Szigeti István

Nyomtatóbarát változat

Egy renitens – téged így tart számon a szakma, mert sehogy se illesz bele a zeneszerzők körébe. Gyerekként is kilógtál mindiga sorból?

Eléggé elszigetelt világban nőttem fel, mert az édesapám tanár volt egy svábhegyi nevelőintézetben, ahol nagyon szerény, kétszobás bentlakásunk volt, onnan jártam le az „árokba”, a híres Lórántffy zenei általánosba; híres iskola volt, sok híres káderszülő gyerekével. Engem azért írattak be oda, mert az egyik dédnagyanyám, nem tudni, milyen indítékból, a végrendeletében kikötötte, hogy a kis megtakarított pénzéből a dédunokája egy zongorát kapjon, és zenei iskolába írassák. Parasztasszony volt a dédnagyanyám, nem tudni, miért rendelkezett így, a szüleimnek tulajdonképpen kínos is volt, mert a lakásunkban egy zongora nemigen fért el, mégis kénytelenek voltak megvenni. És elkezdtem zongorázni tanulni, nem kell neked mondanom, mi az, zongorát gyakorolni, gyűlöltem, az édesanyám ott ült mellettem, és kötelezett a gyakorlásra. De mivel nem tudott kottát olvasni, nem tudta, hogy én mit játszom. Látta, hogy mozognak az ujjaim, úgyhogy egy idő után elkezdtem improvizálni, saját kis kompozíciók jöttek létre, amikre ráfogtam, hogy Bachot gyakorlok, vagy Bartókot. Három-négy évig így gyakoroltam, utána meg már nem lehetett levakarni a zongoráról. Akkorra már kantátákat meg oratórikus műveket írtam. Fogalmam se volt ugyan, mi az, hogy partitúra, hangszerelés, de elképzeltem, hogy ott van egy vonószenekar, fafúvósok, rézfúvósok, nem tudtam, hogy írják a brácsakulcsot, de annyit azért tudtam, hogy van brácsakulcs. A Búvár Kundot zenésítettem meg, csakis ilyen nagyszabású dolgokat, és hetedikes-nyolcadikos koromra a zeneszerzés teljesen lefoglalt, hetek teltek el anélkül, hogy találkoztam volna emberekkel, még karácsonyeste is komponáltam. Így kerültem a konzervatóriumba, ahol aztán újabb problémák jöttek. Nagyon makacs voltam, és ha éppen egy hegedű-zongora darabot akartam írni, akkor a fene se tudott rákényszeríteni a kötelező stúdiumok elvégzésére. Ezért aztán az első két évben állandóan megbuktam zeneszerzésből.

Nem akartad abbahagyni, kimaradni?

Már százszor is otthagytam volna az egészet, de tanárom, Soproni József valami fantasztikus pedagógiai érzékkel mindig biztatta a szüleimet; hogy mégiscsak próbálkozzak tovább. És egyszer csak tényleg fordulat következett be, úgy látszik, kicsit „érettebb” lettem, az időm és az energiám többfelé tudott osztódni, és anélkül, hogy nagyobb kompromisszumokba belementem volna, meg tudtam már csinálni a magam dolgát is, meg a kötelező gyakorlatokat is. És talán elsőként a konzervatóriumban, önálló szerzői estet sikerült szerveznem, ahol egy csellóversenyfélét mutattunk be, kamarazenekarral. Nagyon sok kamarazenét írtam akkoriban Pendereczky hatására, mert a nagy lengyelországi autóstopos csavargásokon nemcsak „élni”, „fönnmaradni” tanultam, de ott találtunk rá az új képzőművészeti, filmes és zenei áramlatokra, amelyek aztán nagyon hatottak ránk. Ezenkívül volt még egy életem, amiben rockzenét csináltam: alakítottunk egy együttest, a Zégét, amiben először billentyűs voltam, de aztán egy jobb zongorista kitúrt ebből, akkor akkordgitárosként játszottam, turnéztunk, hakniztunk, nyakkendőben játszottunk különféle klubokban, míg Soproni tanár úr azt nem mondta, hogy na, Pista, most válassz, vagy a komolyzene, vagy a beatzene. Én akkor azt mondtam, hogy mégiscsak inkább a komoly zene, viszont titokban rögtön alakítottam egy másik együttest, amiről az iskolában nem tudtak, és ezekkel egy messzi külvárosban kezdtünk el zenélni.

