A hetvenes évek közepe-vége táján a közönség és a kritika egyaránt úgy észlelte, hogy az irodalmunkban hagyományosan vezető szerepet játszó költészet helyét a próza vette át. E folyamatnak mindannyian tanúi voltunk, így elég ha most csupán felsoroljuk a legfontosabbnak látszó neveket: Bodor Ádám, Esterházy, Hajnóczy, Kertész Imre, Konrád, Kornis, Krasznahorkai, Márton László, Mészöly, Spiró, valamint a regényíró Tandori. A perdöntő talán az volt, hogy a korábbi „ő” vagy „mi” helyébe az elbeszélői „én” lépett, az életét kizárólag egyes szám első személyben élő és érzékelő, pőre, a világnak kiszolgáltatott személyiség. Ez mintha költői program lenne. Így aztán nem csoda, hogy az új szellemiségű epika szinte ellenállás nélkül „váltotta le” azt a fajta mi-tudatú, közösségi jellegű költészetet, melynek Juhász Ferenc és Nagy László voltak a legfajsúlyosabb képviselői. Ebben a poézisben a lírai Én mintegy kozmikus méretűvé pöffeszkedett, már-már természeti jelenséggé vált, ember mivoltát fokozatosan elvesztette, hogy a legszélső ponton őslényekké vagy éppenséggel lovakká inkarnálódva feloldódjon az űrbéli Semmiben. Ez volt a „szent” magyar költészet legdélibábosabb kalandja – hogy a számtalan jelentéktelen epigon tevékenységéről már ne is beszéljünk. Kellett hát a kijózanító epikus ellenhatás. És miközben a próza nemcsak szemléletében, de nyelvében is fokozatosan lirizálódott, a valódi nagy költészet epikusabb, „anekdotikusabb” lett, e folyamat egyik legfontosabb előkészítője, Vas István igencsak dicsérőleg használta e mások száján szitokszónak ható kategóriát. Nyilvánvaló, hogy mindenekelőtt Petri, Tandori és Várady Szabolcs művészetére kell gondolnunk. Lezajlott hát a költészetben is a radikális szemléletváltás, ha jóval kevésbé látványosan is, mint az epikában. Hogy mindez csendesebben történt, annak legfőbb oka, hogy az új költészet sokkal szervesebben, természetesebben kapcsolódhatott elődeihez, mint a próza. Petriéknek voltak kortársaik, mindenekelőtt a kései Pilinszky, Kálnoky, Vas és – horribile dictu! – nagy öregkori költészetét a Minden lehet kötettel megnyitó Illyés személyében, míg Esterházyéknak egészen a Nyugat hőskorszakáig kellett visszanyúlniuk. És az újabb költők ráadásul még azt is megtehették, hogy elkerüljék a József Attila-i tradíció közvetlen folytatását, hisz került helyébe egy másik, nem kevésbé modern ősapa: Szabó Lőrinc. Így minden „anekdotikussága”, látszólag földhözragadtabb prózaisága ellenére ez a költészet is visszatalált a „szent” magyar poézis medrébe, oda, ahol minden hang szinte archaikus komolysággal és mélységgel szól. Ma már egyre világosabban látszik, hogy mégsem történt meg a költészet trónfosztása, a legnagyobb teljesítményeket ezúttal is költők hozták létre irodalmunkban, igazolva egy kissé Joszif Brodszkij megállapítását: „minden jel arra mutat, hogy a tíz év múlva véget érő huszadik század talán a költészet kivételével minden más művészettel leszámolt.”
Rakovszky Zsuzsa pályája kezdetétől részese volt a megújítási folyamatnak. Mindamellett nem állítható, hogy azonnal megtalálta a saját, mással össze nem cserélhető szólamát. Első két kötetében (Jóslatok és határidők 1981; Tovább egy házzal 1987) persze már fölényesen kezeli a mindenekelőtt Szabó Lőrinctől tanult technikát, mestere a rímhelyzetben lévő enjambement-nak, ezáltal a szöveg szinte magától halad előre, a vers az élőbeszéd természetességével szól, alig érzékeljük rafinált retorikáját, a mondatfűzés bonyolultságát, egyáltalán a rendkívül virtuóz verstani építkezést. Ám ez a technika és nyelvhasználat néha csapdaként is működik, hisz a nagymesterek és kisebb követőik műhelyében már végső finomságára nemesedett intonáció esetenként szinte önműködővé teszi a versformálást, a szöveg mintegy bársonysimaságú síneken gördül és olykor hajlamos rá, hogy pusztán magát a gördülést ábrázolja. Oly erős és már-már kényszerítő hatalmú köznyelviség ez, amely gátja is lehet az egyéni megszólalásnak. Rakovszky korai verseiben leginkább Kálnoky hatását észlelhetjük, mindenekelőtt a Többé már… címűben, amely indításában is a De profundis újrahangszerelésének hat: „Többé már nem nyitom meg szívemet, / sem cél felé már nem törekszem.” Mindez így hangzott az „eredetiben”: „Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele, / vérem piros folyója nem zúg át a földeken.” És Rakovszky