[1]
A magyar társadalomtudomány mostanában kedveli a szűkösséget, sötétséget sugalló elnevezéseket. Széles körben ismertek a gazdaság állapotát elemző, borús hangvételű jelentések az alagútból, most pedig a korridor, azaz folyosó nevet választó kutatócsoport megjelenését üdvözölhetjük. A néhány évvel ezelőtt divatos elnevezések (Kék szalag, Híd) bizony még egészen más hangulatot árasztottak. De a tendencia legalábbis biztató: a folyosó talán mégsem a föld alá vezet, és reméljük, hogy a közeljövőben nem alakul munkacsoport, amelyik a kút fenekéről fog tudósítani honi állapotainkról.
Az elemzés köre
A könyv nagyon is komoly dolgot próbál körüljárni: nevezetesen azt, hogy mit is tett első szabadon választott kormányunk, hogyan valósította meg programját (ha volt neki ilyen), illetve azt, hogy a tevékenysége milyen hatással volt a magyar társadalom és gazdaság alakulására. Az elemzés köre szándékoltan szűkre szabott. A szerzők bevallottan nem akartak átfogó látleletet adni egy-egy terület állapotáról, kizárólag a kormányzati szándékok és ténykedés szempontjából vizsgálódtak. A szerzők persze néha nem tudnak kibújni a bőrükből, és át-átcsúsznak a programadó szakértő szerepébe. Ez olykor elkerülhetetlen, hiszen valamilyen viszonyítási pontot jelöl ki. Továbbá, mentségükre szolgáljon, hogy a szerzők legtöbbje nemcsak utólag okos, hanem már közben is mondták.
Az egyenleg
A legkülönfélébb területeket felölelő tanulmányokból nehéz általánosan érvényes értékelést leszűrni. Mégis, ha összegezni akarjuk az elemzések tanulságait, akkor azt mondhatjuk: a szerzők többségének értékelése szerint a kormány tevékenységét jobbára az inkompetencia és ezzel szoros összefüggésben, helyenként valamiféle sértett voluntarizmus jellemezte.
Az inkompetencia alatt a hozzá nem értés különböző, de egymással is összefüggésbe hozható, gyakran egymást erősítő szintjei értendők. A gazdaság területéről elmondható, hogy a hatalomra kerülő kormánynak nem volt reális képe a helyzetről, és később is sorozatosan téves helyzetértékeléseket adott a folyamatok alakulásáról. Vagy ha fel is ismerte a helyzetet, nem volt kidolgozott, világos elképzelése arról, mit is kellene tenni, és nem volt szakembergárdája sem a megoldások kidolgozására. (Ennek jellemző példája az államháztartás reformja.) Mégis, az inkompetencia leglátványosabb, legtöbb vihart kavaró megnyilatkozásai éppen azok az esetek voltak, amikor a kormánynak volt határozott elképzelése, például az oktatáspolitikáról, a kultúrpolitikáról, de az fényévnyi távolságra volt a valóságos helyzettől és a társadalmi elvárásoktól. „A Lakitelki Vízió végül is láthatóan nem azért bukott meg, mert képviselői nem voltak – egyéni alkotásaikon keresztül – a közvélemény előtt hitelesek, vagy mert technikai feltételekből következően nem voltak képesek arra, hogy lefordítsák az egyébként elfogadott koncepciókat a társadalom gyakorlatába, vagy mert nem tudtak – ismét szervezeti korlátokból következően – maguknak elég szövetségest „vásárolni”. Nem is egyszerűen a Vízió prófétai nyelve volt idegen az elvben azt legközvetlenebbül fogyasztani hivatott középosztály zömének… Az elutasítás legfontosabb okává, nyilvánvalóan, „a magyar társadalom (és ezen belül az értelmiség nagy többségének) modernizmusa és a Lakitelki Vízió feltűnően premodern értékrendje közötti különbség vált”– írja Tamás Pál a kultúrpolitika kudarcának okairól. Még szemléletesebb Bruszt László megállapítása az érdekképviseletekkel kapcsolatos politikát elemző tanulmányának elején: „Ha valaki tartalomelemzésnek vetné alá az Antall-kormány vezetőinek 1990-es megnyilatkozásait arról, hogy a kormány politikai bázisként milyen társadalmi csoportokra számít, akkor egy már nem létező, egy még nem létező és egy az országon kívül élő társadalmi csoportra találna feltehetően a legnagyobb számban utalásokat (a történelmi keresztény középosztályra, a vállalkozók nemzeti középosztályára, illetve a határainkon túl élő magyarságra.)”
A sértett voluntarizmus jellemzően abban nyilvánult meg, hogy a kormány gyakran a valóságos helyzet ismeretében is saját téves elgondolásait erőltette, szándékosan figyelmen kívül hagyta a figyelmeztető szavakat.
Ez utóbbiban szerepet játszott az, hogy a kormány politikusai eleve bizalmatlanul kezelték a meglévő érdekcsoportok, szakmai körök javaslatait, észrevételeit, kritikáját, afféle pártállami zárványnak vagy ellenzéki csoportosulásnak tekintve őket. Ebben benne rejlett egy a magyar társadalomra nézve nem túl hízelgő mögöttes értékítélet, ami a sorozatos kudarcok és elutasítások nyomán egyre szilárdabb meggyőződéssé vált: a lelkében és erkölcsében megtört magyar társadalom, illetve a szakmai köntösbe burkolózó korcs és korrumpálódott hangadó elit sirámainak fölösleges figyelmet szentelni.
