mondandójának lényegét Keresztes K. Sándor a hosszúra nyúlt parlamenti vitában. A volt miniszter, aki távozását posztjáról éppen különvéleményével indokolta, következetes maradt korábbi álláspontjához. Megfogalmazhatta azt, amit kollégái mindenáron cáfolni igyekeztek: a tulajdonképpeni stratégiai cél a dunakiliti „műtárgy” üzembe helyezése, mégpedig nem csupán ideiglenesen, a hágai döntésig, hanem véglegesen. Keresztes szerint a Duna Kör hajthatatlansága a felelős a C variánsért, amelynek megvalósítása súlyosabb helyzetbe hozta Magyarországot, mint az eredeti terv. Ha ugyanis a magyar fél által felmondott államközi szerződés szerint Dunakilitinél zárják el a folyómedret, és a tározó magyarországi részét is feltöltik, akkor magyar területen lehetne szabályozni a főmederbe jutó víz mennyiségét. Így viszont – vonta le a következtetést Keresztes – Magyarország a belátható jövőben ki lesz szolgáltatva a szlovák félnek. Meg kell jegyeznünk, hogy az eredeti terv szerint elegendő lett volna, ha másodpercenként 50 köbmétert eresztenek a régi mederbe, szemben a mostani 200-400 köbméterrel.
A vita alapjául szolgáló határozati javaslat az utóbbi állítást nem fogalmazza meg nyíltan, bár utal arra, hogy vészhelyzet megkövetelte kényszermegoldást javasol. Az előterjesztő gyakorlatias megfontolásokra hivatkozva igyekezett megkerülni a dilemmát: ha a parlamenti határozatokat és az 1977-es államközi egyezmény felmondását okolja a C variánsért, akkor egyúttal nyíltan állást foglal a Duna duzzasztása, illetve a bősi erőmű üzemeltetése mellett. Ha viszont megkíméli a törvényhozást, akkor kénytelen beismerni a saját Duna-politikájának kudarcát.
Vízlépcsőt és demokráciát
A plenáris vita összekuszálta a szokásos parlamenti szereposztást. A dunai vízlépcsőrendszer kérdéseivel foglalkozó ideiglenes bizottság előadója, Székelyhídi László szerint a kormány intézkedési tervét bírálók legfeljebb „ötlet szinten” fogalmaztak meg alternatívákat, a kisebbségi vélemény előadója, Kiss Róbert viszont még „ötletekkel” sem szolgált. Ellenkezőleg, arra hívta fel a figyelmet, hogy a kormány nem nyújtott be komplex cselekvési programot, most meg a törvényhozással kívánja megosztani a mulasztásért viselt felelősséget. A környezetvédő bizottság előadója, Papp János arról tájékoztatta képviselőtársait, hogy a bizottság a határozati javaslatot általános vitára „sajnos alkalmasnak találta”, majd ízekre szedte az előterjesztést. Székelyhídi később arra figyelmeztette a Házat, hogy egy esetleges szocialista választási győzelem esetén – ami persze képtelenség – az MSZP-kormány üzembe helyezné a dunakiliti duzzasztót, jobb tehát, ha a parlament elébe vág az eseményeknek és maga teszi meg ugyanezt. A szocialista képviselők – Filló Pál, Pál László – igazolták az MDF-es honatya balsejtelmét, és egyöntetűen támogatták a kormányt. (Pál László még „Piszkos Fred-i effektusról” is beszélt, mondván, hogy nem kívánná támogató szavaival elgáncsolni az intézkedési tervet.) A fenékküszöb építését támadó képviselők arra hivatkoztak, hogy a „kármentő” beruházás jóváhagyásával a parlament lényegében az eredeti terv megvalósulásához asszisztálna. Az „intranzigens” SZDSZ-es és „renitens” MDF-es képviselőit viszont ebben a kérdésben Zétényi Zsolttal és Dénes Jánossal kerültek közös platformra.
A fenékküszöb-megoldás sorsa már a bizottsági tárgyalásokon eldőlt. Igazi nézetkülönbség csak abban volt, hogy milyen érvvel utasítsák el az előterjesztést. Az SZDSZ-esek rámutattak arra, hogy a fenékküszöb építésén kívül minden egyéb szóba jöhető vízpótlási megoldás a kormány hatáskörébe tartozik; a képviselőknek nem kellene átvállalniuk a felelősséget az egész csődtömegért. Jávor Károly és Zsebők Lajos MDF-es képviselők viszont úgy vélekedtek, hogy célszerű kötelezni a kormányt a szivattyús megoldásra, ellenkező esetben továbbra sem történik semmi.
A trójai faló utasai
A vitában két disszonáns felszólalás hangzott el. Fura módon Szentágothai professzor és Keresztes K. Sándor egyaránt a lényegre tapintott. Amitől én különösen félek ebben az egész kormánytervezetben – érvelt Szentágothai professzor –, hogy ez bennünket bevisz egy olyan utcába, és ez világosan látható a vizes lobby fővezéreinek parlamenten kívüli aktivitásában, amelyiknek a vége az lesz, hogy majd a nagymarosi tervet is meg kell valósítani, és akkor az egész Duna átalakítása egy lépcsőzetes rendszerre elkerülhetetlen lesz.” Keresztes K. Sándor is megerősítette, hogy nem csupán vízpótlásról van szó. „(A vízlépcső trójai falovából)… rajzottak ki azok az akkori politikai ellenzékiek is, akiknek egyébként nem sok közük volt a Dunához, sem a környezetvédelemhez… számukra Bős–Nagymaros kérdése a rendszerváltás szimbóluma lett… ami addig egy gyűlölt politikai rendszer szimbóluma volt, az az új kormány számára egy nagyon is materiális problémává vált… Most még elvileg van esély arra, hogy Dunakilitivel ne csak azt a néhány száz köbméter vizet terelgessük, amit most kapunk a szlovákoktól, hanem lényeges beleszólásunk legyen abba, mennyi víz kerüljön a csatornába.”
