Az MSZP hétvégi rendkívüli kongresszusa – nincs ebben semmi meglepő – elfogadta a szabad demokratákkal kötött koalíciós megállapodást. A körülmények azt sem tették lehetővé, hogy a koalíciót érintő politikai véleménykülönbségek felszínre kerüljenek. A szocialista vezetésnek, a tárgyaló delegációnak ez nem is állt érdekében; zökkenőmentes tanácskozásra vágytak.
Kívánságuk valóra vált, politikai vita nem alakult ki. Az előadó Horn Gyulán kívül a párt jelesei közül csak Békesi László szólalt fel. A küldöttek is nagy önmérsékletről tettek tanúbizonyságot, mindössze hat spontán fölszólaló akadt.
Így is elhangzottak olyan mondatok, amelyeknek üzenetértéke van.
Horn Gyula például kijelentette, hogy a garanciákat érintő – a szocialisták által javasolt és a liberálisok által elfogadott – kompromisszumos megoldás nem egyenlő a vétójoggal. Egyetértési és egyeztetési jogokkal rendelkezik mindkét párt. A Koalíciós Egyeztető Tanács biztosítékot jelent arra, hogy ne kerüljön sor a vétójog érvényesítésére csak azért, mert valakinek nem tetszik a fizimiskája. A pártelnök bölcsen hallgatott arról, hogy mi lesz, ha a tanácsban sincs megállapodás.
A leendő miniszterelnök, miután dicsérte a tárgyalások szellemét és azt, hogy a múltbéli sérelmekkel nem foglalkoztak, nyalogatta egy kicsit az SZDSZ vágta régi sebeket: „az 1990-es baloldal-ellenességet”, no meg a népszavazást. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy az MSZP-t nem az SZDSZ teszi szalonképessé.
A legnyersebb üzenetekkel ezúttal is Békesi szolgált. A pártelnök kesztyűs kézzel bánt a koalíciós megállapodást megkérdőjelező nézetekkel, a leendő pénzügyminiszter nem ismert kíméletet.
„Kár lenne elhallgatnom, hogy a belső feszültségek időnként jobban feszítettek-feszítenek, mint a két párt közötti különbségek. Ennek oka egy egyszerű realitás: mire van pénz, mire nincs.”
Kifejtette továbbá, hogy akik a gazdasági programon a szociáldemokrata jegyeket kérik számon, elfelejtik, hogy a távlati célokat, a vágyakat nem lehet a valósággal összekeverni. A program két ponton azonban már most is különbözik a klasszikus liberális gazdaságpolitikától: egyrészt előfeltételnek tekinti a megállapodást a szociális partnerekkel; másrészt, meg kívánja védeni a legrosszabb helyzetben lévő rétegeket. De nem mindenkit, hiszen a modernizáció és stabilizáció árát a társadalomnak kell megfizetnie.
Történelmi példákkal ecsetelte, sikeres baloldali kormányok gyakran kényszerülnek kőkemény liberális megoldásokra. Zárójelben hozzátette: Helmuth Schmidt volt a jó ember a rossz pártban. „Remélem, nálunk nem ez lesz.” Fontosnak tartotta megemlíteni, Ausztriában a szakszervezetek három évre lemondtak sztrájkjogukról.
Tisztelettel kérte barátait és ellenségeit, ne riogassanak sokkterápiával, liberális gőzhengerrel. Pusztán a pazarlásnak kívánnak véget vetni. Az egyik „barát”, Nagy Sándor vette az üzenetet, és a maga módján válaszolt is rá: a szavazás végeredményét meg sem várva, kisétált a folyosóra diskurálni.
Kapott Békesitől Horn Gyula is, igaz visszafogottabban: „A koalíció közös kormányzást jelent, nem pedig összegzését különböző hatásköröknek. Horn Gyula elhallgatta, de igaz, hogy a legkeményebb vita azon volt, mit tudunk konkrétan vállalni, mire van pénz.” A fogalmazás érzékenyen érintette Hornt, válaszában kijelentette, történészek dolga a tárgyalások körülményeivel foglalkozni.
Békesi tehát ezen a fórumon is igyekezett bizonyítani szilárdságát. Megnyugtatta partnereit – elveiből nem enged. Nehéz dolga lesz. Hiszen még otthon sem szabadulhat a lobbizástól. Hírlik, hogy a szociális egyeztetőbizottságban Csehák Judit azzal fordult az egyik kedvezmény megszüntetését javasoló liberális szakértőhöz: „Ne akard te lefaragni, mikor a Lacival már megbeszéltük, hogy maradhat!”
- Néző-pont [6]