[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Szingapúri ügynökök

Nem lenne baj, ha a Nemzetbiztonsági Hivatalban is olvasni kezdenék a Pesti Hírlapot. Két hete a főszerkesztő rótta meg pártját: „Amivel a baloldali sajtó folyamatosan vádolja a Magyar Demokrata Fórumot – szükségállapot, diktatúra, kliensrendszer, kirekesztés stb. –, a párt éppen azokat nem tette meg, holott éppen ezeket kellett volna tennie.” Az MDF-nek nem szabadna lacafacáznia mindenféle demokratikus formasággal, hanem Szingapúr példáját kellene követnie: konkrét feladatokat megfogalmazni, majd ezeket „végrehajtatni a társadalommal”.

E héten az újság hímnős vezértollnoka már e végrehajtatás konkrét módozatát mutatja be: szingapúri példára be kell vezetni a botozást, mint büntetést. „A náddal botozás nem holmi fenékre paskolás. A rotángpálmából készült, különleges vegyszerrel kezelt vastag bambusz nyomán – már az első csapás után – a bőr szétnyílik, az áldozat sokkos állapotba kerül. A botot a harci művészetek nagymestere kezeli. A botozás az áldozat testén az egész életre megmaradó nyomot hagy.”

Akinek e leírás nyomán nem támad gusztusa egy jó kis ütlegelésre, az figyeljen a pálca suhogásából kihallható világpolitikai üzenetre. Mert nem volt még tudszoc-oktató, aki ennyire a történelem ütőerén tartotta volna a kezét, mint a mi Lovas-Baderünk. Ha ugyanis nem követjük a szingapúri példát – ah, még mondani is szörnyű – könnyen úgy járhatunk, mint az Egyesült Államok, ahol „a (fekete) gyermek, ha felnőtt lesz, nem kap munkát. (…) Ha kislány, tinédzser korában teherbe ejtik.” (Nem, nem a Szabad Népből idézek!) Még szerencse, hogy a történelem kereke egyre halad, „világméretű trend” tapasztalható a „tekintélyuralmi megoldások” irányába. Igaz, az USA számos szenvedést megspórolhatott volna, ha jobban figyel a Pesti Hírlapra, amely „egy évvel előzte meg” az amerikai felismeréseket.

Honnan azonban e magyarul beszélő publicisták jólértesültsége? Egyszerű: létezik egy nemzetközi összeesküvés, mely a kapitalizmus megdöntésére szerveződött. Központja Szingapúrban található, de mindenütt vannak képviselői, az értelmiségieket is botozó malájoktól az amerikai konzervatív publicistákig. Céljaikat a szingapúri „bölcsek jegyzőkönyve” foglalja össze. Ügynökeik beférkőztek a magyar sajtóba is, ahol nyelvtudásukat és nemzetközi összeköttetéseiket kihasználva rombolják magyarságtudatunkat. Mert nem tűnt-e föl rögtön, hogy a soknevű hermafrodita semmibe veszi hagyományainkat, és a magyar fenék karakterének évszázadokon keresztül kiválóan megfelelő mogyoróvessző helyett a nemzetidegen rotangpálmát javasolja? Kinek az érdeke ez, ha nem a szingapúri gyökerű, kozmopolita nádiparosoknak?

Éberség! A befurakodó, idegen eszmék helyett kövessük saját hagyományainkat. Rejtvényszövegünk egy nagy magyar történelmi személyiség 1850-ben írott munkájából a botozással kapcsolatos igaz magyar érzelmeket mutatja be. De még politikai ellenfelének, az igazi Pesti Hírlap szerkesztőjének védegyleti mozgalmát is feleleveníthetjük: magyar botot a magyar fenéknek, az árgyélusát!

Ütlegelmi szenvedelem


„Minden, mit ember felebarátján (javításon és példaadáson kívül) büntetés neve alatt sértőleg véghezvisz, egyenes bitorlása az isteni hatalomnak, és nem egyéb, mint bosszú és gyilkolás, mely egekbe kiált, és ott fel is jegyeztetik, minthogy az Isten azzal senkit meg nem bízott, hogy valakit, kivált nemzetet, az ő nevében megbüntesse…

Minden népnek megvan a saját felfogása és nézete; így a magyar a megcsapolást nem tartotta nagyobb szégyennek, mint a láncra veretest, a bezárást, de arra háramlott a szégyen, ki tudott ugyan betyárkodni, de aztán meghunyászkodva nem tudta kiállni a kínzást férfiúlag, mint egykori Spártának fiai. (…) A bizony! A magyarnak is jobban fáj az ütleg, mint ha egy ideig hűsen tartják, de inkább kiállja a kínt, csak hogy családját ne hagyja sokáig magára, midőn ha az ilyest a kormányok lágyszívű vagy inkább lágyvelejű humanitásához képest elpusztultan lelendi, mikor hazatér…

A bot – noha én mindent mindenbe véve, a botot valami recidiva [visszaesés] elhárítására és példaadásra nézve sokkal célszerűbbnek tartom, mint bármely néven nevezendő detentiót [fogva tartást] – a bot hasonló áthágásért az egyiket sokkal erősebben sújtja, mint a másikat, éspedig nemcsak azon okbúl, mert az ebbéli adminisztrátorok testi ereje és ütlegelmi szenvedelme különböző, és az egyik illetendő pőre gatyás, a másik pedig nadrágos, hanem mert a testi tulajdonok és azon morális erő, valami nagy kínt férfiúlag kitartani, számtalan árnyéklatra szakadoznak.

Utolsó francia háborúban vitézvári Simonyi József, ezen magyar hős, kit később rossz lelkű tentás auditorok [hadbírók] némi kis formahibák miatt elsüllyesztettek, huszárezredével átúszott a Rhőne vizén, az ellenségre váratlanul ráütendő! Eljutván, vagy tíz ló és hat közvitéz vesztével az ellenkező partra, néhán órára táborba szállt valami kis város töviben. Ismervén katonáinak »szerencsepróbáló szellemét«, száz botot ígért, spedig a gatyára, mindenkinek, ki csak egy lépést is tenne a táborbúl. Kettő mégis találkozott, ki erre nem figyelt – és mind a kettő legnagyobb energiával ki is kapta az ígért dózist. Fél óra után lóra ült az egész ezred vagy tizenhat órai utat teendő. És ugyan mi történt a két szegény elkínzottal? Hát mi történt velük, szépen felhúzták a nadrágot, lóra ültek, tizenhat óráig lóháton maradtak és az egész dolgot csak kutyába se vették. – Zsidó vagy valami más puha emberi species legott, a bot alatt kiadja a lelkét, e két gavallér azonban a kurta üngű kormos fajtábul volt… Már ilyféle egyéniségnek huszonöt bot igazi gyermekjáték, midőn valaki mást ily antihomeopátiai adag, ha meg nem is öli, annyira lesújtja, hogy nyomorék marad élete fogytáig.

Ily extrémek között ugyanazon áthágásért ki fogja tehát elítélni, hogy igazságosan D. negyvenkilenc bottal lakolandó, E. pedig csak tizenhéttel? – A bot nem lehet igazságos sujtvány, és új argumentum arra, hogy embernek embert büntetni nem szabad.”

???

• Ki beszél?