Hol az olló komámasszony, avagy hová lett a kerettörvény?
A ’93 márciusában elfogadott energiapolitikai koncepció szerint a jogi szabályozás első lépése egy kerettörvény lett volna, s ez adta volna a közös platformot az ágazati törvények számára. Az ipari tárca ezzel szemben hozzáfogott a gáz- és a villamosenergia-szolgáltatási törvény áthajszolásához, a „privatizáljunk minél többet és minél gyorsabban” elv érdekében, finanszírozni a költségvetés hiányát.
De nem mindegy, hol a határ. Mennyiért is kel el az 1 billió forint értékűre becsülhető energetikai ágazat. Az ÁV Rt. korábbi kísérlete során néhány áramszolgáltatóra a névérték 6 és 60 százaléka között tettek ajánlatot a befektetők. Kétségtelen ugyan, hogy a villamos szektor részvénytársasággá alakulásakor szándékosan felülértékeltették a vagyont – de nem ennyivel. A felülértékelést úgy okolták meg, hogy így nagyobb az amortizáció, amiből több marad fejlesztésre. A megnövekedett értékcsökkenés miatt viszont az MVM Rt. veszteségessé vált, ami másfelől jól jött neki az ipari miniszterrel folytatott áralkuk szempontjából.
Kiskorú az Országgyűlés?
Vajon hogyan is vélekedjünk arról az esetről, amikor az energetikai albizottság, gazdasági és alkotmányügyi bizottság felelősen dönt, majdan az észérveknek ellentmondó módon az utolsó másodpercben megvonja támogatását. (Ahhoz ugyanis, hogy határozathozatalkor egyáltalán az Országgyűlés elé kerüljön a módosító javaslat, legalább egy érintett bizottságnak a támogatása szükséges. Így viszont…)
Lehet, hogy nem ítélnénk el őket, ha tudhatnánk, mi motiválta őket homlokegyenest ellenkező irányú döntésük meghozatalában.
A múlt év őszén a gazdasági bizottság hatpárti konszenzus alapján olyan módosító javaslatot nyújtott be a gázszolgáltatásról szóló törvény árszabályozásról szóló fejezetéhez, amely az energiahivatal kezébe tette volna le a teljes árszabályozást. Az árszabályozás jóval hatékonyabb eszköz, mint az engedélyek visszavonása; ha ugyanis a hivatalt csak az utóbbi jog illeti meg – amit a kormány eredetileg javasolt –, akkor a hivatal nehezen tehetne bármit is az ellátási biztonság veszélyeztetése nélkül.
Hogy e hivatal képes legyen a társadalom – és nem csupán egy partikuláris réteg – érdekei szerint működni, jól kell meghatározni a státusát. Ezért a gazdasági bizottsági üléseken megszületett egy másik javaslat is: eszerint nem az ipari miniszter, hanem a kormány gyakorolta volna a munkáltatói jogkört az energiahivatal fölött, és a miniszterelnöki hivatal költségvetéséből finanszírozták volna működését. Más országokban komoly, törvényben előírt személyi és eljárásrendi feltételekkel érvényesítik ugyanezt. A gazdasági bizottság módosító javaslatai is ilyen garanciák megteremtésére törekedtek, bár kicsit haloványan, mivel a bizottság nem vállalta fel az érdekegyeztetés eljárásrendjének és nyilvánosságának kidolgoztatását.
Az alkotmányügyi bizottság március 21-ig támogatta a gazdasági bizottság javaslatait, azonban egy héttel a határozathozatal előtt az ellenkezőjére változtatta állásfoglalását, vele együtt az ipari miniszter is. Az Országgyűlést kiskorúnak tekintették, nem adatott meg neki, hogy eldönthesse: az eredeti avagy a konszenzuson alapuló változattal ért-e egyet. A megszavazott törvény szerint a hivatal az ipari tárcához tartozik, az árak megállapításáért pedig az ipari miniszter felel.
Mi végre a pálfordulás?
A pálfordulás egyik lehetséges magyarázata az, hogy a kormányzat hirtelen rájött arra, hogy számára meglehetősen nyűgös teher egy valódi érdekegyeztetéssel működő hivatal. (A kétely, hogy a választásokat esetleg nem éli túl, valószínűleg nemigen befolyásolja döntéseit.) Egy másik lehetséges verzió szerint a ma még monopolhelyzetben lévő energiamamutok idejekorán ráeszméltek, mit is jelentene számukra a privatizáció: hatalmuk, hasznuk és pozíciójuk elvesztését. Ezzel szemben egy tárcaérdekeknek alárendelt hivatal – amelynek státusát most véletlenül a gáztörvény határozza meg – az ő szájuk ízének megfelelően alakíthatja az egész energiaszektor jövőjét. De nem zárható ki az sem – és ez a harmadik verzió –, hogy az utolsó zűrzavaros pillanatokban egy vesztes politikai kurzus ma még döntésközeiben lévő, hataloméhes figurái hatalmukat óhajtják a gazdaságba átmenteni.
Ezek után két kérdés marad. Képes lesz-e az új hatalom kihasználni az elfogadott törvényekben még benne rejlő lehetőségeket a társadalom egészének érdekében a részletes szabályozások kidolgozásakor? A másik kérdés: vajon sikerül-e megteremteni az energiahatékonyság garanciáit, amelyeket a hatpárti konszenzushoz képest csak jelentősen megcsorbítva fogadtak el? A piacgazdaságokban ugyanis felismerték, hogy a hatékonyságot a közművek nem jószántukból biztosítják, hanem mert törvény kötelezi őket arra, hogy a társadalom számára a legkisebb költség elve alapján szolgáltassanak.