Az Egyesült Államokban ennek a kérdésnek vaskos és sikeres köteteket szentelnek. Ez az írás viszont rövid. Amilyeneknek a koalíciós tárgyalásoknak kellene lenniük.
Mert most dönteni, s erről nyilatkozni kell. Az SZDSZ a hétvégi küldöttgyűlésén határoz arról, kormányra kíván-e lépni a szocialistákkal. A küldötteket nehéz helyzet elé állítja a hosszú ideje rájuk nehezedő nyomás. Az 54%-os MSZP-győzelem, úgy véltük, egyszer s mindenkorra véget vet a koalíciós reményeknek, félelmeknek. Ellenkezőleg: az SZDSZ látható vívódása csak növeli a nyomást.
Május 29. estéjén az SZDSZ vezetői akár rögtön ki is jelenthették volna, az eredmények birtokában – természetesen – továbbra is ellenzékként kívánják az országot szolgálni. Nem ezt tették. Helyesen. Nemcsak azért, mert politikus módjára viselkedtek, hanem mert a végső szót, az igent vagy a nemet csak a küldöttgyűlés mondhatja ki. A válasz lebegtetése azonban csak erősítette azt, amit az SZDSZ el akart kerülni: a koalíció híveinek rosszallását, ellenzőinek gyanakvását. Az MSZP akarja a koalíciót, legitimációt nyerhet belőle és átháríthatja felelőssége egy részét. Áldozni azonban igencsak mértékkel akar érte, a kényszer pedig nem komoly. Az SZDSZ helyzete nem is alapozza meg az igényeket. Így az MSZP bármilyen feltételt eleve zsarolásnak tekint: ezt sugallja a koalíciópárti sajtó, a nemzeti (reformpárti/progresszív/pragmatikus) összefogás idilljére vágyó közvélemény. Ezért illúzió azt hinni, hogy kifundálható olyan válasz az MSZP esetleges ajánlatára, amely nem kezdi ki az SZDSZ népszerűségét. Ha igent mond, saját szavazótáborát kockáztatja, ha nemet, az ország egy nem jelentéktelen része nézi majd ferde szemmel, és számíthat a sértett szocialisták, a hatalom froclizálására is.
Sokan reménykednek abban hogy, ki lehet a csapdából bújni úgy, hogy sértetlen maradjon a látszat, „az SZDSZ koalíciót akar, de az MSZP nem teljesíti ésszerű feltételeit”. Az MSZP-t azonban dörzsölt politikusok vezetik, akik nem teszik meg azt a szívességet – bármennyire romba döntötte is az SZDSZ alkuhelyzetét a választás eredménye –, hogy ne viselkedjenek gálánsan. Várhatóan olyan ajánlatuk lesz, amely az SZDSZ–MSZP frakciók arányát (egy a háromhoz) jócskán meghaladja, de pl. Kuncze Gábor miniszterelnökségét – természetesen – nem tartalmazza. A hatás tehát a szándékolttal ellentétes lehet: a tetszetős ajánlat elutasítása a közvéleménynek azt sugallhatja, hogy az SZDSZ a felelős a hőn áhított koalíció megfenekléséért. Ezért úgy gondolom, amennyiben nem a küldöttgyűlés álláspontja, nem legyen a válasza is. Eleve félszívvel vállalt, kudarcra ítélt tárgyalások a pártnak többet árthatnak, mint egy határozott, kellően indokolt elutasító válasz. Nem azért, mert a magyar szereti a hajthatatlan kuruc-virtust (Ugocsa non coronat), hanem mert – ezt a választás is bizonyította – semmit sem kedvel kevésbé, mint a kétértelműséget. A nemleges felelet rövid távon mindenképp áldozattal jár, de mint a régi mondás tartja: a kancarúgás nem szégyen, főleg ha behegged. Emlékezzünk, hányszor volt már példa az SZDSZ hat éves történetében végzetesnek tűnő sebek gyors gyógyulására. Ebben bízhatunk most is.
Hogyan kell nemet mondani? Valahogy úgy, ahogy egy anekdotában a megkörnyékezett hölgy gáláns lovagjának:
– Kisasszony, nincs kedve randevúzni?
– Jaj, dehogynem… De, mondja, miért pont magával?
- Néző-pont [6]