Ha az autós utazó Biharkeresztesnél – a „kellő” várakozás után – átlépi Nagyvárad felé a magyar–román határt, az első dolog, ami a túloldalon azonnal a szemébe ötlik, egy hatalmas, új, fényesen kivilágított, maszek benzinkút. Az autós Kolozsvár felé továbbhaladva még találkozik két-három hasonló, vadonatúj létesítménnyel; némelyiken már messziről láthatóan a TEXACO cég emblémája díszeleg. Aztán ha az autós be is tér valamelyik ilyen új csodabenzinkúthoz – de akár csak a „sima” állami PECO-hoz is, melyek a konkurencia megjelenése óta maguk is igencsak igyekeznek az autósok kedvébe járni; például a hét végén is nyitva tartanak, ami korábban elképzelhetetlen volt –, akkor egy pillanat alatt kiderítheti, hogy a benzin litere a pont egy évvel ezelőtti kétszáz lejről mostanra négyszázra ment fel, s a szóbeszéd szerint napokon belül várható az újabb százszázalékos emelés. Ez az ár persze a tizenöt lejes forintkurzus ismeretében nem is olyan drága… már persze annak, aki a határon kívülről érkezett.
Húsvéti bevásárlás
Mert aki ott él, az persze máshogy számol, ha például kimegy a kolozsvári piacra, ahol az árak – az egyetlen tojás kivételével, melynek darabja „csak” 90 lej – kizárólag három-, illetve ennél többjegyűek. Nézzünk például egy konkrét nagypénteki bevásárlást: egy kicsontozatlan báránycomb, egy kiló marhahús, egy kenyér, egy csomag retek és egy kötés hagyma – 25 ezer lej. És ezt az összeget annak kell kifizetni, aki egy féléves poétika- és verselemzéskurzus tartásáért a kolozsvári egyetemen 32 ezer lej fizetést kap… az egész félévre! Közben persze vigasztalhatja magát azzal, hogy a piacon – hála a visszaadott földeken megindult magángazdálkodás eredményeinek – valóban mindent lehet kapni.
Mint ahogy mindent lehet kapni az éjjel-nappal nyitva tartó kis üzletek tucatjaiban is a Milka csokoládétól a Dreher sörön át egészen a legkülönfélébb nyugati piperecikkekig; egy nagy doboz ARIEL mosópor ára 15 ezer lej, de egy üveg jó magyar bort már háromszázért meg lehet venni. És ha most ismét a forint–lej árfolyamra gondolunk, akkor igazán nem meglepő, hogy a kolozsvári Főtér egyik oldalán egész nap jólöltözött, napszemüveges férfiak sétálgatnak le-fel, s megállás nélkül mormolják a járókelők felé: – Forint si valuta…?
A lefalazott átjáró
Csíkszeredában, a régi, kisvárosias központ elbuldózerezett helyén épített monumentális, „Phenjan-stílusú” új city közelében egy hosszú blokksor alatt vezetett egy gyalogos átjáró: egyik oldalából nyílott a városi nyilvános vécé, a másik oldalán a falba süllyesztett tárlókban tették közszemlére egykoron a városi pártbizottság hirdetményeit. Egy évvel ezelőtt egy csíki polgárnak erről a mocskos, sötét, klozetszagú átjáróról zseniális ötlete támadt; bement a városházára, és a következő üzletet ajánlotta: ha neki adják az átjárót, és megengedik, hogy azt csináljon vele amit akar, ő vállalja, hogy továbbra is üzemelteti, sőt rendbe hozatja, és rendben is tartja a városi polgárok sürgős szükségleteit kielégítő intézményt. A tanács kapva kapott az ajánlaton, az üzlet létrejött, a polgár megkapta az átjárót, melyet a két végén azon nyomban le is falaztatott, s az ily módon nyert helyiségben éttermet nyitott. A nyilvános vécéből lett a vendégeket is kiszolgáló elegáns és tiszta mellékhelyiség, a falba süllyesztett vitrineket pedig akváriumokká alakították át, melyekben gyönyörű díszhalak úszkálnak a vendégek nagy örömére. Mert vendég szinte mindig van itt, s ez érthető: a konyha kitűnő, nagy az étel- és italválaszték (csak üveges sörből háromfélét kínálnak, és egyik sem hazai gyártmány), az árak elfogadhatóak (egy brassói aprópecsenye például 3700 lej). Az egy pincér és az egy pincérnő elegáns, udvarias, figyelmes, az asztalokon tiszta abrosz, a számlát kistányéron hozzák, szalvétával letakarva, a szalvétán egy szál kis virág.
