A fiatal demokraták most úgy vélik, hogy a nagy magyar választáskényszer miatt estek a fenekükre a belvárosi tonett és a tulipános lóca között, „…nincs »belgák pártja«, nincs Fidesz-alternatíva. A magyar politikában döntéskényszer van… Ide állsz, vagy oda” – írja Gyurgyák János (Egy könnycsepp a Fideszért, Magyar Hírlap, 1994. május 26.), ejtvén egy könnycseppet azokért, akik hiába hívták a polgárt se ide, se oda.
A Fidesz megér néhány könnycseppet, az én sanda ókulám alól is jut neki egy, de az, hogy utat engedjek egy gyöngéd képzavarnak, más vízből lesz faragva.
Szerintem nem a döntéskényszer szüntette meg a Fidesz-alternatívát, hanem a Fidesz, és ezáltal keletkezett a döntéskényszer. Szívesen mentek volna a Fidesszel sokan se ide, se oda – máshova. De sehova?
A Fidesz nagyon is jó helyet fogott a tonett és a lóca között. A publikum trónt emelt ott neki, a közvélemény-kutatók szerint 30-40% magasat, távcsővel nézhették le onnan a kisded szekértáborokat. Ezt a trónt a Fidesz bontotta le maga alatt, midőn sikerének logikáját a bukásig követte. Azzal kalkulált, hogy minél messzebb tolja magától a balsó szomszédságot, annál magasabb trón kerül a feneke alá, s közben kicsúszott középről a semmibe. Mert bizony nem elég a puszta hely. Álláspont nélkül nincs üléspont.
A közép ereje a karakteresen differenciált megközelítésben, a minden irányban működő és az elfogultságoktól kevéssé korlátozott kommunikációképességben, kezdeményezőkészségben és kritikai készenlétben van.
A Fidesz is addig és annyira volt erős, amíg és amennyire ez jellemezte.
A fiatal demokratáknak nagyon sok mindenben igazuk volt a szabad demokratákkal szemben (hogy a többiekről ne is beszéljünk). Igazuk volt, amikor a garanciák elégtelensége miatt bírálták az SZDSZ–MDF-paktumot, amikor árnyaltabban és kiegyensúlyozottabban foglalták állást a taxisblokád idején, amikor nem csatlakoztak a kormányváltás kísérletéhez 1991-ben, nem értettek egyet az SZDSZ húszezer forintos generálkárpótlási zsebpénzkoncepciójával, amikor tiltakoztak az ellen, hogy a Demokratikus Chartának az aláírók esetleges töredéke által közfelkiáltással „megválasztott” szóvivői legyenek, hogy a Chartát pártpolitikai célok fedőszervének használják stb.
A Fidesz abba ment tönkre, hogy állásfoglalásai elmosódtak, érdemi kérdéseket formálisan kezelt, és abból az üdvös kiindulópontból, hogy legjobb úgy tenni, mintha normális demokráciában élnénk, arra a gyászos következtetésre jutott, hogy a pártnak olyan elidegenedetté kell hűlnie, amilyenek az érett demokráciákban működnek.
A magyar polgár az elidegenedés ütemében nem tudta követni a Fideszt, és a politológia méltóságán aluli szempontok szerint szavazott. A törzsválasztókon kívüli zöm irányzatoktól és ígéretektől függetlenül azt választotta, akit őszintének vélt. Ha úgy választott volna, ahogy fogpasztát választ, akkor a Fidesznek nyert ügye van. Ha elég a sulykoló, sűrű jelenlét, az agybamászó gag, akkor a Fidesznek nem kerül harmincötször annyiba egy szavazat, mint az MSZP-nek. A Fidesz a fogpasztapártokhoz (például a Köztársaság Párthoz) illő bornírt profizmussal szórta el azt a pénzt (is), amit a hitele árán keresett a székházakción.
Nem önmagában a székházügy, a Fodor-ügy és a többi ügy emésztette fel a párt hitelét, hanem az ügyek merőben formális kezelése. A székházakció – ha igaz –, formálisan jogszerű. A Fidesznek formálisan nincs kapcsolata azokkal a vállalkozókkal, akikkel hírbe hozzák őket. Fodor Gábort jogszerűen szavazták le, formálisan leírható a dolog úgy is, hogy Fodor nem szerzett öt funkciója mellé egy hatodikat. Formális érvekkel tartották el maguktól az érdemi kérdéseket, hogy a vezető kormánypárt miért tölti tele titkos határozattal egy ellene kampányolandó párt kasszáját, hogy miért nem fér bele a Fideszbe az, amit Fodor Gábor képvisel stb. A formális igazság nem érdekli a választót, csak az ügyészt.
A Fidesz MSZP elleni fellépésében szétcsúszott a tartalom és az indulat. Aki attól félt, hogy az MSZP szétveri a nemzetet, a kereszténységet és a demokráciát, a kormánypártokra szavazott. Aki csak attól félt, hogy visszahozza az új helyébe a régi kliensrendszert és a szakszervezeti lobbyt, az SZDSZ-re szavazott. A Fidesz e két álláspont között nem talált semmit. Tartalmilag nem tudott többet mondani, mint az SZDSZ, de stílusban és hangerőben a kormánypártokat követte.
A Fidesz legkomolyabb ambíciója az volt, hogy hidat képezzen az ún. „szekértáborok” között. Ehhez a szekértáborképző gondolatok szintézisét kellene felmutatni. A Fidesz szintézise az volt, hogy egyrészt igazolta a nemzeti és nem nemzeti elkötelezettségű pártok közötti különbségtételt, besorolván magát a nemzetiek közé, másrészt azokkal a pártokkal szövetségben kívánt kormányozni, amelyek, ha a fenti megkülönböztetés érvényes, csak nemzetidegenek lehetnek.
A szekértáborosdi a kölcsönös félelemre épül: azoké lesz a hatalom, akik kitagadnak a nemzetből – azoké lesz a hatalom, akik idegenek a nemzettől. A Fidesz jó periódusában, amikor még nem volt nemzeti, viszonylag sikerrel hárította mindkét félelmet, azóta ügyesen magára húzta őket.
A Fidesz jó periódusa addig tartott, amíg az álláspontjához kereste a helyét, a rossz periódusa pedig azóta tart, amióta a helyéhez keresi az álláspontját.