Galactia, a Kaposvárott bemutatott Jelenetek egy kivégzésből főszereplője feszeng kissé a kiismerhetetlen helyzetben: legyőzték és nincs kinek megadnia magát. Értelmetlen demonstrálni hajlíthatatlanságát, érdemtelen közszemlére tenni megalázottságát. A hatalmasok ott nyájaskodnak körülötte, mintha mindig is megnyerni szerették volna a XVI. századi (képzeletbeli) velencei festőnőt, és sosem megleckéztetni. Mintha nem zárták volna börtönbe, mert a lepantói csatát ábrázoló hatalmas vászna nem a győztes köztársaság dicsőségét, hanem a háború borzalmait hirdette. Mintha végül a közszemlére tett műalkotásról a köztársaság urai sosem gondolták volna azt, hogy pusztulnia kell. Mintha nem riadtak volna meg ettől a mélységeket felvillantó kéretlen tükörtől, hatalmuk, szerepeik ingatagságának szándéktalan bizonyítékától. Megsejtették azonban azt is, hogy – akárcsak ők maguk – jóléti államuk polgárai sem kíváncsiak többre, csak a látszatokra. A nemzeti nagyság közös álmában a művészet sem több – bármiről is beszél – reprezentációs célokat szolgáló látványosságnál. A közönség léghajók kosaraihoz hasonló mozgó szerkezetekből fürkészi a nagyméretű vásznat, és nem némul el a döbbenettől, ahogy azt Galactia várta. Erről a képről is – mint bármi másról – csak fecserésznek a nézők: a gazdagodó állam polgárainak kínos lenne szembenézniük azzal, amiből kiváltságos helyzetük fakad. Így hát Galactia mártírtudata is csak hivalkodás, meghurcoltatása sem több mint keserű komédia.
Persze Galactia (Molnár Piroska kiváló alakításában) sosem lázadt, így hát nincs oka megbánnia semmit. Nem a szembeszegülés ingere, hanem az őszinteség kényszere vezette ecsetjét, amikor átszellemült arcú vitézek helyett önző indulatoktól elvakult mészárosokat, irgalmat nem ismerő hadvezéreket festett, s a pusztulás riasztó víziójaként teremtette újjá az elképzelt csatateret. Nincs benne pátosz és áhítat – mert úgy látja, a világról csak az emelkedettséget tagadó kétségbeesés hangján lehet szólni. Hagyja magát meghurcolni, mert meg akarja szenvedni a velenceiek közös sorsát. Kiegyenlíteni akarja a riadalmat, hogy az a végső tett, amire emberként és művészként képes, milyen végtelenül kevés az élet fukarságával, Isten irgamatlanságával szemben.
Howard Barker, a körtárs angol szerző drámája csábíthatna valamiféle társadalmi parabola színpadra állítására is, hisz középpontjában az öntörvényű művész és az önigazoló törvényeire, hagyományaira kényes hatalom konfliktusa áll. Ascher Tamás azonban mezei színművet rendezett Kaposvárott, a viszonylagos társadalmi igazságokkal a viszonylagossággal megkérdőjeleződő emberi igazságok szembesülnek az előadásban. A kaposvári bemutató – az idei évad egyik legemlékezetesebb produkciója – finoman lebegtetett iróniájával az eleven élet eldönthetetlen többértelműségeit érzékeltette. (A kaposvári színház budapesti vendégjátékán Ascher Tamás rendezése mellett a Néró, a véres költőt – Babarczy László rendezését – és a Csárdáskirálynőt – Mohácsi János rendezését – is bemutatja.)
Az Arany János Színház mini Genet-fesztivált szervezett. A hírhedett életű, a formabontó francia szerző több művét is bemutatták ebben az évadban színházaink. Az Arany János Színház Balkonja (rendező Ács János) és a veszprémi társulat Cselédekje (rendező Paál István) mellett a miskolciak A paravánokat (rendező Zsótér Sándor) adják elő.
A darabnak nincs hagyományos története, szereplői is inkább archetípusok, s nem személyiségek. A lazán egymáshoz kapcsolódó jelenetek egy észak-afrikai gyarmat életéből villantanak fel furcsa képeket. Arabok és európaiak, kurvák és katonák jelennek meg a színpadon. A bennszülöttek végül fellázadnak a telepesek ellen, a kurvák uralta bizarr béke fokozatosan átfordul a katonák szétdúlta világ groteszk képeibe. Az egyéni sorsból világra nyíló bűn fokozatosan egyetemes romlássá terjeszkedik. Ugyanakkor a tisztesség, az erkölcs, a törvény, az emberség határainak áthágásával egyre több esendő együttérzés, egymásra figyelő emberség születik meg a szereplők között. A pusztulásba való alászállás – paradox módon – a szabadság egyetemesebb esélyét is kínálja.
Zsótér (korábbi rendeléseihez képest) letisztult(abb) színházi eszközökkel állította színpadra a művet. Az előadás stílusában groteszk játékosság és mértéktartó stilizáció keveredik. A színészek közül kiemelkedik Varjú Olga finom árnyalatokkal építkező érzékeny Leila alakítása. Rebbenő törékenység, megalázottságból erőt merítő szívósság, a bűnbe és a mocsokba alámerülő bevallhatatlan szerelmes rajongás, az áhítatos pillanatok illúzióiért megszenvedő hűség jellemzi a figurát. Jó Orosz Anna kíméletlenséget és csalódottságot, gyengédséget és kegyetlenséget egyesítő Kadidzsa alakítása.
A kamaraszínházi szemlén látható a veszprémi Dandin-előadás. Lendvai Zoltán rendezése – invenciózus játékosságával, mélyértelmű színpadi ötleteivel, komor hangulatokat sejtető humorával – a szituációk s a viszonyok többértelműségét hangsúlyozza. Lendvai rendezése minden szereplőnek hagy némi igazságot, de megtagadja mindegyiktől azt, hogy teljesen igaza lehessen. Téved Dandin, amikor evidenciaként hivatkozik morális kötelezettségekre, tévednek a többiek is, amikor a szavak csábításának engedve negligálnak mindenféle erkölcsöt. Az amoralitásnak ezen világnyi csődjében mindenki egyként nevetségessé válik, az is, aki gátlástalanul hazudik, az is, aki az igazságáért hadakozik, az is, aki botor látszatoknak hódol. A veszprémi előadás karakteres darabértelmezésével, egységes hangulatával, pontos helyzetelemzéseivel, a társulat erényeit kibontó színészi játékával kiemelkedik a magyar színi átlagból. (Különösen emlékezetes Kolti Helga és Ilyés Róbert játéka.)
Jelenetek egy kivégzésből
A kaposvári Csiky Gergely Színház vendégjátéka
a Madách Színházban
április 8-án 19 óra
A paravánok
A Miskolci Nemzeti Színház vendégjátéka
az Arany János Színházban
április 14-én 19 óra
Dandin György
A veszprémi Petőfi Színház vendégjátéka
a Arany János Színház Kamaratermében
április 7. 19 óra
- Rábeszélő [6]