Kétségtelen, hogy a halál a politikusnak és az utca emberének egyaránt a fizikai lét végső állomása. A politikus esetében azonban a privát, személyes halál és a politikai halál korántsem esik egybe. Meglehet, hogy már élő emberként elszenvedi a mors politicát, a politikai halált, de előfordul ennek a fordítottja is: a politikai test túlélheti a fizikai testet. A halálba vezető átmenet szertartása, a temetés is több mint egyszerű kegyeleti gesztus: politikai jelentést hordoz. Nagy Imrének és mártírtársainak öt évvel ezelőtti eltemetése éppen úgy politikai üzenet volt, mint mondjuk Horthy Miklós 1993-as újratemetése vagy Bethlen István hamvainak múlt heti hazahozatala. Ez akkor is igaz, ha a konkrét esetekben az üzenet tartalma teljességgel különböző.
Már VI. István pápa (896–897) egy hátborzongatóan morbid ceremónia megrendezésével írta be nevét az európai (ez most nem egy pozitív jelző) történelembe. 897-ben zsinatot hívott össze, s az esemény fényének emelése végett kiásatta kilenc hónapja halott elődjének, Formosus pápának (891–896) holttestét. Az oszlásnak indult bűzlő tetemet a pápai méltóság jeleivel felékesítve a pápai trónusra helyeztette, és bírósági eljárás keretében kihallgatta, majd bűnösnek nyilvánította, tisztségétől megfosztotta, ellenpápaként kiátkozta, rendeleteit semmisnek nyilvánította. A hullát megfosztották ruházatától, és egy szőringben a Tiberisbe dobták.
1661. január 30. Anglia: Nevezetes nap ez a szigetország történetében. Az angol parlament I. Károly király kivégzésének évfordulóján határozatot hoz: az istentelen, királygyilkos Oliver Cromwell földi maradványait ki kell hantolni eredeti nyughelyükről, a Westminster apátságból el kell távolítani, ezután pedig bírósági eljárásnak alávetni. A határozat az induló színjátéknak prológusa csupán: a hajdani lord protector tetemét két társának holttestével egyetemben bűnösnek nyilvánítják, előbb felakasztják, majd lefejezik. A rothadó fejeket lándzsára tűzve közszemlére teszik.
A sor folytatható lenne: az európai történelemből bőséggel idézhetnénk hasonló eseteket, Mirabeautól Sztálinig, felmutatva a hasonlóságot a temetés – politikai, netán juridikus ítélet – újratemetés szabályosan ismétlődő motívumaiban. E tekintetben csekély a különbség az előzőekben felvillantott s kétségkívül horrorfilmrendező kamerájára kívánkozó képsorok s némely huszadik századi újratemetés között. A temetés – ítélet (vagy politikai rehabilitáció) – újratemetés triádja ugyanaz. A különbség ebből a szempontból csupán annyi, hogy a középkor embere, aki egy mágikus-vallásos kozmosz lakója volt, sokkal nagyobb érzékkel bírt a ceremónia szimbolikus mozzanatainak jelentése iránt, mint elvilágiasodott utóda, akinek számára a szimbolika már nem hordoz mély és komoly jelentést, hanem díszítőelemek többé-kevésbé értelmetlen együttese csupán. (Bár mintha a posztmodern személyiségre is igaz lenne Huizingánák a középkori emberrel kapcsolatos megállapítása: olyan lény ez, aki képes egyszerre élvezni a vérpad szagát és a rózsák illatát, ám a „sötét” századokban élt elődjétől eltérően ezt a képernyő közvetítésével teszi. Videoközépkor.)
A premodern kor politikustemetéseinek rituáléja mögött kétségkívül ott rejtőznek a Halhatatlanság – Halandóság – Megújulás – Hatalom mágikus gyökerű szimbiózisának képzetei. A Hatalom végül is halhatatlan. A középkori királytemetések szimbolikája világosan megkülönbözteti a király halandó porhüvelyét a halhatatlan politikai testtől, a corpus politicum-tól. Sírba csupán a halandó testet helyezik, a corpus politicum romolhatatlan. Ez az értelme a látszólag paradox, a francia királytemetésekről ismert felkiáltásnak: „Meghalt a király – Éljen a király!” Ezért lehetséges 1660-ban restaurálni a királyságot Angliában: hiszen 1649-ben I. Károlynak csupán a halandó teste semmisül meg, ám a halhatatlan test tovább él. Azonban az 1661-es, Cromwellnek és társainak holttestével űzött politikai horror show jelzi azt, hogyan változik meg a középkori politikai teológia krisztológiai eredetű fogalmainak a jelentése az újkori politikai gondolkodásban, amikor a forradalom a hatalom megváltoztatásának első számú eszközévé válik. Kiderül ugyanis, hogy a hatalmi szférában a revolúció valóban körforgást jelent, s a kihantolás – átértékelés (legyen az degradálás vagy rehabitálás) – újratemetés (esetleg a holttest rituális meggyalázása) hármassága az adott politikai ciklus lezárása is egyben. Néha – furcsa módon – ez még akkor is így van, ha a politikai cselekvők éppenséggel a halotthoz kötődő politikai értékek továbbélésének szimbólumát akarják látni az újraértékelés-újratemetés gesztusában. (Horthy és Bethlen temetése.)
A temetés megtagadása szintén mágikus-vallási gyökerekkel bíró gesztus. Archetípusa Akhillész viselkedése. A görög hős Hektor legyőzése után a halott trójait temetetlen hagyja, hogy mintegy a halálon túl is bosszút álljon barátja és fegyverhordozója, Patroklosz megöléséért. Az archaikus ember számára ugyanis a temetés a létezés egyik formájáról a másikra történő átmenetet jelenti. Elmulasztása esetén a halott mintegy a senki földjén tartózkodik, képtelen túlvilági életének megkezdésére. Ezért mondja Antigoné isteni parancsnak a halott eltemetését. A XX. századi Kreonok esetében a temetés megtiltása mögött természetesen már nincsenek mágikus szándékok, s nyilván Kádár sem ezért tétette jeltelen tömegsírba Nagy Imrének és társainak testét. Ez esetben is az történt, mint általában: a gesztus mögül eltűnt a szakrális tartalom, s a végtisztesség megtagadása mágikus értelmű cselekményből a profanitás világának megvetést érdemlő aljasságává változott. Ám hogy szakralitás és politikum a modernitás világában sem teljesen elválasztott, jól példázzák lassan elmúló – vagy talán már véget is ért? – századunk mauzóleumai. Vajon a Lenin-mauzóleum a vezér mumifikált testével hetven évig nem töltött-e be szakrális funkciókat egy kanonizált politikai vallás búcsújáró helyeként?