Fél évvel halála után még korai, nem is ildomos, egy államférfi művéről – arról, hogy mit művelt – teljes mérleget vonni. A másodszor is legitimált s politikailag balra kanyarodó új Magyar Köztársaságnak azonban megkerülhetetlen kérdőjele első miniszterelnökének politikai öröksége.
A valaha MDF-es Krasznai Zoltán teljes joggal írta nemrégiben (Magyar Hírlap, június 8.), hogy egy politikust, „rendelkezzék bármilyen kitűnő kvalitásokkal is, a hibái, mulasztásai legalább annyira minősítenek, mint az erényei”. Ahhoz képest, hogy a gyászév még nem telt le, az elhunyt vétkeiről és mindenféle gyengeségeiről már éppen elég szó esett, ízlésem szerint a kelleténél több is. Bírálatra természetesen a kor- és pályatársaknak is joguk van, de ilyen dolgokban talán bölcsebb megvárni a közvetlen indulatok lehiggadását ítélkezésben már csak azért is ajánlatos a várakozás, mert ki tudja, hogyan módosul az összehasonlítási alap?
Más kérdés azonban a politikai hagyaték, amely az elhunyt személyétől ha nem is függetlenül, de arról leválva s mintegy tárgyiasodva – körülvesz bennünket. Erről beszélni nemcsak szabad, hanem szükséges is. Azért, mert itt van, s mert a szociálliberális politikai irányváltás egyik kulcsproblémája, hogy mit kezd ezzel az örökséggel?
Próbáljunk tehát minden kicsinyes részlettől – például a megszólalási stílustól – elvonatkoztatva, először is arra a kérdésre válaszolni, hogy mi ez a hagyaték? Ennek két eleme olyan közismert és nyilvánvaló, hogy puszta említésük is elég: ti. az, hogy vissza kell állítani a kontinuitást a nemzeti múlttal, s hogy a „keleti” orientációt döntően nyugatira kell átváltani. Megjegyzendő, hogy ezek az elemek nem tekinthetők Antall József személyes hagyatékának, hiszen – a demokráciával és a piacgazdasággal együtt – ezek is részei voltak az 1989-es irányváltási konszenzusnak. A tulajdonképpeni „antalli örökség” ennél személyesebb elemekből áll.
Először is abból a – fölöttébb vitatható – felfogásból, hogy a parlamentáris rendszer akkor működik jól, ha polarizált, vagyis ha a kormánypárt az ellenzékkel állandó éles konfrontációban áll. A lezajlott választások egyik utolsó televíziós vitájában Boross Péter ezért a volt ellenzéket tette felelőssé, holott köztudomású, hogy 1990-ben az SZDSZ nagykoalícióra is hajlamos lett volna, s hogy az ominózusnak mondott, igazában nagyon is szükséges Tölgyessy–Antall „paktum” világosan kifejezte, hogy a legnagyobb ellenzéki párt maga is működőképes kormánytöbbséget akart. (A gyengébbek kedvéért: a szóban forgó „paktum” nélkül, a korábbi alkotmányból átvett kétharmados többségi előírások mellett, az ország úgyszólván kormányozhatatlan lett volna.) A konfrontációk állandósulása jelentős részben Antall műve volt, pontosabban annak a tételnek a következménye, hogy nem konszenzusra kell törekedni, hanem a saját álláspont sarkos érvényesítésére mindaddig, amíg a parlamenti többség – legyen az akár 50% plusz egy szavazat is – erre mechanikusan lehetőséget nyújt.
Az antalli örökség egy második fontos – és nem kevésbé problematikus – eleme a kormányfő túlsúlya a kormány kollektív felelősségével szemben. Antall József ugyanis meg volt győződve arról, hogy a parlamenti rendszer csak akkor tud hatékonyan működni, ha a kormányfő ún. kancellári jogosítványokkal rendelkezik. Ezt szolgálta a „konstruktív bizalmatlansági indítvány” intézménye, amelynek értelmében az Országgyűlés csak abban az esetben nyilváníthat bizalmatlanságot a kormány iránt, ha egyszersmind vállalja a kormányfő leváltását, s az utód személyére vonatkozóan már többségi megegyezés van. Ezzel gyakorlatilag a kormány leszavazhatatlanná vált (kivéve a megnevezett esetben), s még az egyes kormánytagokról is minden bírálat lepereg, minthogy ők is csak a miniszterelnökkel együtt válthatók le. Ez az antalli hagyomány tehát úgy is megfogalmazható, hogy „addig tartom hivatalban a minisztereimet, amíg nekem tetszik”. Meglehet, hogy ez a rendszer kielégíti a westminsteri vagy a bonni demokráciát, de a budapestit bizonyosan nem.
A „kancellári jogosítvány” nemcsak az ellenzéket fosztja meg a gyors – mert részleges – gyakorlati kihatás lehetőségétől, hanem a kormánypárti képviselőket is a bólogató János szerepére kárhoztatja. Bizonyára az MDF bukásában is volt némi része annak, hogy a parlament padsoraiban ülő képviselőinek folyvást a mamelukhad szerepét kellett eljátszaniuk. Ebből kitörni csak a miniszterelnök elleni összeesküvéssel lehetett volna – Csurka István próbálkozott ezzel –, ami, valljuk be, nem mondható egészséges állapotnak. Egy olyan választási rendszer mellett, amely a győztes pártnak vagy pártkoalíciónak erős – vagy éppen, mint most, elsöprő – parlamenti többséget biztosít, nagyon is kívánatos, hogy a kormányfő, ha már parlamenti kontroll alatt nem áll, legalább „pártkontroll” alatt álljon. Más szóval, az antalli örökségnek ez az eleme is erősen kifogásolható.
Antall József kormányzási módszertana voltaképpen abból a meggyőződésből táplálkozott, hogy akinek Isten többséget adott, annak… úgyszólván mindenre joga van, sőt, eleve igaza is, a „vox populi” elve értelmében. Antallnak ezzel a kissé ódivatú felfogásával szemben a modernebb demokraták úgy vélik, hogy a hatalom legitimitása sohasem végérvényes, még kevésbé automatikus, vagyis hogy a kapott felhatalmazás érvényét újból és újból próbára kell tenni, mégpedig nemcsak a parlamentben, hanem a közvéleménnyel való kommunikáció minden lehetséges eszközét felhasználva. (Ebből a szempontból a máskülönben hagyományápoló De Gaulle tábornok a legmodernebb demokraták közé tartozott!) Az előttünk álló politikai és stílusváltozásokat illetően nem szívesen bocsátkoznék jóslásokba, de engedtessék meg legalább annak a reménynek a kinyilvánítása, hogy Antall József hivatali örökösei ezekben a vonatkozásokban is „modernizálni” fognak…