Fortyogó polgármesterek
A bukott helyi polgármesterek persze mérgesen és élénken tiltakoznak: igenis megvolt az ész, igenis felvirágoztatták a körzetet, igenis gatyába rázták a munkáspárt vagy a liberálisok által szétzüllesztett közügyeket, igenis eddig még nem látott színvonalra emelték a közszolgáltatásokat, igenis virágba borították a helyi közösség langyosodó melegágyát, csak hát az a fránya központi kormányzat, az a kétbalkezes Major, az az istenverése, az ne volna… Mert hiszen napnál világosabb, hogy az emberek nem a helyi – zseniálisan politizáló, empátiától majd szétdurranó – konzervatív önkormányzat ellen szavaztak május 5-én, hanem a konzervatív kormány adóemelő, a nyugdíjasokat külön megadóztató, dilettánsnak tartott gazdaságpolitikája ellen. És legfőképpen a színtelen, fantáziátlan, puha, gyenge kezű, másodrangú, halálosan unalmas John Major ellen.
A hivatalukat veszített konzervatív polgármesterek a tévé nyilvánossága előtt sem sokat teketóriáztak, s vagy nyíltan a brit miniszterelnök távozását sürgették, vagy alapvető kormányátalakítást s a kabinet puha fiúinak azonnali menesztését követelték. John Carlisle parlamenti képviselő, a konzervatív jobboldal egyik önjelölt vezére – a jóléti állam ellensége és az abortusz, valamint a halálbüntetés barátja – pedig sietett bejelenteni, hogy amennyiben John Major önszántából nem mond le, akkor ő az őszi parlamenti ülésszak kezdetén pártvezérválasztást kezdeményez, s reméli, hogy rajta kívül mások is harcba szállnak majd Major ellen a pártvezéri posztért. Mint ismeretes, Margaret Thatchert is ilyen parlamenti frakción belüli puccs buktatta meg 1990 novemberében, miközben a Lady a versailles-i falak között élvezte a francia vendégszeretetet. Akkor Michael Heseltine volt a kihívó, s ő még most is az egyik legesélyesebb konzervatív politikus, aki kiütheti Majort a miniszterelnöki székből, Michael Portillo, az újkonzervatív titán, a jobboldal időnként kissé szalonképtelen üdvöskéje, illetve Kenneth Clark, a pénzügyminiszter mellett.
Thatcher megbuktatása után – ami sok mindennek volt nevezhető, csak demokratikusnak nem –, a konzervatív párt módosította a pártvezérválasztás szabályait. Pillanatnyilag már nem elég, ha valamelyik parlamenti képviselő önjelöltként pártvezérválasztást sürget, ehhez immár a konzervatív parlamenti képviselők 10%-ának írásos beadványa szükséges, amelyet a legtekintélyesebb parlamenti képviselőkből álló 1922-es bizottság elnökének kell benyújtaniuk. Ez a szabály csökkenti annak a veszélyét, hogy bármilyen komolytalan önjelölt sikerrel beindíthassa a miniszterelnöki posztért folytatott vetélkedést, viszont ha egyszer a vetélkedés beindul, növeli a miniszterelnökre gyakorolható nyomást, s abban az esetben is lemondásra kényszerítheti, ha Major formálisan a pártvezérválasztáson győzelmet arat.
A ráció szava
Persze a ráció, a logika szava szerint nem kellene ennek az egész ügynek ilyen nagy feneket keríteni. A hivatalukat vesztett tanácsnokok ugyan fortyognak dühükben, de hát az ilyesminek nagyobb a füstje, mint a lángja: mindenki számára világos, hogy a helyhatósági választásokon minden csalódott konzervatív szavazó szabadjára engedheti elégedetlenségét, s tiltakozásképpen vagy otthon marad, vagy pedig a liberálisokra szavaz – anélkül, hogy ezzel veszélyeztetné az ország konzervatív irányítását. Kockázat nélkül jelezheti a központi kormányzatnak, hogy mélységesen elege van a dilettáns politizálásból. És a katasztrofális szereplés a helyhatósági választásokon egyáltalán nem, vagy csak igen kis mértékben vetítheti előre a parlamenti választások várható eredményét. A konzervatívok az előző helyhatósági választásokon is siralmasan szerepeltek – mindössze 31%-os teljesítményt értek el –, mégis megnyerték a rákövetkező parlamenti választásokat.
