Magyarországon négy-öt esztendő leforgása alatt a munkanélküliség olyan súlyos társadalmi tömegjelenséggé vált, egyes csoportok és rétegek elszegényedése, marginalizálódása és kriminalizálódása oly erőteljes folyamattá terebélyesedett, hogy mára mindez a közvélemény egészét felkavaró helyi konfliktusokban ölt testet. Ilyenek a gyújtogatások, a tolvajok lelövése – vagyis olyan események, amelyek társadalmi méretű földcsuszamlások csíráit hordozva magukban veszélyeztetik az országban alakulófélben lévő demokrácia megerősödését.
Különösen kilátástalan a fiatal munkanélküliek helyzete: azoké, akik frissen kikerülve az iskolából vagy el sem tudnak helyezkedni, vagy rövid idő alatt máris utcára kerülnek. Ők érthetően minden szalmaszálba belekapaszkodnának – a társadalom azonban nem igazán készült fel a munkanélküliség által érintett személyek, családok, települések, régiók problémáinak kezelésére, így az ebből fakadó feladatok ellátására hivatott intézmények és „kínálatuk” meglehetősen szegényes.
Miben reménykedtek az állás nélkül maradt fiatalok az elmúlt években?
Laki László szociológus két egymástól távol eső megyében végzett vizsgálatokat annak kiderítésére, hogy vajon kitől, milyen segítséget várhatnak az elhelyezkedésben a 25, illetve 30 év alattiak.
Somogyban erre a kérdésre a válaszadók 45 százaléka, Szabolcsban 54 százalékuk spártai egyszerűséggel azt felelte: „senkitől”. Ha mégis vártak valamilyen vélt vagy valódi támogatást, úgy legtöbbjük a családot említette (azaz a szülőkre, rokonokra számított). Az álláskeresés során a fiatalok további 23 és 18 százaléka az ismeretségi kapcsolatokba helyezte bizalmát.
Hézagosak az állástalanok ismeretei a munkaügyi hivatalok tevékenységéről. Igaz, hogy a somogyi fiatalok 49, a szabolcsiaknak 42 százaléka ezeket az irodákat nevezte meg olyan szervezetként, amely a legtöbbet teszi a munanélküliekért, de Somogyban egyharmaduk, Szabolcsban pedig kétötödük nem tudott ilyen feladattal megbízott intézményről, 15-15 százalék pedig nem válaszolt a kérdésre. Bátran leszűrhető ebből az a következtetés, hogy döbbenetesen magas azoknak a fiataloknak az aránya, akik úgy érzik, és úgy tapasztalják: nem létezik olyan intézmény vagy szervezet, amely az ő elhelyezkedésük érdekében tesz is valamit – vagy hogy számukra elfogadható és elegendő lenne, amit tesz.
Munkával túlterhelt hivatalnokok
A munkaügyi hivatalok ugyanis sok helyütt minden erőfeszítésük ellenére sem képesek az összes hivatalosan reájuk testált tennivaló ellátására. Jó néhány helyen a munkanélküliség növekedési üteme meghaladja az alapkiszolgálás – például a regisztrálás és a járadékszámfejtés – gépi fejlesztésének ütemét. Ezért már az is nagy fegyvertény ezektől a túlterhelt hivataloktól, hogy ebben az alapellátásban nincsenek komolyabb zökkenők. Idejük és energiájuk pedig aligha marad így arra, hogy a munkanélküliek részére üres álláshelyeket keressenek. Márpedig a munkáltatók által bejelentett, és a bejelentések alapján kiközvetített munkahelyek száma az ellátottak létszámához viszonyítva elkeserítően csekély (száz álláskeresőre csupán 4-5 hely jut), tehát a fiatal munkanélküliek egy része nem alaptalanul vélekedik úgy, hogy a munkaügyi hivataloktól sem várhatja: közbenjárásuktól sorsa majd jobbra fordul. Így aztán a fiatalok tétlenkednek, a hivatalok pedig alig győzik a munkát.
A munkanélküliekkel való törődés persze főként állami feladat, de nem kizárólagosan az. Attól, hogy az állam fenntart egy ilyen célú szervezetrendszert, az állás nélkül maradottak összes problémái még nem oldódnak meg. Szinte teljesen hiányzik Magyarországon a tanácsadásra, személyes beszélgetésekre, tréningekre, lelki elsősegélynyújtásra hivatott intézmények hálózata.
Család: egyre fakuló illúzió
Ha a fiatal munkanélküliek úgy vélik, hogy elhelyezkedésükhöz a munkaügyi hivatalokon kívül családi-rokonsági-ismeretségi kapcsolatoktól kaphatnak segítséget, úgy ez társadalmi és pszichológiai értelemben megalapozott vélekedés ugyan, de érvényessége és hatékonysága csupán korlátozott lehet. A piacgazdaságra való áttérés, a gazdasági visszaesés, az elszegényedés és az intézményi válság körülményei között vannak ugyanis olyan társadalmi csoportok és rétegek, amelyek nem rendelkeznek piacon eladható anyagi és szellemi tőkével, így a családi-rokonsági-ismeretségi intézményeken alapuló „kapcsolati tőkéjük” is csak szűk keretek között mozgósítható.
Számos esetben ez azt jelenti, hogy a szülők sem tudnak segíteni gyermekeiknek az elhelyezkedésben, vagy abban, hogy javítsák helyzetüket. S miután az államilag fenntartott szervezetrendszer sem képes kielégíteni a fiatal munkanélküliek által igényelt szükségleteket, ezek kiszolgálására pedig nem épült ki az államin kívüli intézményhálózat, illuzórikus lenne a munkanélküliségből adódó problémáik megoldását a család intézményétől elvárni. Illuzórikus, mert a társadalmi-gazdasági változások viszonyai között általában a családok vannak az érdekek megjelenítésének és érvényesítésének szempontjából a legrosszabb helyzetben.
„Van-e kihez fordulnia érdekei védelmében?” – hangzott a következő kérdés. „Nincs” – válaszolta a somogyi munkanélküli fiatalok 80, a szabolcsiak 69 százaléka. A családon és a munkaügyi hivatalokon kívül az ifjú állástalanok csupán két politikai súlyú érdekmegjelenítő intézményt tudtak megjelölni: a szakszervezeteket és a polgármesteri hivatalokat. A szakszervezetek érdekvédelmi súlyát mutatja, hogy a megkérdezetteknek még egy százaléka sem gondolja, hogy hozzájuk érdemes fordulnia, az önkormányzatokat is legfeljebb kétszer ennyien keresnék fel gondjaikkal.
A fiatalok vélekedése alapján tehát a mai magyar társadalomban jószerivel nincs olyan hivatalos képződmény, amely érdemben segíthetné őket, vagy amelyhez egyáltalán érdemes lenne fordulniuk, vagy amely egyáltalán bármiféle segítséget nyújthatna számukra…