Tollas Bölény modernizál
Schamschula urat akkor zártam a szívembe, amikor egy televíziós riportban széles mosollyal rámutatott az épülő körgyűrűre, és közölte: ez az ő személyes ajándéka Budapest népének. Nagy meglepetés tehát nem érhetett, amikor nemrégiben töredelmesen bevallotta, hogy ők erkölcsileg felsőbbrendűek ellenfeleiknél. E nyilatkozat fölött viszonylag könnyű napirendre térni. Fel van kötve az orra előtt a háj, mondaná Pázmány Péter. Még bajosabb a dolog, ha tudjuk, hogy a nyilatkozó nyomban demonstrálta is felsőbbrendűségét, bizonyítván, hogy hozzá még a postai illetékszabályok sem érnek föl.
Azon nem érdemes csodálkozni, ha a felfuvalkodott hólyag magasra száll: megesik ez kevésbé szeles vidékeken is. Az azonban már figyelmet érdemel, ha sűrű hólyagfelhők borítják árnyékba a tájat. Az öntelt kormányférfiú ugyanis csak egyenesebben mondta ki azt, amit küldetésgázzal pumpált kollégái évek óta sejtetnek: egyedül ők képesek kormányozni az országot. Ha bizonyos tapasztalatok birtokában mondanák ezt, talán még gondolkodni is lehetne rajta. Ám úgy, hogy az ellenfélnek még módja sem nyílott ereje kipróbálására, e meggyőződés csak a tetteiktől függetlenül megítélt személyek értékén alapulhat. Azon, hogy ők eredendően jobbak, mint a többiek: felsőbbrendűek.
Nem kell persze Nietzschére vagy a nácikra gondolni. Az előbbit úgysem olvassák, az utóbbiak intézményesített gőgjéhez pedig nincs köze a schamschulai felsőbbrendűségnek. Igaz, nem egyszerűen jellemhibáról van szó. Mert ennek a gőgnek is van politikai jelentése, amint ez rejtvényszövegünkből is kiolvasható. Szerzője (1863–1931) az amerikai társadalom-lélektan atyamestere. Mind, Self and Society című műve ma is a kötelező tananyaghoz tartozik. Itt közölt szemelvényünk az én megerősítésnek két módját írja le. A másik alávetettségéhez kapcsolódó én-érzés a társadalmi együttélés kiküszöbölhetetlen formája, amely azonban politikai értelemben csak a premodern társadalmakban intézményesül. Ennek szimbolikus kifejezése pl. az ellenfél fölötti diadalt jelölő tolldísz. A vezető itt bizonyos értelemben magasabb rendű embernek tűnhet az alávetettek előtt. A modern, demokratikus és racionális társadalmakban az én megerősítése nem a felsőbbrendűségen, hanem pl. a szakértelmen alapul. Nos, a gőgnek így lesz nálunk is politikai jelentősége. Olyan csoportnak van ugyanis komoly befolyása a demokratikus intézmények kialakítására, amely saját helyzetét a felsőbbrendűség premodern fogalmával értelmezi. Magyarul: Tollas Bölény modernizál.
Mindez nem túl biztató, de remélhető, hogy ugyanez az ellentmondás pukkantja ki majd a hólyagfelhőt is. Gyanítható ugyanis, hogy az emberek jórészt nem éppen az illetékszabályok kijátszására szakosodott félistenek uralmára vágynak; ellenkezőleg, olyan viszonyokat szeretnének, amelyek nem a felsőbb- és az alsóbbrendűség alapján szerveződnek. Uff, én beszéltem.
Felsőbbrendűség és politika
„…egyik oldalon az a szervezet áll, amely attól függ, mit kíván a közösség kormányzata révén megvalósítani, másik oldalon pedig a személyes kapcsolatok szemszögéből tekintett kormányzati irányzat található. A személyes kapcsolatoktól való függés bizonyos értelemben a múlt öröksége. (…) Ha funkcionális szemszögből tekintjük e kapcsolatokat, meglehetősen alantasaknak tűnhetnek, és rendszerint igyekszünk elleplezni őket. Esetleg eszköznek tekintjük őket, amelyekkel valaki énjét másvalakivel szemben valamiféle felsőbbrendűségként, valósítja meg. Ez a szakasz visszanyúlik arra a szituációra, amikor az ember fóliákkal ékesítette magát, ha konfliktusba keveredvén egy másikkal, győztesként került ki az összecsapásból…
A csoportok egymás közötti viszonyában mutatkozik meg, milyen lényeges ez a jelenség. A csoporttal azonosuló egyén úgy érzi, megnövekedett a személyisége. Így a kielégülést biztosító körülmények azok, amelyeket minden olyan szituáció alapjának tekinthetünk, melyekben a csoportok összefognak, és úgy érzik, fölényben vannak más csoportokkal szemben. Ezen az alapon viselnek hadat. (…) Érdekes megfigyelni, mennyire triviális lehet e felsőbbrendűség alapja: például a külföldre utazó amerikai gyakran mindössze azt a benyomást hozza haza, hogy otthon sokkal jobbak a szállodák.
Ez esetben azokban a személyes kapcsolatokban valósítjuk meg önmagunkat, amelyek másokkal szembeni fölényünkben gyökereznek. A (racionális alapokon épülő szervezési formában) viszont visszatérünk bizonyos társadalmi funkciók intelligens betöltéséhez. (…) E formában ahhoz, hogy véghezvigyük az énmegvalósítást, nincsen szükségünk valakire, aki alsóbbrendű nálunk. Azt kívánjuk, hogy mások is tegyenek eleget funkcióiknak. Meglehet, úgy érezzük, többet érünk szomszédunknál, aki nem tett eleget a vele szemben támasztott követelményeknek, de fájlaljuk, hogy nem végezte el munkáját. Nem abban érzékeljük énünket, hogy fölényben vagyunk valaki mással szemben, hanem abban a kölcsönös kapcsolatban, amely a többé-kevésbé közös feladat elvégzéséhez szükséges…
Minduntalan visszatérünk azonban az olyan személyes viszonyokhoz, ahol az énmegvalósítás ellenállás leküzdése révén megy végbe, s ahol a felsőbbrendűség viszonylata közvetlenül jelenik meg az érzelmi mezőben. Sokféleképpen függünk ettől a viszonylattól még az igen nagy mértékben racionális szervezetekben is, ahol a törekvő ember olyan szituációba kerül, hogy a többieket is arra készteti, hogy munkájukkal törődjenek. Mindenkor világosan láthatjuk azonban, hogy az én-érzet, amelyre a közösségen belüli funkció elvégzése révén teszünk szert, hatékonyabb, mint a közvetlen személyes kapcsolatoktól függő én-érzet, amelyben a felsőbbrendűség-alsóbbrendűség kapcsolat is érvényesül.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]