A belépés ellenzői különböző politikai táborokból kerültek ki, de mindannyian a szorongást, a lehetséges kedvezőtlen következmények miatti aggodalmakat próbálták kihasználni és felerősíteni. A legnagyobb hangerővel Jörg Haider, a szavakban liberális, valójában azonban a szélsőjobboldalhoz vonzódó Szabadságpárt vezetője tűnt ki. Hívei és plakátjai sok mindennel ijesztgették az embereket: „a határtalan bűnözéstől”, az átmenő forgalom poklától kezdve a külföldiek választójogán és a közvetlen demokrácia leépítésén át a növekvő munkanélküliségig és az adóemelésekig. A zöldek meglehetősen gyámoltalan választási hadjáratukban a környezetszennyezés növekedését festették a falra, az Osztrák Kommunista Párt pedig – amelynek jelenleg valószínűleg kevesebb tagja és kevesebb híve van, mint a vörösbegyek megmentését céljául kitűző állatvédő egyesületnek – ízléstelen, Alois Mock külügyminiszter Parkinson-betegségét is kigúnyoló plakátján az 1955-ös osztrák államszerződés elárulását vetette a hatalmon levők szemére. Ez az érv azonban már csak azért sem találhatott meghallgatásra, mivel az államszerződés egyetlen aláírója (az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia és a Szovjetunió utódállamaként Oroszország) sem tiltakozott az Európai Unióhoz történő csatlakozás ellen.
Jörg Haider talán azzal vigasztalja magát, hogy elvesztett ugyan egy csatát, de még nem vesztette el a háborút. Az ősszel parlamenti választások lesznek Ausztriában, és a karintiai politikus úgy véli, hogy nem engedheti meg magának a tévedés luxusát. Mostani választási vereségét a tömegtájékoztatási eszközök ellenségességével magyarázta, és most is úgy beszélt az uralmon levő vörös-fekete koalíció konzervatív-szocialista „egységpártjáról”, ahogy magyar szellemi rokonai nemrég a „liberálbolsevikokról”… A zöldek viszont Haiderre mutogatnak: rossz társaságba keveredtek, a szabadságpárti vezér demagógiája lejáratta az ő unióellenes okfejtésüket is. De az utolsó csapást valószínűleg a pajzstetvek mérték a „nem” mellett kardoskodó politikusok táborára. A szavazást néhány nappal megelőző tévé-vitán Jörg Haider egy külföldi példára hivatkozva azzal érvelt: az Európai Unióban nem lehet majd garantálni, hogy nem kerül pajzstetű a joghurtba. Ez a fantazmagória, a gonosz brüsszeli bürokraták által elkövetett kútmérgezés tétele ugyancsak nem ismeretlen, mint ahogyan nem az általa kiváltott klasszikus „bumeráng-hatás” sem: a szabadságpárti vezető ezzel vált végleg nevetségessé.
Franz Vranitzky szövetségi kancellár, Erhard Busok alkancellár és Alois Mock külügyminiszter számára viszont a diadal és a fellélegzés vasárnapja volt június 12-e. A Profil, a tekintélyes bécsi hírmagazin szerint egyvalami jellemezte igazán az Európai Unió mellett kardoskodó politikusok lelkiállapotát: a „nagy reszketés”. Nem alaptalanul: a közvélemény-kutatási előrejelzések nem voltak megnyugtatóak az Európai Unió és általában Nyugat-Európa politikai és gazdasági bizonytalansága az integrációval szimpatizáló osztrák polgárokat is megingathatta volna. Kifelé természetesen – hivatásos politikusokról lévén szó – mindenki nagyon magabiztosnak mutatkozott; a kulisszák mögött azonban a legoptimistábbak is tartottak az esetleges kellemetlen meglepetéstől.
Mindez nem jelenti azt, hogy mindenfajta félelem teljesen megalapozatlan. A parasztgazdaságok amúgy is folyamatban levő eltűnését az európai egyesülés minden bizonnyal meggyorsítja majd – nem véletlen, hogy a nagy foglalkozási rétegek közül egyedül a mezőgazdaságban dolgozók szavaztak többségükben nemmel. Az adóemelés pedig két-három év múlva csakugyan nem látszik teljesen lehetetlennek.
De mindezzel együtt is erősebbnek bizonyult a remény, hogy az Európához való csatlakozás több előnnyel jár, mint amennyi hátrányt jelent. A legtöbben arra számítanak, hogy a gazdasági fellendülés meggyorsul és ezzel nő saját életszínvonaluk is. Osztrák, különösen bécsi értelmiségiek abban bíznak, hogy a szerintük vidékies, elmaradott, szűk látókörű osztrák életfelfogásba is friss szelet hoz az európai versengés.
Csalatkoztak mindazok, akik az elzárkózás előnyeit propagálták, s abból a feltevésből indultak ki, hogy Ausztria követni fogja a másik kis semleges közép-európai köztársaság, Svájc példáját (a helvét szavazók, mint ismeretes, nemet mondtak arra, hogy belépjenek az európai gazdasági térségbe, mint az Európai Unió „előcsarnokába”), miközben azonban nem vették figyelembe, hogy Ausztria és Svájc hagyományai az izoláció tekintetében igencsak eltérőek: a Monarchia Ausztriája Svájccal szemben évszázadok óta nyitott ország. Az is bizonyos, hogy az osztrák politikai intézményrendszer a svájcinál jóval inkább elsajátította azokat a technikákat, amelyek révén a külföldi befolyással bánni tud, s megvannak a módszerei ahhoz is, hogy a valószínűleg gyors ütemben növekvő idegen hatásokat az Európai Unió keretein a modernizáció részeként, s ne negatívumként fogja föl.
Most mindenesetre – legalábbis a következő választásig – mind a hivatalos Ausztria, mind pedig (ha kisebb mértékben is) az utca embere örömmámorban úszik. Vasárnap este a hofburgi elnöki palotára felhúzták az Európa-zászlót, durrogtak a pezsgős üvegek dugói, és egy szemmel láthatóan magabiztos Vranitzy és Busek lépett a hazai és a külföldi sajtó képviselői elé az esti sajtóértekezleten.
A kompromisszumokra hajló osztrák lélek szeretné elkerülni, hogy az ország kettészakadjon a kétharmad-egyharmados arány törésvonalai mentén, s egyelőre még nem is látszanak a „szekértáborok” nyomai. A kormánykoalíció politikusai hangsúlyozzák, hogy továbbra is megértéssel viseltetnek a nemmel szavazók aggályai iránt, és megkísérlik megnyugtatni őket.
Mint ahogy a Presse riportere is egymás érveinek megértését vélte felfedezni egy bécs–ottakringi kolbászsütő bódé előtt. „Ilyen sört az unióban úgyse ihatsz majd – jegyezte meg elismerően egy euroszkeptikus a sokadik korsó után. Ott csak műsort kapsz majd, kész borzalom. Adj egyet, ameddig van még az egészségesből.” Egy másik vásárló viszont azt kiáltotta közbe: „A búrkolbász akkor is búrkolbász marad, a többi már mindegy nekem – der Rest, der ist ma Wurscht.”
(Bécs)
- Külföld [6]