Skip to main content

…Antall József örökségéről

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Fél évvel halála után még korai, nem is ildomos, egy államférfi művéről – arról, hogy mit művelt – teljes mérleget vonni. A másodszor is legitimált s politikailag balra kanyarodó új Magyar Köztársaságnak azonban megkerülhetetlen kérdőjele első miniszterelnökének politikai öröksége.

A valaha MDF-es Krasznai Zoltán teljes joggal írta nemrégiben (Magyar Hírlap, június 8.), hogy egy politikust, „rendelkezzék bármilyen kitűnő kvalitásokkal is, a hibái, mulasztásai legalább annyira minősítenek, mint az erényei”. Ahhoz képest, hogy a gyászév még nem telt le, az elhunyt vétkeiről és mindenféle gyengeségeiről már éppen elég szó esett, ízlésem szerint a kelleténél több is. Bírálatra természetesen a kor- és pályatársaknak is joguk van, de ilyen dolgokban talán bölcsebb megvárni a közvetlen indulatok lehiggadását ítélkezésben már csak azért is ajánlatos a várakozás, mert ki tudja, hogyan módosul az összehasonlítási alap?

Más kérdés azonban a politikai hagyaték, amely az elhunyt személyétől ha nem is függetlenül, de arról leválva s mintegy tárgyiasodva – körülvesz bennünket. Erről beszélni nemcsak szabad, hanem szükséges is. Azért, mert itt van, s mert a szociálliberális politikai irányváltás egyik kulcsproblémája, hogy mit kezd ezzel az örökséggel?

Próbáljunk tehát minden kicsinyes részlettől – például a megszólalási stílustól – elvonatkoztatva, először is arra a kérdésre válaszolni, hogy mi ez a hagyaték? Ennek két eleme olyan közismert és nyilvánvaló, hogy puszta említésük is elég: ti. az, hogy vissza kell állítani a kontinuitást a nemzeti múlttal, s hogy a „keleti” orientációt döntően nyugatira kell átváltani. Megjegyzendő, hogy ezek az elemek nem tekinthetők Antall József személyes hagyatékának, hiszen – a demokráciával és a piacgazdasággal együtt – ezek is részei voltak az 1989-es irányváltási konszenzusnak. A tulajdonképpeni „antalli örökség” ennél személyesebb elemekből áll.

Először is abból a – fölöttébb vitatható – felfogásból, hogy a parlamentáris rendszer akkor működik jól, ha polarizált, vagyis ha a kormánypárt az ellenzékkel állandó éles konfrontációban áll. A lezajlott választások egyik utolsó televíziós vitájában Boross Péter ezért a volt ellenzéket tette felelőssé, holott köztudomású, hogy 1990-ben az SZDSZ nagykoalícióra is hajlamos lett volna, s hogy az ominózusnak mondott, igazában nagyon is szükséges Tölgyessy–Antall „paktum” világosan kifejezte, hogy a legnagyobb ellenzéki párt maga is működőképes kormánytöbbséget akart. (A gyengébbek kedvéért: a szóban forgó „paktum” nélkül, a korábbi alkotmányból átvett kétharmados többségi előírások mellett, az ország úgyszólván kormányozhatatlan lett volna.) A konfrontációk állandósulása jelentős részben Antall műve volt, pontosabban annak a tételnek a következménye, hogy nem konszenzusra kell törekedni, hanem a saját álláspont sarkos érvényesítésére mindaddig, amíg a parlamenti többség – legyen az akár 50% plusz egy szavazat is – erre mechanikusan lehetőséget nyújt.

Az antalli örökség egy második fontos – és nem kevésbé problematikus – eleme a kormányfő túlsúlya a kormány kollektív felelősségével szemben. Antall József ugyanis meg volt győződve arról, hogy a parlamenti rendszer csak akkor tud hatékonyan működni, ha a kormányfő ún. kancellári jogosítványokkal rendelkezik. Ezt szolgálta a „konstruktív bizalmatlansági indítvány” intézménye, amelynek értelmében az Országgyűlés csak abban az esetben nyilváníthat bizalmatlanságot a kormány iránt, ha egyszersmind vállalja a kormányfő leváltását, s az utód személyére vonatkozóan már többségi megegyezés van. Ezzel gyakorlatilag a kormány leszavazhatatlanná vált (kivéve a megnevezett esetben), s még az egyes kormánytagokról is minden bírálat lepereg, minthogy ők is csak a miniszterelnökkel együtt válthatók le. Ez az antalli hagyomány tehát úgy is megfogalmazható, hogy „addig tartom hivatalban a minisztereimet, amíg nekem tetszik”. Meglehet, hogy ez a rendszer kielégíti a westminsteri vagy a bonni demokráciát, de a budapestit bizonyosan nem.

A „kancellári jogosítvány” nemcsak az ellenzéket fosztja meg a gyors – mert részleges – gyakorlati kihatás lehetőségétől, hanem a kormánypárti képviselőket is a bólogató János szerepére kárhoztatja. Bizonyára az MDF bukásában is volt némi része annak, hogy a parlament padsoraiban ülő képviselőinek folyvást a mamelukhad szerepét kellett eljátszaniuk. Ebből kitörni csak a miniszterelnök elleni összeesküvéssel lehetett volna – Csurka István próbálkozott ezzel –, ami, valljuk be, nem mondható egészséges állapotnak. Egy olyan választási rendszer mellett, amely a győztes pártnak vagy pártkoalíciónak erős – vagy éppen, mint most, elsöprő – parlamenti többséget biztosít, nagyon is kívánatos, hogy a kormányfő, ha már parlamenti kontroll alatt nem áll, legalább „pártkontroll” alatt álljon. Más szóval, az antalli örökségnek ez az eleme is erősen kifogásolható.

Antall József kormányzási módszertana voltaképpen abból a meggyőződésből táplálkozott, hogy akinek Isten többséget adott, annak… úgyszólván mindenre joga van, sőt, eleve igaza is, a „vox populi” elve értelmében. Antallnak ezzel a kissé ódivatú felfogásával szemben a modernebb demokraták úgy vélik, hogy a hatalom legitimitása sohasem végérvényes, még kevésbé automatikus, vagyis hogy a kapott felhatalmazás érvényét újból és újból próbára kell tenni, mégpedig nemcsak a parlamentben, hanem a közvéleménnyel való kommunikáció minden lehetséges eszközét felhasználva. (Ebből a szempontból a máskülönben hagyományápoló De Gaulle tábornok a legmodernebb demokraták közé tartozott!) Az előttünk álló politikai és stílusváltozásokat illetően nem szívesen bocsátkoznék jóslásokba, de engedtessék meg legalább annak a reménynek a kinyilvánítása, hogy Antall József hivatali örökösei ezekben a vonatkozásokban is „modernizálni” fognak…
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon