Másnapos könyv. Koszlott táj, elbárgyult, szétivott agyak, a farkasszürke háttér előtt alig pislákoló tudatú kreatúrák, Istentől, Ördögtől, hatóságtól elhagyott világ. Az Idő lucskos, nehéz, alig lehet valamivel agyonütni két pohár felhajtása között. Feledést, mámort nem hozható vedelések: ugyanannak a rosszullétnek örök visszatérése. Mindig másnap van: a végtelen ideje tartó hányinger kimerevített pillanata. Borges szavaival: az Idő újabb cáfolata; a hánykolódó gyomor mindig ugyanazt a mocskot, az egyre patkányszerűbbé váló szem mindig ugyanazt a züllött látványt emészti. Természetes hát, hogy ebben a lüktető monotóniában a regény nagyszerkezete is megadja magát a nietzschei–borgesi világszemléletnek. Az utolsó fejezetben „a kör bezárul”, a könyv szemlélődő és vizsgálatait mániákus alapossággal lejegyző alakja, a doktor immár ugyanazt a szöveget írja, amivel a regény kezdődött: a tárgyilagos narrátor és a szöveg egyik szereplője, a doktor azonossá vált. Ezzel megnyílik a „rossz végtelen” lehetősége, hiszen a második kör bezárulása után a következő narrátor az előzőnek a doktor által lejegyzett szövegét írja – és így tovább ad infinitum. A könyv így elvileg a végtelenségig olvasható, sőt elkezdhető a „végén” is, ami persze voltaképpen az „eleje”. A tartalomjegyzék, Krasznahorkai szóhasználatával a „táncrend” beosztása is ezt a formaelvet követi: az első részben egytől hatig, a másodikban hattól egyig tart a számsorozat, ezt a sátántangót a zenei műszótárból jól ismert tükörfordításban járják. Mind a világérzékelésben, mind az ezzel egybevágó formában kialakul tehát a reménytelen bezártság érzete, ennek a táncrendnek az abroncsát semmilyen módon nem lehet szétzúzni. És éppen ez benne az ördögi. Nem haláltánc, hiszen nem tart sehová, inkább vigasztalan élet-rángás, járni kell tébolyultan és céltalanul, körbe-körbe – a halál itt csak megváltás lenne. Az Apokalipszis előtti világállapot ez, egészen pontosabban az a pillanat, melyet imigyen jelenít meg az írás: „Annakokáért az napokban az emberek keresik a halált, de nem tudának meghalni. Kívánnának meghalni, de a halál elmegyen előlük.” Irtózatos büntetés ez; az Utolsó ítéletet is ki kell érdemelni.
Ebben a végtelen csendben a Természet az egyetlen, amely teszi a dolgát feltartóztathatatlanul. Ám ez a mozgás egyirányú, nem érvényes rá többé az évszakok négyütemű váltakozása: minden egyfelé, a romlás, a pusztulás felé tart. Minden a visszájára fordult ebben a regényvilágban: a „normális” körülmények közt lineárisan előrehaladó Idő körkörössé lesz, míg az örökös pusztulás-megújulás körébe fogott Természet mozgása itt kiegyenesedik, újjászületés nem lehetséges többé a pusztulásból. Szakadatlanul hullik az eső, a vidék egy merő lucsok és sár; a pók teszi a dolgát, mindenre a roncsolódás leheletfinom, ám széttéphetetlen vetőhálója borul, a térré szőtt, csapdába csaló Idő. Minden a szétmállás előtti pillanatban áll, de érezhető, hogy ez a pillanat örökké tart. A doktor filozófiája erre a felismerésre épül: „túlságosan gyenge ő ahhoz, hogy egymaga feltartóztassa ezt a diadalmas romlást, bárhogy kapálózik, ennek a mindent: házakat, falakat, fákat és földet, a magasból alámerülő madarat és surranó állatot, emberi testet, vágyat és reménykedést pusztító-lerontó erőnek nem tud ellenállni…, …ezért már idejében belátta, mindaz, amit tehet, hogy emlékezetével szegül szembe e baljós és alattomos bomlásnak…” Akkor hát egyetlen komoly esélye marad, hogy szembeszálljon a szakadatlanul előrehaladó romlással, a megfigyelés és a lehető legpontosabb regisztrálás: „Eldöntötte, hogy mindent alaposan megfigyel s folyamatosan dokumentál, arra törekedvén, hogy egyetlen apróságot se mulasszon el…, így reménykedhetünk csupán abban, hogy egy nap mi magunk is nem válunk e bomló és örökösen