Tanúja voltam egyszer, amikor egy interjúban megkérdezték tőled, hogy mióta tudsz magyarul, és erre te azt válaszoltad, hogy mindig is tudtál.
Ettől a kérdéstől egy kicsit mindig felháborodom. Ha egy román, egy magyar vagy bármely kelet-közép-európai jól beszél franciául, angolul vagy németül, az természetes, azon senki nem csodálkozik. De ha egy román jól beszél, sőt még írogat is magyarul, az olyan kuriózum, hogy mindenki megkérdezi tőle, hogy tanult meg. Különben én kétnyelvű környezetben nőttem föl, előbb Szilágysomlyón, később Temesváron, ahol az ember az utcán mindenféle nyelvekkel találkozik; nem volt kunszt magyarul megtanulni. A szüleim is jól beszéltek magyarul, Szilágysomlyón különben is mindenki tudta mind a két nyelvet, Temesváron meg sokan beszéltek németül is. Hogy hol szakadt meg ez a természetes állapot, arra nem könnyű válaszolni: valószínű, hogy párhuzamosan zajlott azzal a folyamattal, amelynek áldozatául esett a román kispolgárság, és amelynek a levét mostanában isszuk mindannyian, akik itt élünk. Azt hiszem, a kommunista rendszer tudatos akciója volt ennek a rétegnek a tönkretétele. Emlékszem például, hogy apámék szilágysomlyói társasága egészen a hetvenes évek elejéig habzsolta a nyugati sajtótermékeket, nem volt hét, hogy valaki el ne szaladt volna Váradra, hogy elhozzon egy stósz folyóiratot. Akkoriban a hetilapok csak egy-két hét késéssel érkeztek: ez bámulatosan jó lapterjesztés volt ahhoz képest, ami azután jött.
És hogy működtek a gyerekkori barátságok? Biztos volt magyar vagy német anyanyelvű barátod. Fölmerült olykor, hogy ki magyar, ki német, ki román?
Igen, egyszer. Temesváron az egyik barátom egy Nagy Gerhardt nevű srác volt, az anyja bécsi, az apja magyar. Zárójelben: gyerekkoromban meg voltam győződve róla, hogy azok a zsidók, akiknek az egyik szülőjük német, a másik meg magyar. Így rendeztem el magamban a világot, aztán amikor kiderült, hogy nem így van, azt nehezen tudtam megemészteni… Gerhardttal nagyon jó barátok lettünk, már kezdtünk járni a lányok után, és egyszer, kissé szorongva bevallottam neki, hogy nekem itt valami nem stimmel, mert a nagyszüleim azt mondták, hogy a Gerhardt az nagyon rendes fiú, jó tanuló is, minden megvan ahhoz, hogy a barátom lehessen, viszont a magyar lányokkal vigyázzak, mert azok mind kurvák. Erre a Gerhardt elkezdett röhögni, hogy neki a szülei pontosan ugyanezt mondták. Hogy én ugyan megfelelek neki barátnak, de hát a román lányok, azokkal baj van. Akkor észrevettem, hogy van valami különbség kettőnk között, azazhogy éppenséggel nincsen, mert csak az előjel különbözött a két intelem között, a szöveg ugyanaz volt.
Kolozsvárra kerülve a Zeneművészeti Főiskolára kezdtél járni. Selmeczi Györggyel, Orbán Györggyel, Balla Zsófiával. Magyar lett a baráti köröd, Szőcs Gézától Tamás Gáspár Miklósig. Végül magad is elkezdtél magyarul írni…
Korábban nem írtam és nem olvastam magyarul. Ez itt jött, Kolozsváron, amikor első feleségemmel, Balla Zsófiával találkoztam, és az ő barátai az én barátaim is lettek. Mindenki írt körülöttem, és az volt az érzésem, hogy az irodalom is olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá. Aztán egyszer ebben a társaságban született egy fogadás, hogy mindnyájan írjunk egy megadott témára egy-egy novellát. Akkor én is beálltam a ringbe, de nem volt ez komoly…
Románul nem írtál?
De írtam, lehetne is összerakni egy kötetet ezekből, ha a Szekuritáte visszaadná a kézirataimat, amelyeket a jó ég tudja, hány évvel ezelőtt elkobzott. Persze így most mondhatom, hogy zseniális román író voltam… Remélem, soha nem fognak előkerülni azok a kéziratok, hogy továbbra is ezt mondhassam.
