Mandela elnök
„Jegyezzük meg ezt a napot. 1994. május 2-a újabb fontos dátum a szabadság kalendáriumában: háromszáz év faji elkülönítés után Nelson Mandela a Dél-afrikai Köztársaság megválasztott elnöke” – vezette föl az amerikai NBC televízió a hétfői nap fő hírét, Frederik Willem de Klerk azon bejelentését, hogy elismeri az Afrikai Nemzeti Kongresszus választási győzelmét.
A pátosz helyénvaló: kulminációs pontjához érkezett az a forradalom, amely egy visszataszító, az emberi méltóságot elvi alapon semmibe vevő rezsimnek vetett véget. Csoda, hogy mindez általános vérfürdő nélkül történt meg. Csoda, hogy a búrok – önképük szerint Afrika „szabadságért és a faji tisztaságért küzdő” fehér törzsét alkotják – belátták: a faji diszkrimináción alapuló kisebbségi uralomnak nincs jövője. Csoda, hogy az élete java részét a fehérek börtönében töltő Nelson Mandela kiszabadulva mérsékelt politikusnak bizonyult. És sok kommentátor szerint csodával ér föl a fekete többség türelme: hosszú órákig álltak kilométeres sorokban azért, hogy szavazhassanak.
De mi lesz ezután? Negyvenmilliós afrikai Megabosznia, ahol a hajdani elnyomottak leszámolnak a hajdani elnyomókkal, ahol a fekete többségen belül is polgárháború tör ki? Vagy pedig sikerül létrehozni az első demokratikus, multikulturális és civilizált társadalmat a nyomorgó afrikai kontinensen?
A működőképes demokrácia előtt hihetetlen akadályok tornyosulnak. Kulturálisak és politikaiak is, de mindenekelőtt gazdaságiak. Igaz, Dél-Afrika a Szaharától délre elterülő Afrika GDP-jének hatvan százalékát termeli meg, de a megtermelt gazdagságból eddig csak a lakosság egynyolcada profitált: ötmillió fehér a negyvenmilliós országban. A feketék kétharmada munkanélküli, negyven százalékuk írástudatlan. Hétmillió fekete él a nagyvárosok melletti nyomortelepeken. A lakosság tizenhárom százalékát kitevő fehéreké a termőföld nyolcvan és a vállalkozások kilencven százaléka. Az ország managereinek csak két százaléka fekete – többek között azért, mert az apartheidtörvények szerint feketék nem kerülhettek olyan pozícióba, hogy fehéreknek utasításokat adhassanak.
Az ország új vezetője tisztában van azzal, hogy hívei nem fognak megelégedni az absztrakt szabadsággal. Az ANC Újjáépítési és Fejlesztési Programja kvótarendszer bevezetését ígéri mind a magángazdaságban, mind az állami szolgálatban, hogy munkahelyeket teremtsen a feketék számára. A program szerint öt éven belül egymillió ház épül, egymillió család jut folyóvízhez, és két és fél millió háztartásba vezetik be a villanyt.
Ez a program annál kevésbé lesz finanszírozható, minél több fehér fordít hátat kofferjében spórolt pénzével a „szeretett országnak”. Tavaly négy és fél milliárd dollár vándorolt ki ily módon Dél-Afrikából. S hát az is kérdéses, hogy nem akarnak-e a nyomorgó feketék a programban ígértnél többet – és azonnal.
Az ország káoszba süllyedésének veszélye fennáll. De az optimisták úgy vélik, hogy több ok van a reménykedésre, mint a félelemre. Dél-Afrika harmadik világbeli ország, és ennek megfelelően kell megítélni. Más harmadik világbeli országokkal összehasonlítva Dél-Afrika jól áll: léteznek viszonylag erős pártok, amelyek között nincsenek akkora ideológiai ellentétek, mint a kívülállók gondolják, amelyek nem abszolútumokról, hanem fokozatokról vitatkoznak; vannak felelősségteljes politikusok; és kialakulóban van egy olyan politikai rendszer, amely képes lehet intézményesíteni és megszelídíteni a hatalomért folytatott küzdelmet. Persze harmadik világbeli mércével mérve.
