„Mint a gyermek, ki pihenni vágyik…”
Ami az egyéni választókerületekből az új, 1994–98-as ciklusra a törvényhozásba küldött képviselőket illeti, a parlament összetétele inkább az 1989-esre emlékeztet, mint az 1990–94-esre. Akkor vált ki a monolitikus HNF-gyülekezetból az MSZMP bátortalan ellenzékeként a Függetlenek csoportja. Körülbelül akkora volt, mint most a nem MSZP-s egyéni képviselők köre. Még szerencse, hogy az itt-ott bírált listás rendszer valamit tompít ezeken az arányokon. Persze különbség, hogy ezt most szabadon választottuk. Visszaválasztottuk azt az egykor nyomasztó politikai erőt, amelyet 1990-ben leküldtünk a színről. Alighanem elég volt a kockázatból. Az már más kérdés, hogy módunkban áll-e megszabadulni tőle.
Valószínűtlen, hogy a választási földcsuszamlás mögött tömeges ideológiaváltás állna – írja Schlett István a Magyar Nemzet május 30-i számában. Igaza van, a magyar választóközönség néhány hónap leforgása alatt nem vált baloldalivá. Inkább mindig is az volt. A jövedelmi különbségek mérséklése, a tisztes középrétegek támogatásának igénye, a gyengébb vállalatok állami megsegítése, a szociális szempont alapján juttatott hitel- és egyéb támogatások, a foglalkoztatás központi biztosítása soha ki nem hunyó nosztalgiája volt a magyar társadalom tekintélyes részének. Erről tanúskodtak a legkülönfélébb politikai attitűdvizsgálatok, amelyeket a kutatók 1989–94 között végeztek, legutóbb a Gallup (lásd e számunk 24–26. oldalán). De utalnék pl. Örkény Antal és Csepeli György könyvére: „Az alkony”, 1990, ELTE; a „Hol tart a szabad gondolat?” című kötetre, amit a Politikai Tanulmányok Intézete adott ki. Az az újraelosztó, méricskélő, kompenzáló gazdasági, politikai szisztéma, ami az érett kádárizmus leglényege volt, s ami forráselégtelenség miatt fehéren-feketén megbukott, nem vesztette el népszerűségét a társadalom széles köreiben, s csak egy markáns kisebbség – Tellér Gyula terminológiájával a nettó befizetők –, vagyis a tényleges jövedelem termelésére képes gazdasági egységek szereplői számára nem kívánatos (Magyar Nemzet, május 26.). A választópolgárok nem szerették az utazási korlátozásokat, az engedélyeztetéseket, a munkahelyi politikai kontrollt stb. stb., szóval a rendőrállamot, de többségük nem szűnt meg szeretni a gondoskodó államot. 1990-ben az egyik aspektus, ’94-ben a másik aspektus került előtérbe.
1990–94 között szenvedett annyit a magyar választópolgár a gazdasági válságtól és a hihetetlenül ügyetlen kormány provokatív stílusától, hogy a kádárizmus rendőrállami vonásai emlékezetében háttérbe szoruljanak. Legalábbis erről tanúskodik a szocialisták fölénye a pártválasztásokban, és elsöprő győzelme az egyéni választókerületekben. A választás első fordulója után még gondolhattuk, hogy a szocialisták 33%-a és egyéni jelöltjeik első helyezése elsősorban a kormány és a vezető kormánypárt megleckéztetését fejezi ki, de a második forduló nem hagy kétséget afelől, hogy többről van szó. Tetszik, nem tetszik, a kádári biztonság visszakívánásáról. Legalábbis olyan mértékben, ami elegendő volt a lehengerlő győzelemhez.
„…Sok kedves nőből próbállak összeállítani…”
A választópolgárok hatalmas csoportja, bár változó intenzitással, ugyanazokat az értékeket kereste, nem változtatta attitűdjét, de vágyai megvalósítóját különböző pártokba látta bele, abba, amelyik valami miatt közel került a szívéhez. A meghirdetett pártprogramoknak alighanem vajmi kevés köze volt ehhez. 1990-ben legkevésbé az MSZP-be helyezte várakozó bizalmát, legnagyobbrészt az MDF-be, de tekintélyes mértékben az SZDSZ-be, majd egyre inkább a Fideszbe. 1994-re a választóknak ez a nagy csoportja eltalált az MSZP-hez. Megkockáztatnám azt a feltételezést, hogy 1989–90-ben az MSZP-t a választók nemcsak az állampárti előzményekért büntették, hanem azért is, mert a 80-as évtized végén – a fenyegető gazdasági csőd szorításában – az egypártrendszer is kénytelen volt visszavenni az állami gondoskodásból. Visszaesett a lakáselosztás, ridegedett a lakástámogatás, drágultak a közszolgáltatások, megjelent a munkanélküliség. Csakhogy hála egyrészt a jobboldal történelmietlen és durva MSZP-ellenes propagandagépezetének, de nem kevésbé az MSZP igen ügyes image-építésének is, a pártállami végjátéknak ezek a riasztó vonásai feledésbe merültek, és a ’90-es politikai szabadságfuvallatokat Horn Gyula és vezérkara újra és újra felidézte. Nem győzték emlegetni a Németh-kormány érdemeit, maga Horn kacéran többször meglebegtette, hogy akár minisztereit is vissza lehet hozni, s nem kétséges, hogy az utolsó pártállami kormány nagy megkönnyebbülést hozott az országnak az előző évtizedekhez képest.
