Petőfi, a kukoricás széle és a pikák közelgő erdejének kettős perspektívájából még tudhatta, merre van előre.
Az „aranykor” végéig megjelenő, Előre című bukaresti pártlapnál 1985 és 1989 között ez az irány nem tűnt ilyen Világosnak.
Micsoda orcapirító, magabiztos butaság kell a század második felében azt jelenteni, hogy a világ javul, halad; hogy a szellemnek is lenne evolúciója.
Aki ír, szeretné, ha a világ elébb ment volna. Ha menne. Miképp? merre? miben? alkalmi válaszok lehetségesek. Ez a menés a gondolkodás és az észjátékok felé mutatna. Az írás adta terek, beszédlehetőségek, létmódok, romantikusán: szellem és lélek szabadsága felé. Az alkotók szeretik a monumentális porszemeket. Az olvasók meg az egyetemes programokat.
A világ, nyilván, halad – de olyan sokfelé egyszerre! Vagy éppen áll, őriz, kotol, és abban a pillanatban ez a progresszívnek tekintett, a hősi mozzanat. Ha nem volt elég a II. világháború, most itt van botrányul a volt Jugoszlávia. A fennköltség legközelebbi állomása. Ó, ne hazudjunk! A szellem hiánya lenne ez? Ó, nem, minden ugyanannyi a világban: a kín, a gonoszság, az öröm, a diadal. Ember ugyan több van, mint a teremtés kezdetén (vala: 2), az előbb fölsoroltakat vegyük méretarányosan.
A könyvektől a szomjúság lett több, a kérdések, amelyek, jó, ha vannak. Az Istenre vonatkozó igény, a keresés, a tapogatás, megfogdosás vágya – a kegyetlen, szövevényes, gyönyörű és rémes világ megértésének vagy az erre tett kísérletnek a szomja fogyhatatlan, azaz a könyv csak olaj a könyvmáglyára. Minél kevesebb könyv van, például egy diktatúrácskában, a világ annál összefüggőbben értelmezhető. No de annyira nem akarjuk értelmezni.
Ha létezhetne a – ne tagadjuk! – hőn vágyott világmagyarázat, akkor a versek és regények sem győznék sokáig a cifrázást. De győzik. És ha a világ semerre, sehova se ment a könyvektől, akkor minek írnak annyian. Miért? Ez a kérdés megelőzi az írjak? ne írjak? dilemmáját. Hogy egyáltalán: ott áll-e az alapoknál az ige.
Felelj, édes istenem. Ámbár te adottnak tekinted a választ. El van rejtve minden(ikünk)ben, úgy kell a történelemben, amíg még van történelem, szövetrészekként, darabkánként, millió helyről előhuzigálni, és sosem lesz teljes a kirakós.
Arra a kérdésre, hogyan lehet a sok trópus értékű helységnév árnyékában írni, s e javíthatatlanságban: minek – arra a legtöbb művész tud valami elmés, fordulatos választ. Legfeljebb közben nem néz a tükörbe. Annyit kéne ugyanis mondani: csak. Ez a lehetetlen, romlott és lenyűgöző világ a kihívás: van. Majd ki-ki előáll egy-egy verzióval, naná, vetekvőn, iszonyú helyes elméletek, ez-azok olvashatók-nézhetők-hallgathatók. Nagy, megrázó regények, sodró versek. Drámai drámák, epikus festmények, transzzenék. Nagyon tudnak.
Miért értek egyet az ebbéli csináló igyekezettel?
Főként élvezetből. Kíváncsiságból. Csodálatból, hogy némelyek milyen közel tudnak férkőzni a darabos abszolútumhoz. Önzésből, a magam életvitelének igazolására. Csak remélni merem, hogy eme önzés csepp a közérdek(lődés) tengerében.
Fiaim, csak énekeljetek.
- Költői kérdés [6]