is megírta a maga Időszerűtlen vallomását szülővárosához (Megnyitó), mely puha léptű stancákon egy másik nagy Kálnoky-versből, Az elsodortakból ismert záróvízió felé lejt. Az utcán békésen korzózó tömegből, melynek csupán egyik szereplője a szemlélődő költői Én, itt haláltáncot járó, egy groteszk operettfináléban tomboló fékevesztett csapat lesz, hogy végül elmerüljenek a semmiben: „s hűlt helyükön medrét megtalálja / az éjszaka hézagtalan lilája.” Kálnokynál némileg kibékítőbb, reménykeltőbb a zárás, megadatok legalább az emlékhagyás lehetősége: „de lehorzsolt ezüstpikkelyeim / sokáig ott csillognak még az alkonyaiban / a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán”. Igen, ha lehetséges, Rakovszky még kiábrándultabb, még kétségbeesettebb a végletesen sötétlátó Kálnokynál. Alapszava a „nem”, majdnem minden verse tagadással indít vagy zár, alapélménye a mozdulatlanság, a stagnálás, a változás lehetetlenségének érzete: „Az időből kihullt a változás / képessége.” (Fejjel lefele) Ez persze mindenekelőtt nemzedéki-értelmiségi élmény, egy (költői) generáció mi-tudata: „A parti, úgy tűnik, elért a pontra, / ahol a végjáték már benne van, / s mára időben-térben messze tőlünk / bizonnyal eldőlt már, mi merre dőlünk.” (Részlet egy lehetséges verses regényből)
Petri, Várady Szabolcs ugyanennek a verses regénynek a részleteit írta. Hogy ez végül csak töredékesen íródott meg, annak oka valószínűleg az alapélmény természetében keresendő: itt nem történik semmi, ha mégis, az „máshol valahol”.
Rakovszkynak – ebben is Kálnoky rokona – hallatlan érzéke van a tárgyi világ groteszk költészetéhez. Nála nem boldogok, inkább szerencsétlenek a tárgyak, bumfordi, csetlő-botló menetben bukdácsolnak a megsemmisülés felé. E vonulás kapcsolata a történelemmel, több mint nyilvánvaló, nemcsak a tárgyi világ masírozik a mindent megemésztő szemétdomb felé: „Mi is volt még? Az oszlopos pohárszék, nyers májszínű márványlappal. A csészék – a fénybe tartva szürke csészeköd-/felhővé ritkultak –, az Új Idők / pár évfolyama…”, ám mindez már teljesen fölösleges, használati és szellemi értéke annyi, akár egy tízszemélyes étkészletnek „egy sziget pálmái és kecskéi közt”. (Gyerekkori öreg nők) Ennek a szemléletnek kétségkívül legnagyobb verse a Decline and fall, a „rendszerváltás költeménye”, ez a félelmetesen csúfondáros seregszemle az ún. létező szocializmus végnapjairól. A cím Gibbon alapművére utal, ám itt szó nincs valami nagyszabású „hanyatlásról és bukásról”, mint a Római Birodalom esetében, ebben a szétesésben éppen a kisszerűség oly hátborzongató. De mégis: ebben a nyomorúságos közegben telt az életünk, „ahol kiskosztümös, nett / tanácsi dolgozónő iktat, oktat vagy esket, / a helyiségek, ahol születve, halva, válva előadódtunk – csak míg élünk, akik élték / őket, csak addig élnek az emlékezet érték- / közömbös mézében mumifikálva.”
A már idézett Fejjel lefele című versben feltűnik egy alak, ő lesz a későbbi Rakovszky szövegek főszereplője: „bámulom a valószínűtlen nőt, aki / fejjel lefele röpül a kiskanálban.” Talán sikerült némileg érzékeltetni, hogy korai költészetében Rakovszky mindenekelőtt – ha szabad így mondani – „egy hatás(ok) alatt álló nő” volt. Ám éppen női mivoltát sikerült szemérmesen elrejtenie, ez akadályozta meg a valódi áttörést. Egy nőköltő helyzete mindig kényes, remélem ez a kijelentés nem hat félreérthetően. Támogatásul Vas Istvánt szeretném idézni, a sorokat, melyeket Szántó Piroska emlékezete szerint Nemes Nagy Ágnesről mondott: „Ágnes jó költő és végtelenül okos lány, de nagy költő akkor lenne, ha meg merné írni az asszonyi létét is.” Rakovszky Zsuzsában volt elég bátorság és „alázat” (Vas István szava ez is), hogy megtegye ezt a végső lépést. Ám csak elvétve szólal meg közvetlenül, női lényét maszkok mögé rejti. Így születtek meg a nagy szerepversek, a szenvedő, a gyűlölködő, a szerető, a gúnyolódó, a vergődő, a megalázkodó nők irodalmunkban páratlan galériája. És mindennek a betetőzése, a kötet végén álló, azt megkoronázó, a lét mocskát és szépségét megrázó és megtisztító monológokban megszólaltató ciklus: Nők egy kórteremből. Rakovszky ezekkel a versekkel Sylvia Plath-i mélységekbe és magasságokba ért el; és talán nem véletlen, hogy a zárósorok azonosak Az üvegbura egyik katartikus főszólamával: „Vagyok, vagyok…”
Nagy könyv, köszönet érte.
- Kultúra [6]