Az MSZP titkai
Gyakori politikai attitűdök – a Németh-kormány szép emlékezete, az MDF balfogásai és a gazdasági satu – együttes hatása még mindig nem elegendő magyarázat arra, hogy hogyan érte el az MSZP ezt az átütő sikert. Minden bizonnyal nem elhanyagolható szerepet játszott ebben az a sajátosság, hogy az MSZP még legkisebbre zsugorodott formájában is a negyvenéves folytonosság örököseként átszőtte hálóival a magyar társadalom egészét. Ha vagy két évig csöndesen is, de az MSZP legalább egy-egy rutinos és harcedzett aktivista formájában jelen volt minden településen, minden munkahelyen, minden szomszédságban (érvényesült ez az effektus a társadalombiztosítási választások során, a szakszervezetek közötti versenyben is). Az az összezsugorodott tagság, amelyik a nehéz időkben, ’89 őszétől is kitartott az MSZP mellett, jól beágyazott és egyáltalában nem marginális alapja volt a helyi kis társadalmaknak, ellentétben az új politikai erők megszemélyesítőivel, akik igen gyakran éppen a korábbi szerkezet margójáról igyekeztek befelé. Mikor aztán az új pártok sorra csalódást okoztak a választópolgároknak – a kormánypártok mint kormánypártok, az SZDSZ nem egy esetben, de főképpen a fővárosban mint önkormányzati hatalom, az annyira kedvelt Fidesz pedig akkor, amikor váratlanul jobbra fordult, s eliminálta a népszerű Fodor Gábort –, a maga kitűnő hálózatával aktivizálódott az addig csak csöndben építkező és udvarolgató MSZP. A párt álláspontja markánsan megjelenhetett mindenütt, s meg is jelent. Volt elegendő ember, hogy közvélemény-kutatóként az utcán megszólítson járókelőket: „Személy szerint ön mit kívánna az új kormánytól?”, a nőnapi szegfűosztásra s arra, hogy boltban, játszótéren és nyugdíjas kártyázók között kifejtse a párt propagandáját. Ez a hajszálgyökerekbe plántált kampány frenetikusan hatásosnak bizonyult. A gondoskodás, a biztonság utáni vágy megerősítést nyert az elgyötört állampolgárban, s rögtön előtte állt az a politikai erő is, amely ezt ígéri: az MSZP. Ehhez képest Boross Péter szónoklatai, özvegy Antall Józsefné és Schamschula útavatásai a televízióban és a megnyerő Kuncze Gábor az óriásplakátokon – súlytalanná vált.
Mi vár ránk?
Minden magyarázattól és oknyomozástól függetlenül tény, hogy az MSZP abszolút többséget szerzett a parlamentben, s elsöprő többséget az egyéni választókörzetekben. Az állami újraelosztást kívánók tábora hatalmasan megerősödött, s nyilvánvalóan kisebbségbe szorította a versenyképesek liberális, valamint a tekintélytisztelő nacionalisták jobboldali konzervatív attitűdjeit. A kormányzó MSZP politikai erejét akkor tudja stabilizálni, ha újult erővel működteti az állami beavatkozást, az újraelosztás és elvonás mechanizmusait; vagyis kielégíti választóinak várakozásait. Ez azonban a gazdaság hatékonytalansága és állandósult forráshiányai miatt krónikus válságban tartja a magyar gazdaságot. Némiképp metaforikusán kifejezve: a társadalmi békének megnyert egy év ötévnyi garantált krízisbe kerül. Ha az MSZP-kormány – felerősítve azt, amit ’89-ben az MSZMP liberálisai elkezdtek – a gazdasági racionalitás jegyében működik, s előtérbe helyezi a hatékonyságot és versenyképességet, akkor a politikai helyzet destabilizálódik. A választók ismét csalódni fognak, s ki tudja, merrefelé sodródnak majd. A két véglet között persze van konstruktív megoldás, csak kérdés, belefér-e az MSZP játékterébe.
Az 1994-es választások világos üzenete, hogy felejtsük el az elmúlt négy évet, s folytassuk ott, ahol a megszépítő emlékezet szerint 1989-ben abbahagytuk. Csak hát nem lehet. Azért adta fel az MSZMP ’89-ben. Vajon milyen árat fizetünk azért, hogy a választópolgárok tudomásul vegyék a kemény tényeket?
Ui: Tegnap, május 30-án a józsefvárosi szerkesztőségünk melletti kellemes kiskocsmában délután 5-kor elfogyott az étel, a kissé kapatos törzsvendégek az Internacionálét énekelték.
- Beszélő [6]