Meghalt a király az első fordulóban, túl vagyunk a második fordulón, éljen a király. Az ország vasárnap nem arra szavazott, hogy ellensúlyozza a szocialista párt törekvéseit a szabadelvű gondolat. A szocialisták ezt többnyire egyébként is afféle kampányfogásnak tekintették, még jó, ha nem kérték ki maguknak. El kell ismerni, az eredmény őket igazolta. Ennek korántsem mond ellent, hogy vezetőik is, támogatóik is szinte kivétel nélkül széles koalíciót akarnak, nem abszolút többséget. Habár megvan az is.
Horn Gyulát mindenesetre külön is megtapsolták, amikor gratulált a szabad demokratáknak. És ekkor volt a nagy nevetés, nem pedig akkor, amikor hozzátette, legszívesebben bevonnák a kormányba rajtuk kívül a Fideszt, valamint, ha jól értettem, az MDF bizonyos mérsékeltebb elemeit is. Szó volt, ugye, korábban, lehetőségként, a keresztényszocialista természetes szövetségesről, meg úgy általában, sorban álló partnerekről, és nem ellentmondás vagy irónia, hogy egyfajta régi Kisgazdapárt ellen se lenne kifogás. Nincs okunk kételkedni benne, hogy a párton belül megvannak mindezek a vonzódások, mint ahogy biztosak lehetünk abban is, a szocialisták őszintén reménykednek a nemzeti megbékélésben és összefogásban. Nem riasztónak tartják, hogy ez hetvenhárom, hetvennyolc, nyolcvanvalahány vagy közel száz százalék, hanem éppen ellenkezőleg, az égetően szükséges összefogás feltételének. A választópolgárok egy része is azért szavazott rájuk, mert elege van már ebből az egészből.
De azt azért mindenki tudja, hogy az egyetlen komoly elképzelés, a szociálliberális koalíció, ahogy a szocialisták e tervezett összefogását nevezik, egy kicsit másképp fest a mandátumok ismeretében. Most vagy elfogadja a liberális fél a másodszor is feléje nyújtott kezet – a kezet, amely megint Iváné, de a hang ki tudja kié, vagy ha nem, úgy is jó. Akkor „szakértői” kormány alakul, ők meg mehetnek vissza megint, fölmorzsolódni, ellenzékbe. Ez a lélektani helyzet, és ezt csak az értheti félre, aki nem akarja megérteni.
A szabad demokratáknak azonban most nem azt kell eldönteniük, mekkora a hatalom, amit szerezhetnek. Ha az lenne csupán a kérdés, hogy a szociális és kulturális finanszírozás, a gazdasági és közigazgatási modernizáció, a brüsszeli és a jogállami építkezés terén mikor nagyobb 18 százalékos pártjuk befolyása egy abszolút többséggel rendelkező pártra, ellenzékben-e vagy a közös kormányzáson belül, akkor jócskán lennének érvek a belülre kerülés, belülről körülnézés, belülről cselekvés mellett. Még akkor is, ha Nyugaton azért nem túlontúl gyakori a szakszervezeti kormánypárt avagy a kormánypárti szakszervezet. Az ellenzéki liberális, kevésbé liberális és egyáltalán nem liberális „cincogását”, persze, no persze amúgy is figyelembe kellene venni. Mindazonáltal egy ekkora többséggel rendelkező kormányon belül, a kellő információ és eszköz birtokában, okos politikával (ez egyáltalán nem ésszerűtlen feltételezés) nagyobb hatást lehet elérni, mint amennyit a puszta számarány sugall. A kisebbik koalíciós párt, ha nem understatement így neveznünk, egy dologban ráadásul biztosan egyenrangú lenne a listán első, második és harmadik szocialista politikussal: abban tudniillik, hogy Lezsák Sándorral, Torgyán Józseffel, Surján Lászlóval, na és, igen, Orbán Viktorral kormánypozícióból lehetne tárgyalnia. Gondolom, ezt nem mindenki bánná nagyon.