Vízlépcsőd
A Duna-mozgalom számára a vízlépcső elleni fellépés valóban nem taktikai kérdés volt. Úgy vélték, Dunakiliti, Bős, Nagymaros csak a kezdete a Duna további lépcsőzésének, amelyet Budapest alatt Adonynál, majd Fajsznál építendő gátakkal folytatnak. (Újabban felmerült az a lehetőség is, hogy a soroksári Duna-ághoz hasonlóan a szentendrei ágat is zsilipekkel zárnák el.) A zöldek, akik hosszú távú, szívós küzdelemre rendezkedtek be, keserűen ébredtek rá, hogy vízlépcső – és elsősorban a nagymarosi gát – elsősorban szimbólum volt: a politikai változásokat követően a hatalom új birtokosai ott folytatták, ahol a Németh-kormány 1989-ben abbahagyni kényszerült.
Vargha János, a Duna Kör egyik alapítója úgy véli, hogy a vízügyi lobby soha nem adta fel a Duna lépcsőzésére irányuló terveit. A vízügyesek 1989 óta arra törekszenek, hogy „visszalépés” ne történjen, ezért hátráltatják a nagymarosi körtöltés elbontását. Másrészt kész helyzetek teremtésével, óvatosan, lépésről lépésre kívánják üzembe helyezni a már elkészült „műtárgyakat”. Az Antall-kormányban kulcspozíciókat kaptak a vízügyi beruházásokban érdekelt személyek, az új parlament csak jókora késéssel hozta meg egyértelmű határozatát, amely megtiltotta a vízlépcsőrendszer bármely elemének üzembe helyezését. További másfél év telt el az államközi szerződés felmondásáig. A kormány meddő kétoldalú tárgyalásokat folytatott, szerencsétlen módon összekeverve a vízlépcsőrendszer jövőjét a szlovákiai magyar kisebbség jogainak biztosításával.
A Duna egyoldalú elterelése után aláírt londoni megállapodást, amely a vízhozam 95%-át ígérte visszajuttatni az eredeti mederbe, a szlovák fél soha nem vette komolyan. Aláírásával viszont a magyar fél egy papírrongyért cserébe de facto elismerte a szlovákok határsértéssel felérő lépését. Az Európai Unió bevonásával alakított háromoldalú szakértői bizottság a tavalyi év elején még a vízhozam kétharmadát szánta az Öreg-Dunának. A magyar fél azonnal elfogadta, a szlovák delegáció azonban hallani sem akart róla, bár az EU szakértőjét, Jens Christian Refsgaard dán mérnököt a Duna Kör azzal vádolja, hogy korábban szlovák megrendelésre dolgozott. A meglehetősen bizarr alku folytatódott, decemberben született ajánlat már csak a vízhozam 40%-ára szól. Ezt a szlovák fél néhány hete utasította el.
A kormány tavaly áprilisban szigorúan titkos „3000-es” kormányhatározatban intézkedett a főmederben ténylegesen leengedett vízmennyiség felduzzasztásáról, a mostani előterjesztés lényegében az egy évvel ezelőtti tervet kívánta a képviselőkkel jóváhagyatni. Vargha szerint a Szigetköz pusztulása túlzó és cinikus érv azok szájából, akik kiirtották az ártéri erdőket, és nem haboztak volna másodpercenként csupán 50 köbméter vizet ereszteni a főmederbe, ha a régi szép beruházás maradéktalanul megvalósul. A Duna Kör szakemberei több éves degradációs folyamattal számolnak, amit viszont akár duzzasztással, akár szivattyúzással csak lassítani lehet, megállítani nem. A Dunakiliti duzzasztó üzembe helyezése valójában azért sürgető számukra, mert a C variáns „műtárgyai” annyira silány kivitelben épültek, hogy egy komolyabb árvíz katasztrófát okozhat.
Szimbolikus örökség
A magyar parlament hivatali idejének végén nem volt hajlandó nyíltan megtagadni az egykori Duna-mozgalom szimbolikus örökségét, bár rövid távon a zöld elvekhez ragaszkodók sem képesek hatékony válságkezelő alternatívát kínálni. Sőt, a Duna Kör aktivistáinak azzal is szembe kell nézniük, hogy a mozgalom mára jórészt elveszítette társadalmi támogatottságát. A fogyasztás ésszerűsítését, a motorizáció visszafogását, a beruházások kontrollját hirdető és az európai integrációval kapcsolatban fenntartásaikat hangoztató zöld mozgalmak nem képesek jelentős csoportokat maguk mögé állítani. Bármi történne, ma már nem lehetne jelentős tiltakozó akciókat, tüntetéseket szervezni a Duna védelmében. A szigetközi polgármestereket viszont hatékonyan lehet mozgósítani, ha a kétes eredményű vízpótló beruházások mellé csatornákat, utakat és más infrastrukturális fejlesztési támogatásokat is kínálnak a veszélyeztetett településeknek.
Biztosra vehető, hogy a következő parlamentet már nem köti a vízlépcsőellenes mozgalom szimbolikus öröksége.
- Beszélő [6]