Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Hollywoodról ritkán írunk ebben a rovatban. Nem azért, mintha kételkednénk az álomgyár roppant befolyásában és jelentőségében, hanem azért, mert a „Hollywood-jelenség” nem elsősorban a művészetkritika és a széptan, hanem inkább a szociológia, a hatásvizsgálat művelőinek kutatási területe: a közönséglélektané, sőt a politika- és társadalomtudományé. Fenti dolgokhoz hál’ istennek keveset értek, s nem is szeretem őket, taszítanak. Hollywoodról néha mégis kell írni: szívesen megtesszük, ha nem tipikus termékeivel, hanem valamilyen fokon kívülállóival, kivételeivel foglalkozhatunk.

Dicsérni jöttem Altmant, nem bírálni.

Robert Altman a besorolhatatlan amerikai rendezők között is nehezen besorolható. Eddigi legjobb filmje talán a magyar mozikban most bemutatott velencei nagydíjas Rövidre vágva. Altman Hollywood kívülállója, legalábbis így mondják. Bizarr kifejezés. Az igazi kívülálló valóban sáncokon kívül marad, mint mondjuk Woody Allen, aki akkor se megy oda – Los Angelesbe – ha esedezve hívják. Altman ezzel szemben úgy kívülálló, hogy belül van. Úgy kívülálló, mint leghíresebb (1970-es) filmje, a M.A.S.H. háborús sebészei, akik kiábrándultan, fekete humorral, viszolygásukat fölényes iróniába csomagolva, durva viccektől sem tartózkodva gátlástalanul tovább csinálják, amit nem szeretnek.

„Amerika Csehovja” mondják a filmben felhasznált novellák írójáról, Ray Carverról. Sajnos nem ismerem ezt a dicsért prózaírót, de a hasonlattal óvatosan bánnék. Néhány Cassavetes-filmet még mernék hasonlítgatni Csehov-művekhez, de csak halkan. Cassavetesről amúgy is állandóan beszélni kellene, nem úgy, mint Hollywoodról. Ez a csehovi párhuzam itt, az Altman-film írója esetében azonban üres kifejezésnek tetszik, olyasmi, mint az agyonkoptatott „kafkai” volt egy időben.

Altmannak nem ez az első filmje nálunk, bár jelentőségéhez képest nem igazán ismert. A tavaly bemutatott Játékos Hollywoodban játszódott, filmgyilkosok és gyilkos filmesek között. Hollywood gyilkos kigúnyolása – ünnepelték repesve a valóban nem szellemtelen opuszt. Szellemes szatíra, igen, de csak fél lábbal, felszéllel, kikacsintva, belülről. Tele van utalásokkal, fél Hollywood személyesen is megjelenik benne, híres sztárok önmagukat játsszák egy-egy pillanatig – sajnos leginkább a bajszos maffiózó küllemű macho-amorózó Burt Reynolds, aki mérsékelt tehetségével sok rossz filmben elborzasztott már. Altmannái jobbak a színészek. Szereti maga felfedezni őket, kevéssé érdekli a hollywoodi sztárlista állása. Úgy hiszem, nála az üres Kevin Costner nem szerepelhetne. Tom Waits viszont Jarmusch után nála is feltűnik. A Törvénytől sújtva kockáin még fiatalember volt, itt idős alkoholistát formáz: átváltozó tehetség, vagy pár év alatt valóban megvénült? – akárhogyan, ő az egyik legjobb a Rövidre vágva bolondjai között. Altman láthatóan szereti az enyhén bolondosokat. Sajnos igazi, kemény bolondokat nem mer, nem tud ábrázolni, ezt csak Cassavetes tudja, a normálisban megláttatni a bolondot, vagy fordítva: a bolondban a nyárspolgárt. Ehhez már, úgy látszik, nem kell, sőt tán nem is igen lehet Hollywoodban élni és dolgozni.

De ne bíráljuk Robert Altmant, méltassuk csak még szépszámú érdemeit. Lilian Gish, az élő filmlegenda, az ő Esküvőjében jelent meg utoljára filmvásznon 90 éves korában, s az Esküvő ráadásul szintén érdekes film, ravaszul összekapcsolódó epizódokkal, hideg (rosszabb pillanataiban langyos) iróniával bemutatott gazdag emberekkel.