épülő sátáni rend nyomtalan és elnémult foglyaivá.” Láttuk, hogy a regény végén mi ennek az elhatározásnak az eredménye: a doktor maga válik az „íróvá”, immár ő fogja folytatni, jobban mondva szó szerint megismételni a korábban Sátántangó címmel elolvasott regényt. Puszta leíróból, rögzítőből elbeszélővé, teremtővé válik, látszólag tehát megszünteti teremtmény mivoltát: „Mert fokozatosan döbbent rá, hogy évek hosszú, gyötrelmes, szívós munkája végül meghozta gyümölcsét: olyan egyedülálló képesség birtokosa lett, amelynek kegyelméből már nemcsak a leírás készenlétével szegülhet szembe az örökösen egy irányba tartó dolgok kihívásának, hanem bizonyos fokig meg is határozhatja (kiem.: K. L.) a látszólag szabadon örvénylő események elemi szerkezetét.” Ez azonban csalképzet. Hiszen aki emlékezik, az Időben él. Aki azonban a körkörössé lett Időben esett foglyul, az csak arra képes, hogy mintegy előre emlékezzen. Így a doktor mindenhatósága, omnipotenciája, teremtő erejébe vetett hite puszta illúzióként lepleződik le, hisz a körben forgó Időben csak arra lehet képes, hogy megismételje a „korábban” lezajlott események leírását, a dolgok továbbra is „örökösen egy irányba tartanak”.
Radnóti Sándor a könyv első megjelenésekor (1985) közzétett, nagy terjedelmű tanulmányában úgy vélte, hogy a doktor mindent aggályosán rögzítő módszere „tartalmaz írói ars poeticát, de nem Krasznahorkaiét. Hommage és polémia ez az egyik legjelentősebb modern prózairánnyal, a nagy redukcióval, a megfigyelő és a megfigyelt, a leíró alany és a tárgy távolságának minimalizálásával, az alanyi stilizált önmegsemmisítése révén.” A kritikus a Film Mészöly Miklósára utal, magam a francia nouveau romant említeném. Radnóti úgy véli, hogy a könyv végső megoldása, a saját farkába harapó regény ismét hommage és polémia, „a modern próza egy nagy újításával, az önmagát író regény gide-i leleményével, melynek eredeti mestere nálunk Tandori és Esterházy. De a reflexió ezen a végső ponton sem lép ki a történetből, hiszen nem az író stilizált alakja, hanem egy regényhős írja a regényben a regényt.” Mindezt akként értelmezi, hogy ez diadalmas visszatérés a régi nagyepika egyik alaptörvényéhez, az elbeszélő omnipotenciájához: „Hogy ez utóbbi egy minden szálával maradéktalanul a történetbe szőtt alakban egyben tárgyává is válik a regénynek, csak megerősíti ezt az egész művet determináló írói pozíciót, hogy sehol nem látható és mindenütt jelenvaló.” Radnótihoz kapcsolódva, ám az alapkérdésben vitázva vele, magam azt gondolom, hogy e végső megoldás is tartalmaz egy írói ars poeticát, ám ez éppen Krasznahorkaié. És ez igenis lemondás az írói omnipotenciáról, hisz a narrátorrá vált doktor semmi másra nem képes, mint újraírására a szövegnek: az íróvá lett doktor csak reprodukálásra alkalmas, nem önálló teremtésre. Az író a romlással és a körben forgó Idővel szemben semmiféle ellenállásra nem képes, pusztán rögzíteni, leírni tudja ezt a világállapotot. Ebből következik „az ellenállás melankóliája”, hogy Krasznahorkai egy későbbi regényének címét idézzem, és több mint puszta véletlen, hogy ez tökéletesen egybecseng Lukács ifjúkori regényelméletének híres passzusával „minden valódi és nagy regény mélységesen mély melankóliájáról”. A későbbi kritikus nagy előnye Radnótival szemben, hogy már világosan láthatja, hogyan lett a Krasznahorkai-féle korai mélabúból egyre fokozódó kétségbeesés, nemcsak az írói, de mindenféle omnipotencia visszavonása, mely végső következményeiben már-már az irodalom teljes felszámoláshoz vezetett (Az urgai fogoly; A Théseus-általános). A művészetbe vetett hit már a Sátántangóban is elégtelennek bizonyult. A doktorban inkarnálódó Krasznahorkai László Pilinszky versét mondogatja magában: „nincsen arra mód kitörni út remény e látomásból”.
