Ellenzék

[Kisbali László] [1]

Adrenalin

Azt hiszem, vagyunk néhányan, akiket egy ideje furcsa érzés gyötört. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy mi hiányzik: Schamschula már napok óta nem avatott fel egy fia bekötőutat, és Kónya sem adott át egyetlen rendőrőrsöt sem.

Bizony, érnek majd még bennünket komolyabb veszteségek is. Tessék csak figyelni, ahogy a televízióban kínos méricskéléssel – erősorrendben – mutatják a pártokat. Igaz, vasárnap este még eljátszottak néhány óráig a gondolattal, hogy a magyarság lelkialkatának jobban megfelelő eredményekről tudósítsanak, de később mégis engedtek a tényeknek. Csak Torgyánt cenzúrázták ki, de hát nagy úr a megszokás. Unalmas esték várnak ránk, polgártársak! Sehol egy kis komcsizás, sehol egy kis „libsizés” (műszó a „liberálbolsevikozásra”). Merő tárgyilagosság lesz majd az életünk. Mi lesz így az adrenalin-háztartásunkkal?

Mert bizony az is kevés elégtételt okoz, hogy láthatjuk, miként kínlódnak az urak a szokatlan helyzettel. Gondolom, legtöbbjük azért nem fogja elemészteni magát (jó ellenszer erre a dagadó zsebek gyakori simogatása). „VESZTETTÜNK, DE EL NEM VESZTÜNK” – olvasom a bátorítást. A hangos zokogásban csak az akadályozott meg, hogy felmerült bennem a kérdés: a fórumos demokraták a tömeges leszámolást tekintették a győztes kötelességének? De az sem akármi, ahogyan elmagyarázzák: „a nép nem mindig dönt (a saját érdekei szempontjából sem) bölcsen. Most azt tette, mint Petőfi Sándor juhásza. Miután meghallotta, hogy meghalt a babája, elkeseredésében csak arra tellett tőle, hogy »nagyot ütött botjával a szamár fejére«.” Szamár, nép és bölcsesség e mély dialektikájába én most nem mennék bele, de azt gondolom, egyszerűbben is vigasztalódhat a „szamár” (eltekintve a Lakitelken felhalmozott szénácskától).

Belegondolhat például abba, hogy eddigi feltevéseikkel ellentétben az „ellenzék” nem faji kategória, nem kell még körülmetélkedni sem ahhoz, hogy valaki ellenzékben legyen. Mi több, a Deregnyei álnéven író múlt századi politikus (rejtvényszövegünk szerzője) még az ellenzékiség sajátosan hazai mintáját is elébük tárta: „az ellenzékiség Magyarországon nem mereven negatív eszme, hanem a pozitív reform eszméjével egyugyanazos”. Tessék, lehet próbálkozni.

Miután ilyen szépen megnyugtattuk a sírdogálókat, még mindig nyitva marad a kérdés: kik miatt mérgelődhetünk, mi lesz a mi adrenalinszintünkkel? Nos, azt gondolom, nem maradunk sokáig adósak a válasszal: szavazatainkkal támogatott politikai elvbarátaink rövidesen a segítségünkre sietnek. Mert mi tagadás, tényleg nem mindig döntünk bölcsen. A kérdés csak az, hogy a bot mellé akad-e szamarunk.

Ellenzék

„Az ellenzék Magyarországon azon párt, mely politikai rendeltetésének ismeri a kormánynak mind általános politikai irányát, mind egyes tetteit és mulasztásait, éber, őrködő figyelemmel kísérni, s valahányszor oly irányt, tettet, vagy mulasztást vészen észre, mely vagy az ország lételét, tehát önállását s nemzetisége és alkotmányossága érdekeit, vagy az ország jogszerű létét, vagy végre az ország jólétét sérti, gátolja, avagy veszélyezteti, mindannyiszor odatörekedni, hogy ezen sértések és veszélyeztetések elháríttassanak, s ország, nemzet és alkotmány hasonló sértések és veszélyeztetések ellen az alkotmányos életnek, a nemzetiségnek s a nemzet szellemi és anyagi erőinek minél tökéletesebb kifejtése által biztosíttassék.

Ezen értelmezésből három természetesen következik: 1) hogy Magyarországon az ellenzék mindig, minden időben és minden kormány ellen szükséges; 2) hogy az ellenzék eszméje Magyarországon nem mereven negatív eszme, hanem a pozitív reform eszméjével ugyanazonos, sőt, hogy csak új intézkedés, csak azon átalakulás lehet az országra egyedül üdvös, mely az ellenzék irányával megegyezik. Következik tehát 3) hogy minden párt, mely az ellenzékkel elvben s irányban ellenkezik, akárminek nevezze bár magát, nem egyéb mint destruktív párt, azaz országrontó párt, azaz: konzervatív. Megmutatom:

Az ellenzék mindig, minden időben, s minden kormány ellenében szükséges. Mert:

Az ellenzék hivatása a kormánynak politikáját, tetteit s mulasztásait ellenőrizni.

Aki állítaná, hogy lehet kormány, mely ezen őrködésnek felette s ezen őrködés szükségén kívül áll, az megtagadná a nemzet alkotmányos életét; megtagadná azt, hogy a nemzet s annak érdekei a cél, a kormány pedig nem cél, hanem eszköz, s aki ezt tagadná, az országrontó, azaz: konzervatív. (…)

Én, mivel alkotmányos magyar vagyok, nem képzelhetek kormányt, melyet ellenőrizni szükséges ne legyen; mivel ember vagyok, emberi gyarlóságomat érező, nem hiszek kormányban isteni csalhatatlanságot, vagy angyali jóakaratot; s mivel hazámat jobban szeretem, mint akárkinek kegymosolyát, vagy akárkinek baráti kézszorítását; nem ismerhetem el oly kormány lehetségét, melynek, ha vét vagy hibázik, vétkét vagy hibáját szolgai önmegadással tűrjem. Összesítsétek a kormány minden hatalmát testvérem kezeibe, összesítsétek legjobb barátom kezeibe, ellenzék leszek, ellenzék maradok halálomig; ellenzék, mely minden moccanását független lelkem éber szemével kísérendem; ellenzék, mely bűnét, tévedését, ügyetlenségét gyáván tűrni sohasem fogom. – jaj neked, oh hazám, midőn ily ellenzéked nem leszen. Amely napon az lenni megszűnnék, szolgaságod levelét írtad alá.”

???

• Ki beszél? [6]