Hogy hívták az együttesedet?


Amadeus, soha senki nem hallott róla, kis klubokban játszottunk, meg táncesteken. És akkoriban történt még valami, ami nagyon fontos volt nekem: megismerkedtem Szikora Jánossal és Szkárosi Endrével, akikkel mindenféle termekben, félig-meddig illegálisan, elkezdtünk kegyetlen színházat csinálni. Nagyon kegyetlenek voltunk önmagunkkal, és még inkább a közönséggel. Aztán a 25. színházban zenéltem, és a Tháliában is, ez nekem pénzkereseti lehetőséget jelentett, de azt is, hogy beleszoktam a vérbő, profi színházi életbe, megtanultam, mi az, hogy olvasópróba, világítás stb., és elkezdtem érdeklődni a szcenikus zenék iránt. Az ellentmondás persze szinte feloldhatatlan volt a kissé konzervatív, akadémikus szemléletű oktatás és a színház, a rockzene nyújtotta egészen másfajta szemlélet között, én mégis a kettő integrálásával próbálkoztam, és máig se adtam ezt föl.

Jelentkeztél a Zeneakadémiára?

Jelentkeztem, és elsőre föl is vettek. Ez egyfajta rangot jelentett, zeneakadémistának lenni, akár még a Moszkva téri galeriben is, aminek én tagja voltam gyerekkoromban. De hamar rájöttem, hogy a lényeg a produktum mégiscsak, hogy ki lehessen lépni a közönség elé, és megmutatni, amit az ember odáig leszűrt. Szerintem ez fontos, ezért megszerveztem a zeneszerzőkört a főiskolán, és megpróbáltam elérni, hogy nyilvánosságot kapjunk. Kis koncerteket csinálhattunk végül is. Emlékszem, az egyiken előadtuk az én két zongorára és egy papírhajóra írt kompozíciómat, Kontra Zoltán volt az egyik zongorista, és Szikora János eregette a papírhajókat egy lavórban. És amikor a koncert után azt mondtam a közönségnek, hogy most lehet beszélgetni a darabról, a főtanszékvezető hihetetlen indulatba jött, és azt mondta, hogy nem, erről nem lehet beszélgetni, semmiféle beszélgetés nem lesz, menjen haza a közönség. Hasonló konfliktusaim támadtak a tanári karral, amikor vettem az Ecserin három harangot, és a Tesla, magnómmal készítettem egy úgynevezett elektronikus kompozíciót, ráadásul, azt hiszem, a kötelező kettős fúgát meg nem írtam meg. És mivel nem jártam be a reggel hétkor kezdődő tornaórákra, se a kötelező lövésgyakorlatra, halmazati büntetésként kirúgtak a főiskoláról, igaz, utána visszavettek, ennek inkább pedagógiai célja volt. Végül is jeles diplomát szereztem az utolsó napon, amikor még vizsgázni lehetett. Ezek most elmondva könnyed történeteknek hatnak, de akkor halálosan komolyak voltak: próbáltak rákényszeríteni egy útra. Részben dacból, részben pedig mert éreztem, nem biztos, hogy jó út az, ha mindent elfogadok, ha mindent teljesítek az elvárások szerint, a konfrontáció végigkísért a tanulmányaim alatt. És ahogy zeneakadémista koromban is, nyilván később is rajtam múlott, az én devianciámon, hogy éppen a zenészek társadalmában nem sikerült igazán elfogadtatnom magam, hogy a szakma azt mondja rám, ez nem zeneszerző, nem tudjuk hova tenni, amit csinál.

De miben látod ezt a devianciát?

Én nagyon szerettem az Új Zenei Stúdiót, bár velük soha nem dolgozhattam együtt, részt vettem a 180-as csoportban egy ideig, játszottam együtt Cseh Tamással, és gyűjtöttem népzenét kis csángó faluban, de nekem zenét jelentenek azok a hanghatások is, amik akár az ötödik kerületben, akár Kapolcson, a faluban érnek. Zene az, amit a kocsmában egy szál szaxofonos, egy hegedűs meg egy bőgős ott előad, és zene az a hajnalban megszületett, senki által meg nem komponált akusztikus világ, amit hallok. És lehet, hogy ha nyolcvanéves koromig élek, akkor se tudok letenni az asztalra egy oratóriumot vagy egy szimfóniát, egy olyan művet, amellyel zeneszerzőnek nevezhetem magam, de talán nem is ez a dolgom. Talán az életformám és az életutam hoz létre valamit, ami csak később, évek múltán kezd el működni.