Hollywood leleplezése tehát a Játékos. Sokan próbálkoztak ezzel. Billy Wilder az Alkony sugárútban (Sunset Boulevard) ilyesmit sokkal tehetségesebben tudott. De valahogy mintha a nálunk oly gyorsan elfeledett Barton Fink (Hollywoodi lidércnyomás) is mélyebb, többrétegűbb, eredetibb lett volna… És úgy vagyunk, ilyen ellentmondásos érzések kerülgetnek az új Altman-opusz után is. Valóban nagyon érdekes film, érdekes, értelmes, szellemes… Isten tudja, mi hiányzik belőle mégis.

A Rövidre vágva ravaszul felcsavart epizódszövedék. A Nashville-ben is ügyesen művelte a történetelmondásnak e módját a rendező, aztán az imént dicsért Esküvőben még inkább. Altman azt szereti, ha mintegy ötven egyenlő fontosságú és súlyú szereplő között oszlik meg a figyelem. Ravasz dolog, mert állandóan meglepetésre készülhetünk, s ki tudja, a szövevényes kapcsolatok melyik szálára kell figyelni igazán, a sok látszólagos jelentéktelenség közül mikor ugrik elő valami drámaibb, kiemeltebb, vagy az egészből „kerekedik”-e ki valami.

A film egy televíziós műsorvezető képernyőképével indul, és a tévé mind a negyvennyolc szereplő előtt állandóan s mindvégig be van kapcsolva, a tévé köti össze e figurák életét. Ironikus kapocs, Altman bizonyos hideg iróniával tudja figyelni őket. S ha iróniája, akkor persze humora is van: minőségileg jobb, mint Hollywood bármely nagyágyújáé.

Olyan igényes a film, olyan jó a humora, hogy – sajnos, nem sajnos – állandóan a még igényesebb és még jobb humort juttatja eszünkbe.

Bármily ügyes, okos, értelmes is ugyanis, egy Cassavetes vagy Jarmusch, vagy a még fiatalabb s „amatőrebb” Hal Hartley bármelyik filmjéből többet tudunk meg az emberről, a filmről, mint az ő díjnyertesen professzionista darabjaiból. Kár, hogy annyi merészsége azért nem volt, s nyilván most már nem is lesz, hogy „európai szellemű” filmet csináljon, hogy – mint tervezte – Európában telepedjen meg. Így is Hollywood mester-rebellise lett, aki a legjobb európai fesztiválokon díjakat nyer, és – bizonyos joggal – művésznek, „alkotónak” számít.

Spielberget – hiába boszorkányos ügyességű profi, hiába minden idők legnagyobb sikerű rendezője – a finom kritikusok nem becsülik, hiszen Hollywood kéjgázát érzik gomolyogni körülötte. Altmant viszont becsülni illik, mert elhiteti, hogy tud olyasmit, amit Spielbergék nem tudnak. Elia Kazan volt egykor ilyen félkívülálló. Persze óriás a maiak mellett. Manapság Kubrick pályaíve hasonló: szintén eredetibb, nagyobb formátumú alkotó minden mai Oscar-gyárosnál. Ritkán csinál filmet, évtizedekig Angliában forgatott. Altman viszont a legravaszabb kivonuló: ő úgy van otthon Hollywoodban, mintha nem volna otthon. Ha kedve tartja, New Yorkba repül, hogy színdarabot rendezzen és tévésorozatot, vagy Chicagóba utazik, hogy operát állítson színpadra. De a filmcézárok aggódva visszavárják. Páratlan módon úgy meghatározó alakja a filmfővárosnak, mintha belső emigrációban élne, mintha Európában érezné jól magát. Sok itt az „úgy” meg a „mintha”. Okos szerepjátszásra gyanakszunk. Hollywood elképzelhetetlen Altman fölényes különállása nélkül.

Hogyan is dicsérjük tovább? A nagy rendezők székét mitikus tisztelettél bámulják a forgatás helyszínén. Altman egyelőre behelyettesíthetetlen az amerikai film nagy palettáján, de ha nem találta volna meg különleges helyét, megtalálja valaki más. Ha itt az ideje, üresen hagyott székébe valaki, a többieknél okosabb és ötletesebb tehetség, bele fog azért majd telepedni.

• Kultúra