A mostani, múlt csütörtöki teljesítmény egyedülálló negatív rekord a konzervatív párt modernkori történetében: puszta 27%! S ha ugyanezt a szereplést országos parlamenti választásokra vetítjük – vagyis ha a szavazók ugyanilyen arányban szavaznának 1997-ben is a parlamenti képviselőkre –, akkor a következő összetételű brit parlament állna elő: Munkáspárt 376, Konzervatív Párt 161, Liberális Demokraták 87, egyéb 27. Ami 101 fős munkáspárti többséget jelentene. Ám a logika szava erre azt mondja: nonszensz. Hiszen az 1979 óta megtartott négy parlamenti választás mindegyike hozzávetőlegesen 13-14 millió konzervatív szavazatot – az összes választók 42-44%-a – hozott az ország konyhájára, megdöbbentően függetlenül attól, hogy a rendelkezésükre álló négy-öt esztendőben a különböző konzervatív kormányok főztje hogy ízlett a finnyás polgároknak. Mert hiszen amikor az a kérdés, hogy John Major és kabinetjének politikája megüti-e a kívánt szintet, akkor erre az átlag konzervatív szavazó csak legyint, s vérmérsékletétől függő lendülettel kérdezi: Ugyan, viccelni tetszik? A helyhatósági választásokon ezt az elutasító gesztust lehet szabadon kifejezni. Ám amikor az a kérdés, hogy ki irányítsa az országot, John Major vagy John Smith, a Munkáspárt vezére, akkor erre gyökeresen más a válasz: John Smith azt sem tudja, hogy néz ki a piac, ahol az ebédre valót bevásárolhatná, Major legfeljebb odakozmálja az ételt. Ez a logika szava.
A politika boszorkánykonyhája
Csakhogy más dolog a logika, és megint más a politika. Senki nem tudja kiszámítani előre a ráció átcsapását irracionalitásba, senki nem tudja, hol van a józan belátás határa, meddig terjed a polgárok tűrőképessége, mikor elégelik meg végleg a csapnivaló menüt, s mikor csapják el a szakácsot, akkor is, ha sejtik: a következő még rosszabb lesz. És a Major-kormány rövid egy hónap leforgása alatt újabb erőpróbának lesz kitéve: június 9-én az Európa Parlament-képviselőket választja meg Nagy-Britannia. Egy hónappal ezelőtt még azt mondták a konzervatívok, hogy a jelenleg birtokukban lévő 34 helyből tízet minden bizonnyal elveszítenek majd. Most azt mondják: örülnek, ha tízet megtartanak. Újabb botrányos vereség, John Major ismét a kamerák előtt, visszafojtott hangon, mesterkélt önuralommal beszél majd arról, hogy igen, most veszítettünk, de bennünket ez a vereség sem tántorít el attól a helyes úttól, amit követünk, s a polgárok is lassan észreveszik majd, hogy az igazi gyümölcsök ezen az úton teremnek.
Liberális demokratákra várva
Rövid, forró nyár, izzasztó idők várnak Majorre, majd az ősz és az egyre valószínűbbé váló megmérettetés a kierőszakolt pártvezérválasztáson. S közben az európai integráció konzervatív ellenfeleinek szava is egyre hangosabb. A párt és szavazói boldogtalanok, alternatívára várnak – egyelőre mindhiába. Major még mindig a kisebbik rossz, a legkisebbik rossz. És persze az ország is alternatívára vár, szociálisan érzékeny, liberális alternatívára – ez fejeződött ki abban, hogy a tiltakozó konzervatív szavazók, illetve a munkáspárti önkormányzattal elégedetlen polgárok egyaránt a liberális demokratákra szavaztak, s így a Liberális Demokrata Párt fennállása legnagyobb sikerét érte el önkormányzati választásokon: 28%-os szereplésükkel a konzervatívokat is megelőzték, 388 új önkormányzati képviselői helyet szereztek, és 19 újabb körzet került irányításuk alá. Ezt az alternatívát azonban ahhoz, hogy hatalomképes legyen, a Munkáspártnak kellene hitelesen megjelenítenie. De a brit Munkáspárt egyedül éppúgy képtelen erre, mint ahogy a liberális demokraták arra, hogy hatalomképesek legyenek. Hogy együtt képesek lennének megbuktatni a konzervatív kormányt, az világos. Ám ennél már csak az világosabb, hogy a két párt együttműködésének, netán összeolvadásának igen kevés a reális esélye. És itt megáll a ráció szava. Helyébe lép az abszurd. Emlékezzünk csak, hogy kezdődik az Anny Hall:
„Két öregasszony beszélget az öregek otthonában:
– Te, hogy itt milyen rossz a kaja!
– Igen, és milyen botrányosan keveset adnak!!”
(London)
- Külföld [6]