Kapolcsra gondolsz? Arra, amit ott csinálsz?

Igen, de nem arra, ami olyan ismert a köztudatban, a Kapolcsi Művészeti Napokra, inkább arra, ami év közben történik ott. Ez egy négyszáznyolcvan lelket számláló falu, ahol sikerült minden erőszakos beavatkozás nélkül felépíteni egy működő struktúrát: van önálló jegyzőség, polgármesteri hivatal, iparos kör, vendégváró egylet, tűzoltóegylet, ifjúsági klub, nyugdíjasklub, kulturális és természetvédelmi egylet, most már színjátszó körünk is van.

Hogy jöttek ezek létre? Te szervezted? Vagy csak javasoltad?

Nem tudom. Sikerült – és erre büszke vagyok – folyamatokat elindítani. Mondjuk, például kimentem három kapolcsival egy ausztriai kis faluba, ott körülnéztünk, csináltunk videofelvételt arról, hogy működik egy ilyen egylet, aztán visszajöttünk, és levetítettük azoknak, akiket ez érdekelt. Levetítettük, aztán eltelt egy év, és akkor valakinek eszébe jutott, hogy miért is ne lehetne nálunk is csinálni, és megszervezte, megcsinálta. Csak itt mások a dimenziók, minden sokkal lassabban megy, mint egy nagyvárosban, nagyon megfontolják, mi mennyire lesz hasznos a falunak.

Ha egy városi ember házat vesz falun, általában azért teszi, hogy elvonuljon a világ elől. Te meg épp ellenkezőleg…

Engem ez nem elégített ki, szerettem volna hasznos lenni. Amikor például a katolikus templomban eljátszottak Bach II. Brandenburgi versenyét nyáron, és decemberben egy öreg néni megállított az utcán, hogy Pista, olyan szép volt az a zene, mikor lesz ugyanilyen legközelebb, akkor az nekem nagyon sokat jelentett. Az is igaz, hogy egy idő után már kezdett nagyon sok lenni, kezdtem belebolondulni Kapolcsba, és majdnem úgy döntöttem, hogy elmegyek. De ahogy gondolkoztam rajta, rájöttem, hogy magától még mindig nem működne mindaz, amit együtt elindítottunk, cserbenhagyás lenne, ha most elköltöznék. És akkor aztán, ha már el nem megyek, kitaláltunk valami újat, hogy ne rutinból csináljuk tovább a Művészeti Napokat; ’95-től négy éven át megrendezzük majd a Művészetek Völgyét, amiben már hat falu szerepel, és szerintem egy különleges, gigantikus performance – kompozíció – lesz Magyarországon. Ez is egyfajta zene – amit nem hangjegyekkel írok. Az önkormányzatok már összeálltak ehhez, már pénzt szerzünk hozzá, már zenészeket, színházi csoportokat hívunk meg, úgyhogy ’98-ig most már biztosan nem megyek el a faluból.

Nem gondolod, hogy te, akinek ilyen fontos a nyilvánosság és a részvétel, előbb-utóbb politizálni fogsz?


Ha a lelkiismeret szerinti állásfoglalás politika, akkor igen. Bármit is csinálok, színházban rendezek, vagy Kapolcson vagyok, vagy bármi mást, rákényszerülök arra, hogy igent vagy nemet mondjak, egyszerűen azért, mert én egy olyan világot képzelek csak lélegzőnek, működőnek, aminek alapfeltétele a nyitottság. Ha ebben korlátoznak, akkor kénytelen vagyok szóvá tenni. Ezért tiltattam le a zenéimet a rádióban és a televízióban például. Nem mintha olyan nagyon-nagyon fontos lenne, a világ közepe lenne a rádióban és a televízióban való szereplés. Ez alatt a néhány hónap alatt megtanultam, hogy sokkal fontosabb, ha egy-két embernek előadod, amit szeretnél előadni, ha ők meghallgatják és elfogadják, amit csináltál.

• Kultúra