A telep lakóinak is ez lesz a végső tapasztalata. A némileg aktív, az ellenállásban bízó doktorral szemben ők a teljes tétlenségbe süppednek, csak a csodákban látják már a kitörés egyetlen lehetőségét. Megváltásra várakoznak, bár nem mindegyikük oly tudatosan, mint Halicsné, aki „gyakorlotton felütötte az Apokalipszisnál” a Könyvet. Az ál-próféta Irimiásnál senki nem jellemezheti jobban őket: „És maguk barátaim, itt csoszognak e pusztulásban, távol mindattól, ami az Élet… terveik sorra kudarcba fulladnak, álmaik vakon zúzódnak szét, valami csodában hisznek, amely sohasem következik be, valami megváltót remélnek, akinek ki kéne vezetnie magukat innét…” Ez a leírás mindenekelőtt filozofikus-mitikus, a teleplakók világállapotát írja körül. Ám Krasznahorkai nagy figyelmet fordít arra is, hogy a lét peremén tébláboló alakjainak szociális helyzetét is megrajzolja. Megtudjuk, hogy birkanevelésből élnek, Fülest olvasnak, egy foszlott Coca Cola-reklám alatt vedelnek a kocsmában, megismerjük evési-ivási szokásaikat: – mindebből arra következtetünk, hogy valamikor a hetvenes évekbeli Magyarország egy elsüllyedt vidékén játszódik a történet. És ebben a közegben esnek meg velük a csodák és látomások, ebben a légkörben tapasztaljuk a démonok működését. Mitológia és nyers hétköznapiság azonban nem látszik összebékíthetőnek, a kettő közül valamelyik biztosan nem „igaz”, a szociologikum érvényteleníti a folyton előtörő fantasztikumot, míg az utóbbi megkérdőjelezi a dokumentatív valóságábrázolást. Démonológia és naturalizmus kölcsönösen gyengítik, míg végül teljesen kioltják egymást. E két törekvés összebékíthetetlenségében látom a regény végső kudarcának legfőbb okát, melynek elvi megfogalmazását H. Brochtól kölcsönzöm: „a regény elégtelen eszközökkel, nevezetesen a naturalizmus eszközeivel, elérhetetlen célt hajszol, a mitikus célt ugyanis”. Így a regény nem fantasztikus, sem a régi romantika, sem az újabbkori latin-amerikai „mágikus realizmus” értelmében, nem, Krasznahorkai regénye végül teljesen absztrakttá, holdbélivé válik.