Német szájkosár-nagykoalíció
Kohl kancellár sajtóellenes kirohanásai a „sajtótisztesség” hazai híveinek is becsületére válhatnának. A kormányzó koalíció harmatos választási kilátásairól a „linke Kampfpresse” – a baloldali harci sajtó – tehet, amely csúsztat és torzít, műbalhékat kavar, és elhallgatja az eredményeket – hangoztatja úton-útfélén a német kormányfő. És Kohl nincs egyedül sajtóellenes nézeteivel. Sőt, a sajtó nemcsak az uralmon lévő pártoknak van a bögyében, hanem némileg meglepően az ellenzéki – és baloldali – szociáldemokratáknak is.
Ez azonban csak magyar szempontból meglepetés. Németországban a konzervatív politikusok egynémely ismerősen csengő kijelentése ellenére sem kultúrharc folyik a sajtó körül. Valójában még a legkonzervatívabb politikusoknak sem annyira a sajtó szellemiségével van bajuk, mint inkább azzal a hajlamával, hogy mindenbe beleüti az orrát. Ezzel viszont a baloldali politikusoknak is bajuk van, mivel ők sem szeretik, ha adóbevallásaikat, mellékjövedelmeiket, kisebb-nagyobb stiklijeiket milliós publikum előtt veszik górcső alá.
A sajtót persze – Németországban legalábbis – nem lehet leváltani. De megfelelő törvényekkel munkáját meg lehet nehezíteni és kockázatosabbá lehet tenni. Az úttörő szerepet Oskar Lafontaine, Saarland szociáldemokrata minisztere vette magára. Lafontaine az általa kormányzott tartományban meg kívánja változtatni a sajtótörvénynek a helyreigazítás jogával foglalkozó paragrafusát. A törvénytervezetet január 12-én hozták nyilvánosságra, és alig hat héttel később a hamburgi CDU is hasonló javaslattal állt elő programtervezetében.
A helyreigazítási kérelmeknek az eddigi törvényeknek megfelelően is mindenképpen helyt kell adni: az újságok nem mérlegelhetik a helyreigazítások igazságtartalmát. A törvény abból indul ki, hogy mindenkinek joga van haladéktalanul közhírré tenni: hamisnak tartja a róla közölt tényeket. (Vélemény miatt nem lehet helyreigazítást kérni.)
A gyakorlatban a helyreigazítás meglehetősen ritualizált üggyé vált, még a mondatfűzés is szabályozva van: Nem felel meg a valóságnak, hogy… Sokkal inkább igaz az, hogy… A közlésre kötelezett lap pedig általában az egészet ellátta egy „szerkesztőségi farokkal”, amelyben leszögezte, hogy a törvény értelmében a helyreigazítást akkor is közölnie kell, ha a benne foglaltak nem felelnek meg az igazságnak. (Természetesen a helyreigazítás intézménye nem a személyiségvédelem egyetlen jogi eszköze, rágalmazási pert is lehet indítani.)
A saarlandi szociáldemokraták tervezett törvénymódosítása megtiltaná a „szerkesztőségi farkot”, sőt azt is, hogy a helyreigazítást a szerkesztőség ugyanabban a számban cáfolja. A későbbi cáfolatnak is tényállításokra kell korlátozódnia, ami azt jelenti, hogy egy olyan tényállítás, amely „helyre lett igazítva”, a továbbiakban csak akkor kommentálható, ha az újság képes újabb tényekkel alátámasztani. Vagyis tilos tolvajnak nevezni azt, aki azt hazudja, hogy nem lopott. Ha a törvénymódosítás életbe lép, Saarlandban meglehetősen nehéz lesz csip-csup korrupciós ügyeket „fölfújni”, a hatalmon lévőket erkölcsprédikációkkal a kormányzásban zavarni. Persze pontosan ez lenne a cél. Maga Oskar Lafontaine, „a saarlandi Napóleon” is sok bosszúságot megspórolhatott volna, ha ez a remek ötlete három évvel korábban támad.
Bár azért nem mindenki tartja az ötletet annyira remeknek. Az újságírók és a kiadók szakmai szervezetei magától értetődően nem. Dicsőséges módon az FDP sem csatlakozott a nagy pártok „törvényhozói aktivizmusához”. (Pedig a sajtó a liberális politikusokat sem kíméli: pár évvel ezelőtt a pártfinanszírozás részletei iránt túlzott érdeklődést tanúsító újságírók csaknem börtönbe juttatták Lambsdorf grófot.) S ami a legfontosabb: alkotmányjogászok szerint szinte kizárt, hogy az alkotmánybíróság a „szájkosár”-nagykoalíció kívánságainak megfelelően korlátozza a sajtószabadságot a személyiségvédelem örve alatt.