A szellem tápláléka
És egy másik történet, ugyancsak Csíkszeredából. A romániai állami könyvterjesztő vállalat a fordulat után meghirdette boltjai privatizációját. A legnagyobb szeredai könyvesboltot – a hatalmas blokksorban lévő kétszintes Könyvesházat – egy fiatal házaspár vette kezelésbe. Havi egymillió lej bérleti díjat fizetnek az állami cégnek, amelyik viszont – a szerződés értelmében – bármelyik pillanatban kiteheti őket a boltból. Ezért aztán a házaspárnak nincs is sok kedve, illetve mersze komolyabban invesztálni az ingatlanba. A földszinti részt kiadták albérletbe néhány más kis üzletnek – többek között az állami könyvterjesztőnek is van egy kis kuckója ott, ahol szinte mindent árulnak a játéktól a szappanig, csak éppen könyvet nem –, fönt pedig megnyitották saját könyváruházukat. Mára már öt alkalmazottal dolgoznak, két saját boltjuk van az országban – az egyik Brassóban, a Brassói Lapok szerkesztőségében –, és van egy kiterjedt szerződéses hálózatuk, akiket ők látnak el magyarországi könyvekkel. Boltjaikban a szó szoros értelmében minden jelentős Magyarországon kiadott könyv megtalálható; természetesen csak ami minőséget képvisel: ponyvát, horrort, szexkönyveket még akkor sem árulnak, ha ezen nagyobb hasznuk lehetne. Munkatársaiknak – a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének segítségével – rendszeres továbbképzést szerveznek: a közvetlen szakmai és pénzügyi ismereteken túl magyar- és világirodalom-történetet, kultúrtörténetet, irodalomkritikai ismereteket is tanítanak – és mindezt éppúgy, mint az egész vállalkozást saját, nem túl nagy nyereségükből finanszírozzák.
„Alapítványokhoz nem szívesen fordulnánk – mondják –, mert akkor már óhatatlanul is politika kerülne a dologba.”
Inkább megpróbálnak ötletekkel segíteni magukon: például beindították a Romániában pillanatnyilag egyedülálló könyvküldő szolgálatukat; Moldvában egy oda kihelyezett tanárnő és Galacon egy hajóskapitány állandó megrendelőjük között van. Ők ketten szinte állandóan úton vannak a boltok között, illetve hetente járnak át Pestre, mivel az ottani rohamos infláció miatt nem éri meg nekik egyszerre nagyobb tétel könyvet átvinni, hiszen ráfizetnének a valutaátváltásra. Távlati terveik között egy saját ingatlan megvásárlása szerepel, tekintettel jelenlegi bizonytalan bérleti helyzetükre, előbb azonban még egy saját autószerelőt kell alkalmazzanak, mivel két autójuk közül hol az egyik, hol a másik a romániai utakon való közlekedés miatt mindig folyamatos javításra szorul…
Sic itur ad sextra…
Pedig megállás nincs, nem is lehet; a privatizáció, a vállalkozások szaporodása immár Romániában is megállíthatatlanul rohan tovább. És ebben a folyamatban nyilván nagy segítséget jelent majd az az örvendetes tény is, hogy – a sajtó hírei szerint – ez év március 29-én Bukarestben végre megnyitotta ajtaját Románia első szexboltja is…
- Külföld [6]