Grunwalsky Ferenc szívós, makacs és szenvedélyes filmrendező. Eltökélten járja a maga útját, nincs az a világi csábítás, aminek kedvéért félrelépne, egy jottányit is engedne az eszményeiből és az elképzeléseiből. Mellesleg ugyanilyen konokul ragaszkodik a hibáihoz is. All round, kevésbé választékosán szólva, mindenes filmcsináló, maga írja, rendezi, fényképezi a munkáit (sőt, elismert operatőrként másokét is). Mindig a dolgok mélyére akar hatolni, a valóságig és tovább, a mindennapi élet és ember látszatai mögé, létünk járatlan, láthatatlan zónájába. Ehhez kevésnek érzi a mozgóképi megjelenítés adott eszközeit, folyton új technikákat próbál ki, ismeretlen kifejezésmódokkal kísérletezik. E két, egymástól elválaszthatatlan törekvése olyan nagyszerű filmeket eredményezett a nyolcvanas évek végén, mint az Egy teljes nap és a Kicsi, de nagyon erős. Az Egy teljes nap félelmes pontossággal és már-már jóserővel mutatta meg – máig érvényesen – az akkori vagy inkább akkor születő Magyarország egy jókora fehér foltját, elzárt terepét, ahol addig még nem járt kutató. (Erről a filmről írta Kornis Mihály emlékezetes, Bréko-Magyarország című esszéjét.) A rendező az 1988-as filmszemlén nem részesült semmilyen elismerésben.
Idén a legjobb rendező díját kapta, talán nemcsak az Utriusért, hanem egész életművéért, a filmnyelv lehetőségeit következetesen kereső alkotóként. Az Utrius is az olcsóbb videotechnikának és a Fiatal Művészek Stúdiójának köszönheti létét.
Ún. történelmi film, a nagy háború idején játszódik, mely aztán egy még nagyobb háború után az első világháború néven vált ismertté. A kor megidézését leginkább dokumentumokkal oldja meg a film. Először talán a szükség hozta így, hiszen honnan is lett volna pénz nagyszabású csatajelenetekre, a korabeli helyszínek, haditechnika, kosztümök és egyéb rekvizítumok előállítására. Helyettük régi híradófelvételek, újságok, hirdetmények, könyvillusztrációk és családi képek állnak. Aztán a filmbe kerülve a tárgyi bizonyítékok nemcsak szűken vett feladatukat teljesítik, hanem megkezdik önálló életüket. Mert Grunwalsky hangot ad a néma, öreg felvételek szereplőinek: a sebesültek, a lövészárokban küszködő, sárban vonszolódó katonák lihegnek, nyögnek és sóhajtoznak. Ilyen narrációs megoldással kapnak belső hangot a film hősei is: a többnyire pár szavas, csupán indulatot és érzelmet artikuláló párbeszédeken túl – ennek legtisztább példája Derzsi János nagyhatású jelenete a sorozáson – narrátorként mondják saját szövegüket. A filmnek nagyon jó a zenéje (ifj. Kurtág György), klasszikus darabokból, korabeli szalonzenéből és katonadalokból van összeválogatva.
A történet Ferenc Ferdinánd meggyilkolásával és Utrius Pál behívásával indul. A 23 éves fiatalember nevetségesnek, abszurdnak érzi a helyzetet, hogy jön ő ahhoz, hogy valami Ferenc Ferdinándért odaadja az életét, ami szinte még el sem kezdődött? Kamaszosan gúnyolódik az egészen, míg egy régi sebesüléssel – alighanem fejlövéssel – kínlódó kretén parancsnok meg nem világítja előtte a dolog komolyságát: a történelem egy reményteljes fejezete, előre megírva, lepecsételve, most végérvényesen el fog tűnni a süllyesztőben. A kreténnek távolról sem nevezhető Apponyi Albert látnoki szavai ezek a boldog békeidő végéről, melyet a Monarchia élesebb szemű kritikusai (Kraus, Musil vagy Krleza) persze soha sem láttak olyan idillinek, mint amilyennek később, az utána és helyette érkező rendszerek sötétjében mutatkozott.
A főhős rövid, ám brutális kiképzés után, még mielőtt a frontra vinnék ágyútölteléknek, megpróbál kiszállni. A vakbélműtét sikerül, az egészséges meghal. (Elfelejtették – úgymond – kifőzni a műszereket.) Azt akarná ez jelenteni, hogy világhelyzetből nem lehet egyéni kiugrási kísérlettel szabadulni? A történet végén előkerül az a fiatalember, aki először legyávázta a behívás ellen lázongó Utriust. Épp szökésben van. Tehát létezik személyes választás – csak az létezik –, lehet kiút. Csak nem Utriusnak. Ő szinte gyerek még, naiv és fölkészületlen, nincsenek eszközei az önvédelemre. Nem akar győztes lenni – tehát csakis vesztes lehet. Az első világháború első magyar áldozata, hősietlen halottja.
Mi állítható szembe a tébollyal és pusztítással? Utriusnak csak egy emléke van, Margit meztelensége. (Zavarba ejtő motívumhoz érkeztünk. Nem a testvérszerelem riaszt vissza – van ilyen az életben és az irodalomban is –, hanem az, hogy a” filmből csak az nem derül ki, miért kell testvéreknek lenniök a szerelmeseknek.)
A történet tehát nem túlságosan bonyolult, viszont némiképp kimódolt. Mondhatjuk rá, hogy stilizált és sűrített. Tehát maga végzi el azt, ami a képek dolga lenne. Ezért tűnnek a film kifejezőeszközei néhol tolakodónak. Az Utriusnak alig is van képe, ami ne volna „megdolgozva”. Egymásra montírozott, kifakított, ellenfényben fotografált, színszűrt, torzított optikájú, döntött képmezős és ki tudja még miféle felvételek váltják egymást. A szereplők panoptikumfigurákként vagy önmaguk szellemképeként bolyonganak a vásznon. Szép, groteszk, különös beállítások, s közöttük – Grunwalsky erőssége – csupasz arcok közelijei.
Eltelt nyolcvan év, és ott vagyunk, ahonnan elindultunk: Szarajevóban. Utrius farmeros fiatalemberként jön felénk az utcán, behívóval a kezében. Nem szükséges lefordítanunk a film üzenetét. Szemérmetlen közhelyet kapnánk. Aki ad magára, szóba sem hoz ilyesmit. Mi újat tudunk még békéről, háborúról mondani? Szerencsére nemcsak az uszítókat és tömeggyilkosokat nem zavarják az unalomig ismert tények. Például Grunwalskyt (vagy angol pályatársát, Derek Jarmant, kinek gyönyörű Háborús requiemje szintén az első világháborúból veszi tárgyát) sem. Ezek a szégyentelenek a mi reménységünk.
- Kultúra [6]