A „splendid isolation” vége
Pénteken Erzsébet királynő és Mitterrand elnök ünnepélyesen megnyitják a Csatorna Alagutat. Mérnökök 1802 óta álmodnak erről a műszaki fegyvertényről, és az, hogy ennyi ideig kellett megvalósítására várniuk, arra is magyarázatul szolgál, miért tekint az angol közvélemény szkeptikusan, melankolikusan és viszolyogva az Alagútra. Lord Palmerston fejezte ki a legjobban azt az érzelmet, amely ma is befolyással van arra, ahogy az angolok jelentékeny része az Alagutat, a „Kontinenssel” való közvetlen összeköttetést megítéli. „Lerövidítené azt a távolságot, amit már így is túl rövidnek tartunk” – mondta az akkori brit miniszterelnök, amikor egy alagúttervet mutattak be neki.
A legtöbb angol tudja, hogy az Alagút megépítése szükségszerű volt. Csak éppen sejtik, hogy Anglia soha többé nem lesz olyan, mint volt – magyarázza Neal Ascherson, a londoni Independent on Sunday publicistája a Spiegel német olvasóinak. Az Alagúttal oda a szigetérzés, bizonyos értelemben kioltódik az angol történelem. Az Alagút drámai módon szimbolizálja a változás, az Európához való alkalmazkodás szükségszerűségét, és egyúttal aláássa a brit politikai hagyományt, a brit politikai azonosságtudatot. Arra hívja fel a figyelmet, hogy tovább nem lehet a brit különúton haladni, hogy az európai országokhoz hasonlóan a briteknek is fel kell adniuk nemzetállami szuverenitásukat. És sok angol nem biztos abban, hogy a változás jót hoz, hogy az Európába belesimuló Anglia jobb hely lesz, mint eddig volt. Sok angol nemzeti hiúságát sérti, hogy az egészséges angol nemzettudatra épülő brit nemzetállamnak ugyanúgy fel kell oldódnia Európában, mint például a „torz” német nemzettudatra épülő német nemzetállamnak. Vagy az az ötlet, hogy a brit politikai rendszer esetleg renoválásra szorul, az a rendszer, amely minden demokrácia anyja… S tényleg. Az olyan eurolelkesedők, mint Neal Ascherson, akik az Alagutat is megelégedéssel veszik tudomásul, nem átallanak úgy érvelni – nemcsak a briteket sokkoló módon –, hogy „azt a halálos bacilust, amely a tenger alatt a fehér sziklák felé araszol, változásnak hívják – vagy más néven demokráciának”.
Szóval ilyen magasztos dolgok rejlenek az Alagúttal szembeni angol szkepticizmus mélyén – ha elég mélyre ásunk. A felszínen azonban csak bájosan gyermeteg kifogáskeresés látható – meg humorral enyhített xenofóbia. Mi lesz, ha az Alagúton keresztül veszett állatok fognak Angliába illegálisan bevándorolni? Ezt a kérdést nem lehetett azzal elintézni, hogy a veszettség Franciaországban sem gyakoribb, mint a brit szigeteken. Az építőknek bonyolult és drága berendezéseket kellett létesíteniük azt megakadályozandó, hogy a veszett francia rókák megfertőzzék az ártatlan angol rókákat. De ezek a berendezések nem fogják kívül tartani az európai kétlábúakat, akiknek megvan az a hátrányuk, hogy nem angolok. A Sunday Telegraph egyik olvasója tavaly ősszel felháborítóan kacagtató ódaparódiában fordult a bevándorlási hivatal tisztségviselőihez: akadályozzák meg, hogy nemi betegségeket terjesztő párizsi sztriptíz-táncosnők, minőségi angol bugyikra vadászó rotterdami fapapucsos lányok, pornót áruló vörös képű dánok, savanyúkáposztát zabáló gazdag németek és gondatlan pisai építészek árasszák el Anglia szent földjét.
Mert hová is jutnának…
- Extra Hungariam [6]