De bármennyire is lehetséges, hogy a szabad demokraták nagyobb befolyásra tennének szert egy ma elképzelhető kormányon belül, egy szabadelvű pártnak nem áll módjában csak úgy naftalinba csomagolni a liberális alternatíva elveit. A többségi képviseleti kormányzat ugyanis, ahogy azt a modern szabadelvűség nagy gondolkodójánál, Millnél szokta olvasni néhány honfitársunk újabban, lényegénél fogva szembenállásra épülő politikai rendszer. Ahogy a bíróság előtt felvonul a vád és a védelem szószólója, ahogy a vitában hallgattassák meg a másik fél is, érvek és ellenérvek csapnak össze pro és kontra, ahogy a szentté avatás pártfogóival szemben megszólal az ördög ügyvédje, a parlamentáris eljárásnak is, állítja Mill nélkülözhetetlen összetevője a komoly, törvényes Ellenzék, mint a törvényes Kormány, mindkettő a frakciók számától függetlenül nagy kezdőbetűvel. Mivel ilyen téren mi itt, a köztársasági Magyarországon nem dúskálunk a tapasztalatban, a sok torz példa és félrevezető bölcselkedés közepette e pillanatban érdemes talán utalnom rá, hogy vannak ellenzéki kötelességek és jogok, amelyekre büszke lehet a demokratikus felfogású polgár. Hiszen ne felejtsük, a kérdés az, hogy ebben a politikai helyzetben, ebben a valószínűsíthető kormánypolitikában és ebben a megközelítésben melyik oldalt választják majd azok, akik még csakugyan sokat tehetnek a liberális alternatíva életben tartásáért.
A kérdés az, akarunk-e újból az elhibázott négy év után olyan rezsimben élni, ahol kint is, bent is, alul is, felül is – ők vannak. Ahol a kormány is ők, az ellenzék is ők, a szakszervezet is ők, na és természetesen a lakótelepek is ők.
Ez nem számok és szándékok kérdése. A szabadelvű pártok kénytelenek egy bizonyosfajta észjárást követni. Annak, hogy a kormánypolitika miképpen igyekezhet a közjó előmozdítására a maga programja szerint, szerintük nem csupán a kormányzati bölcsesség és fogadkozás szab határokat. Nekik az kell, hogy egy sor tartalmi fék és formális eljárás is hűtse, lassítsa a népet boldogítók igyekezetét, s mert szilárd polgári kormányzat a modern világban nem jöhet létre egyensúly, a méltányos együttműködés valamilyen elfogadható rendje, középút keresése nélkül, szükségük van biztosítékokra, hogy újból Millt idézzem, „a többség zsarnoksága” ellen is. A parlamenti főhatalom, a neki felelős minisztérium és a nemzeti egység kifejezésére választott köztársasági elnök, valamint a független igazságszolgáltatás elve mellett sokan emlegetik ilyen garanciaként a polgári élet öntörvényű alkotmányos intézményeit, hogy csak a legfontosabbakat említsem, az egyházat, a sajtót, a szakszervezetet. De a politikai szabadság körében nincs fontosabb alkotmányos garanciánk az országgyűlési ellenzéknél.
Ahelyett, hogy zsákmányoló demokrácia helyett most hazafias összefogást hirdetnénk a szocialisták vezetésével, ki kell alakítanunk a Házban, ó polgárok, azokat a jó szokásokat, amelyek írott és íratlan szabályként lehetővé teszik, hogy az ellenzéki pártok országgyűlési képviselői valóban teljesíthessék feladatukat. Hogy ne a kormánypárti képviselők interpellálják, bírálják, vitassák és módosítsák saját kormányuk politikáját. Ha nem volt hiú ábránd a liberális alternatíva, súlyos felelősség terheli azokat, akik esélyét, ki tudja mennyi időre, elgyerekeskedték. De azok is történelmi döntés előtt állnak, akiket a helyzet kiaknázására csábítanak.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]