A legnyilvánvalóbban ez Irimiás alakjában érhető tetten. Szélhámos, csavargó, börtöntöltelék, rendőrségi besúgó – így írhatjuk körül szociális helyzetét. Ugyanakkor – és nemcsak a telep lakóinak szemében, akik hamis tudatuk révén könnyedén ajándékozhatják meg a Messiás szerepkörével – mitologikus visszfényeket is hordoz, kétségkívül Krisztus parodisztikus inkarnációja – elég ha megemlítem a kocsmában tartott „hegyi beszédét”, továbbá azt, hogy famulusát Petrinának hívják, aki következetesen „Mesternek” szólítja. A Sátántangó értelmezhető egy negatív megváltástörténetként is: Irimiás nem az ígéret földjére vezeti a teleplakókat, de különböző falvakban és munkahelyeken szállásolja el őket, hogy megvalósítsa régi álmát egy országos besúgóhálózatról. Lázasan szónokol tanítványának: „A hálózat, csulafülű… – Érted már? Az Irimiás-féle nagy, országos pókháló. Bárhol… rezdül… valami…” Ez az őrült és minden ízében holdbéli terv, mely semmilyen módon nem következik sem a regény, sem megalkotója belső logikájából, egy még őrültebb és még csillagvilágibb anarchista látomással ötvöződik. Irimiás kapcsolatba lép egy fegyverkereskedővel (?!) – ne feledjük, a hetvenes évek Magyarországán járunk! – és egy nagyobb mennyiségű robbanóanyagot rendel: „Fel fogunk robbantani mindent! Egyenként felrobbantjuk őket, gyáva férgek. Mindenkinek a zakójába egyet!… A hidakat. A házakat. Az egész várost. A parkokat! A délelőttöket! A postát! Szépen apránként mindent…” (Nota bene: mindez kísértetiesen emlékeztet Pjotr Verhovenszkij eszelős tervére az Ördögökből. Dosztojevszkij és az orosz irodalom hatása egyébként is nyilvánvaló. Ám ami ott történelmileg és pszichológiailag mélyen megalapozott volt, itt pusztán önműködő-öngerjesztő fiktív retorika.) Ha – meglehetősen illetlenül – valódi céljai felől kérdeznénk Irimiást, valószínűleg így felelne: „Fölkaroljuk az emberi méltóságért folytatott szívós, reménytelen küzdelmet.” Ezt még értékelhetjük valamiféle ironikus megnyilatkozásnak is, hiszen reménytelenül bárgyú követőjének, Petrinának szól. Ám a halottaiból feltámadó Estike látomásának hatására Irimiás így értelmezi az aktuális világállapotot: „Menny? Pokol? Túlvilág? Badarság. Biztos vagyok benne, hogy teljesen mellétrafálunk ezekkel. És hiába működik szüntelenül a képzeletünk, egy csöppet sem jutunk közelebb az igazsághoz… Mert az Isten nem nyilatkozik meg a betűben, csulafülű. És egyáltalán nem nyilatkozik meg semmiben. Nem mutatja magát. Nincs is.” És aztán a végkövetkeztetés: „Minden üresen és értelmetlenül működik, a függés s egy időtlen, vad lengés kényszerében, és csupán képzeletünk, s nem érzékeink örökös kudarca kísért meg minket szüntelen a hittel, hogy föl tudjuk tornászni magunkat a nyomorúság odvaiból. Nincs menekvés, csulafülű.” Ez a Nietzschén, Kierkegaardon nevelkedett intellektuális zagyvalék persze nem Irimiás, de Krasznahorkai hangja. Holdbéli szólam hát ugyancsak, hisz semmiképpen sem következik a regényalak belső logikájából.
Ez az a zene, melyet korábban öngerjesztő, fiktív retorikának neveztem, és ez járja át a könyv egészét. És akkor a szépen átgondolt nagykoncepcióból sem sok marad. A regény legerősebb vonása az atmoszférája, az esőtől ostorozott táj vigasztalan, kopár szépsége. Ebben mintha valami nagyszabású metaforát teremtett volna Krasznahorkai. Ám amikor a rendőrségi szobák leírásában is „esőmosta (?), súlyos íróasztalokról” olvasunk, lehangolódunk, megint úgy érezhetjük, az önműködő retorika túlgerjesztette önmagát.
Egyre-másra jelennek meg új kiadásban a hetvenes–nyolcvanas években alapvető prózai fordulatot hozó regények. Eljött hát az ideje az újabb szembenézésnek. Megvan immár a többé-kevésbé megfelelő távlatunk, e művek kezdenek klasszicizálódni. (A Krasznahorkai-regényből készült óriási terjedelmű film újabb adalék ehhez.) Majd tíz év után a Sátántangó repedései talán már világosabban látszanak. 1985-ös kritikai méltatása ünnepélyesre sikerült. A többször idézett Radnóti Sándor egyenesen „korszakalkotónak” nevezte a regényt. Ma már minden okunk megvan a mértéktartásra. És talán beláthatjuk, hogy néha – nemcsak Krasznahorkai esetében – bizony a kritika is túlgerjesztette önmagát. Hogy miért? – e kérdés megválaszolása aktuális feladat lehet a közeljövőben.
- Kultúra [6]