Mindig is barátságos érzéseket kelt, amikor távoli népek találnak egymásra, hasonlóságokat és rokon vonásokat fedezvén fel egymásban – mint például a magyarok és a portugálok. Hogy idén Lisszabon az európai kultúra fővárosa, s hogy Budapest az Európai Kulturális Hónap házigazdája, lehetővé tette, hogy kulturális eseményekben is kifejeződjenek szimpátiáink.
Történt pedig, hogy Szenes Árpád 33 éves magyar festő 1930-ban, Párizsban házasságot kötött a 22 éves Maria Helena Vieira da Silva portugál festőnővel. Ez a tartós és boldog házasság és a két külön-külön, ám párhuzamosan felívelő pálya a művészvilágban ritka harmónia szép példájával szolgál, de egyszersmind örömteli kapcsolatot jelképez a két ország művelődésében is. Még örömtelibb, hogy ez a vonzó és különleges tény a Budapesti Történeti Múzeumban kiállítás formájában realizálódhatott, már csak azért is, mert a két festőművész munkássága úgyszólván ismeretlen Magyarországon. Szenes Árpádnak, aki hazáját 1924-ben hagyta el, 1922 óta nem volt itthon kiállítása.
Nem ünneprontás szóvá tenni; maga a tény ünneprontó: a szép szavak s a megnyitó protokolláris keretei sem feledtethették a bosszantó körülményt, azt ugyanis, hogy a rendelkezésre álló kiállítási térben nem fértek el a portugál fél által nagy gonddal válogatott művek. Az elhozott képek jelentős része kiszorult a reprezentatív tárlatról. Nem túlzás talán, ha mindezt tudván-tudva, feltételezzük, hogy a megbántottság tükröződött a kurtára fogott portugál megnyitó szavakban is.
Századunkat és szülötteinek életét világháborúk tagolták szakaszokra. Egy korábbi művészgenerációnak, Picasso, Braque, Chagall nemzedékének „a modern művészet nagy évtizede”, 1904–1914 volt a beérés, és a két háború közti évek a végleges beérkezés időszaka. Azok, akik a századelő táján születtek, az első világháború után nehezebb körülményekkel találkoztak a pályakezdéskor: anyagi gondokkal, a modern művészet bonyolultabb, kuszáltabb helyzetével, a tájékozódás nehézségeivel. Bizonyára ezzel is magyarázható, hogy meglehetősen hosszúra nyúlt az az idő, melynek során a művészházaspár tagjai „Önmagukat keresték”, azaz inkább az egyéniségükhöz illő festői nyelvet. A háborús hányattatások, Portugália, majd a brazíliai évek következtek, s majd csak a negyvenes évek vége, Párizs hozza meg a kibontakozást mindkettejük számára.
Nem elnagyolt talán a megállapítás, hogy a házaspárnak pályafutása során, mint alapvető festői problémával, a látványhoz fűződő viszony kérdésével kellett szembenéznie. (Megfigyelhető Szenes hányódása az ábrázolás különböző fokozatai közt. Vieira da Silva háború alatt keletkezett munkáinak java is még stilizálva ábrázoló.) Némelykor épp azért lehetett nehéz vagy épp sikertelen ez a küszködés, mert a probléma nem rajzolódott ki tisztán. Hiszen az ábrázolás és a nonfiguráció között semmiféle mezsgye nem húzódik; személyiség kérdése, természet dolga, hogy kihez mely kifejezésforma áll közel. Semmi nem vall arra, hogy teoretikusan is szembenéztek volna a kérdéssel. Egyikük sem volt avantgárd típusú művész, és mindketten akkor voltak igazán elemükben, ha látványélményből indultak ki. Szenes korai művei mind figuratívak, illetve látványból kiindulók. A harmincas évek teljesen absztrakt formavilága a későbbiek fényében fölvett modornak tetszik, még akkor is, ha kitűnő művek születését indukálta. (A sárkányeregető gyermek, 1932; A csapás, 1936.) Érdekes, hogy bizonyos formajelenségek mennyire nemzetköziek: e képeket az Európai Iskola egyik-másik művésze is festhette volna – igaz, néhány évvel később. A második világháború után Szenes végleg rátalált természetéből fakadó festői nyelvére, egy bizonyos lágy lírai absztrakt kifejezésmódra. Nála szó szerint veendő az absztrahálás: a természeti formától elvonatkoztatott képi világról van szó, ahol a látvány valamikori emléke sejlik csak fel a mű mögött (Kastély, A polcok, A sziklák, hatvanas évek).
Vieira da Silva alkotásmódja is a magyar félabsztrakt szemléletet idézi meg számunkra. Művészetének törzsfejlődése műveinek egyedi fejlődési-fejlesztési elvét követi. Fokozatosan, következetesen szervezi át képpé a látványt, hogy legérettebb kései munkáiban olyan lélegző, organikus struktúrákig jusson el, melyek mintha akként, végső formájukban teremtődtek volna, holott koncentrált folyamat, tüzetes képépítés eredményei. Az ő esetében – szemben Szenes lírai absztrakciójával – drámai absztrakt festészetről indokolt beszélni. Művei gyakorta tragikus mélységűek. Művészete sohasem puszta dekoráció: sodrás, szenvedély üt át a formákon, s színek, színviszonylatok által közvetített drámaiság. Csak a képmező évtizedeken át tartó, konok, önfeladó ostroma képes az elmélyültségnek, az anyag átszellemítésének ilyen fokáig juttatni az alkotót.
Megtekinthető: április 10-ig, kedd kivételével 10–18 óráig.
(Budavári Palota E épület, I., Szent György tér 2.)
- Rábeszélő [6]