Végezetül része volt ebben annak, hogy a kormány végzetesen félreértette a demokratikus többségi elv, magyarán a választási győzelem valódi jelentését. A demokratikus legitimáció egy, a modern kormányzásra ma már nemigen jellemző küldetéstudat igazolásául és megerősítéséül szolgált. Ebből fakadt az, hogy bár a kormány a demokrácia alapjait nem kérdőjelezte meg, nem próbálta aláásni a demokratikus intézményrendszert, ilyen értelemben tehát nem volt antidemokratikus kormány (amint arra például Kulcsár Kálmán tanulmánya korrekt módon fel is hívja a figyelmet), mégis, a kormány viselkedése és reakciói gyakran disszonánsak és stílustörőek voltak.
A kép persze korántsem ennyire egyoldalú. A szerzők, már csak a pártatlanságuk bizonyítása érdekében is, igyekeznek rámutatni a sikerekre vagy legalább részsikerekre, helyes irányban tett lépésekre. (A jogrendszer fejlesztése, a demokratikus intézményrendszer kiépítése érdemel itt külön említést.) Fontos kiemelni a szerkesztők azon megállapítását is, hogy számos változás történelmi léptékű megítélésére ma még nem vállalkozhat senki jó lelkiismerettel. Bár azt nehéz eldönteni, ezek közül mi köszönhető a rendszerváltás puszta tényének, és mi a kormány tevékenységének.
Mérleg a mérlegen
Egy ilyen vállalkozás óhatatlanul nemcsak a kormányt, hanem a tevékenységét elemző tudományokat, szerzőket is mérlegre teszi. Hol tartunk, milyen eszközeink és ismereteink vannak ahhoz, hogy értelmes leírást adjunk a társadalmi jelenségekről. Vagyis maga a mérleg is mérlegre kerül. Vagyis, kerülhetne. Ebbéli várakozásunkban azonban csalódnunk kellett.
A kötet szerzői és szerkesztői maguk is hangoztatják, hogy járatlan úton járnak. Dolgukat nehezíti, hogy kivételes korszakban kell helytállniuk: kiművelt emberfők, politikai elemzők, publicisták, politológusok, tranzitológusok és mindennemű egyéb lógusok egész hada vetette rá magát a posztkommunista rendszerek vizsgálatára a világ minden tájáról. Nem könnyű tehát újat mondani. Különösen, ha tekintetbe vesszük, milyen kevés időt adtak maguknak a szerkesztők és a szerzők.
Nos, nagyobbrészt a könnyebbik utat választották. Nem kockáztattak, óvakodtak új szempontokat, megközelítéseket próbára tenni. Az írások önmagukban nem rosszak, nem tévesek, csak éppen ritkán csettint az olvasó, kevés a megvilágosító erejű ráismerés. A tanulmányok nagy része maximum nyelvi értelemben tud újat mondani, amennyiben pontosabban és érzékletesebben fogalmaz meg olyan dolgokat, amelyek már régóta a levegőben vannak. Ezt a szintet érzésem szerint három írás haladja meg, a már idézett tanulmányok Bruszt László és Tamás Pál tollából, illetve Hetényi István alapos, remek táblázatokkal alátámasztott ismertetője a költségvetés és az államháztartás alakulásáról. A kötet így inkább csak hasznos kézikönyv, amelyben egy helyen össze van gyűjtve a lényeg, valamint egy kitűnően használható irodalomjegyzék azoknak, akik egy-egy témában mélyebbre akarják ásni magukat.
Különösen fájó ez azokban a témákban, mint például a döntéshozatal szervezetszociológiája, amelyek nem igazán voltak slágertémák. De Kéri László néhány közhelynél és „hálószobatitoknál” nem jutott többre. Erről persze lehet, hogy maga a szervezetszociológia tehet.
Mint ahogy valószínűleg a szakterület viszonylagos „fegyvertelensége” magyarázza, hogy A. Gergely András sem tud átütő megállapításokra jutni a társadalmi makrostruktúra változásait illetően. A szociológia eme ágának már az előző korszak társadalmi szerkezetének leírásával is meggyűlt a baja. (Értékelhető eredményekre talán csak Andorka Rudolf és csapata jutott.) Így jószerivel azt sem lehet tudni, honnan tart valamerre a magyar társadalom a 90-es években. A szerző becsülettel számot is ad a nehézségekről, és néhány kétségkívül szellemes nyelvi leleménnyel igyekszik pótolni a hiányzó adatokat. Csak a pártokat sajnálom, amelyeknek úton-útfélen felhánytorgatják, hogy nem képezik le a magyar társadalom tagoltságát. Hát hogyan is képeznék le, amikor a szaktudósok sem látják világosan, mit is kellene leképezni?
Hetényi már említett írásán kívül mindössze Farkas Zoltán húszoldalas dolgozata foglalkozik a gazdaságpolitika összes egyéb területével. Holott ha valahol láthatóan és megfoghatóan történt valami (ha nem is túl sok jó), az éppen a gazdaság volt. A szerkesztők a hiányt pótolni ígérték egy későbbi kiadványban. Sok újsággal a neves újságíró másik tanulmánya sem szolgál a médiaháborúról. Pedig helyenként maga is jelzi, hogy a történetben rejlenek még elemzésre váró mozzanatok.
A könyv bemutatóján a kezdeményezés szellemi atyja, Lengyel László lelkesen hangoztatta, hogy bármennyit is írt és publikált mindeddig, ennek a kötetnek a megszületésére a legbüszkébb. A könyv olvastán ez a megállapítás túlzott szerénységre vall.
- Szemle [6]