Ez akkor történt, amikor te, románként, aláírtál egy tiltakozást…
Bocsáss meg, de mi az, hogy románként? Most nagyon népszerűtlen leszek, de én nem tudom megfogalmazni, mi az, hogy román, mi az, hogy magyar. Úgy érzem, kevés közöm van teszem azt egy galaci lakoshoz vagy egy brailaihoz, csak azért, mert ugyanazt a nyelvet beszéli, mint én.
Nekem sokkal több közöm van hozzád vagy bármelyik barátomhoz, aki Isten tudja, milyen nyelvet beszél, de tudok vele kommunikálni. Én megszoktam, hogy mindenkivel azon a nyelven beszélek, ahogy ez kialakult köztünk, függetlenül a nemzetiségétől: van olyan magyar barátom is, akivel románul szoktunk beszélgetni, vagy olyan angol, akivel franciául. Szóval annak, hogy én románként írtam alá egy tiltakozást, nem látom semmi értelmét. Annak, hogy aláírtam, annak igen.
Nem akarok ezen tovább lovagolni, de volt rajtad kívül más román, aki aláírta?
Azt hiszem, hogy nem. De nem néztem utána a többiek családfájának.
A listát ismerve tényleg kitűnik a te neved. Úgy tudom, ez amiatt is volt fontos, hogy a Szekuritáte ne mondhassa azt, hogy már megint a magyarok…
Ettől függetlenül mondta. Engem meg úgy tekintettek, mint egy nemzetárulót, ami még rosszabb, mint ha valaki magyar. Ez különben, azt hiszem, ’81-ben vagy ’82-ben történt. Szőcs Gézával szerveztük meg, tiltakozó levél volt Ioan Lancranjan Cuvint despre Transilvania! (Erdélyről szólva!) című könyve ellen. Aláírattuk néhány emberrel, aztán persze elküldtük a Szabad Európának is, és beadtuk a Központi Bizottsághoz: én magam vittem föl Bukarestbe.
És hogy fogadták a Központi Bizottságban, hogy bejön egy román, és bead egy ilyen petíciót?
Ne haragudj, már megint… mi az, hogy bemegy egy román? Különben ezek a kommunisták, legalábbis akkor még, játszották a gentleman agreement-szerű játékukat. Az ember bement, fülig érő mosollyal fogadták, semmi nem történt. Beadtam egy lezárt borítékot, kaptam egy iktatószámot, és kész. Ráadásul nem is nagyon izgatta őket, hogy mi milyen petíciót írunk, mert akkor már régóta kiderült, hogy az értelmiségiektől nem félnek, azoknak semmi hatásuk nincs a tömegekre, nincsen hitelük. Mint ahogy ’89 után is kiderült, hogy az értelmiségieknek nincsen hitelük. Biztos egy kicsit azért felszisszentek, kicsit idegesek lettek, de úgy istenigazából ettől nem tartottak. Annál inkább tartottak egy disszidens paptól vagy munkástól, akikkel aztán nagyon keményen elbántak, nagyon kegyetlenül. Egy csomó ismeretlen hős van itt Romániában, akikről vagy azért nem tudunk mert nem akarunk tudni, vagy azért, mert teljesen nyomtalanul és még azelőtt tűntek el, hogy tudtunk volna róluk.
De a petíciónak számodra mégis lett valami következménye, hiszen elvitték a kézirataidat.
Az már jóval később történt, amikor Magyarországon a kulturális fórumot tartották, és ezek nem tudom, mit gondoltak, talán hogy nálunk valami még kulturálisabb fórum készül… Persze soha nem mondták meg, miért jönnek, akkor például ékszereket és valutát kerestek a házamban. Elővettük a családi ékszereket, de ők rögtön legyintettek, hogy nem erről van szó, ennél sokkal többről. Akkor Enikővel, a feleségemmel megnyugodtunk, mert tudtuk, hogy ennél sokkal több nincs, sőt egyáltalán semmi nincs, valuta meg aztán pláne nem. De ezeknek sikerült egy keletnémet ötmárkást vagy egy-márkást, már nem is tudom, találniuk a fiókomban, még azokból az időkből, amikor volt útlevelem, és utazhattam. A humortalanság odáig ment, hogy majdnem beírták ezt is a jegyzőkönyvbe, de egyikük, úgy látszik, okosabb volt, és azt mondta, hogy akkor ezt most hagyjuk. Aztán nekiestek a könyveknek, egyenként lapozgatták őket, sőt időnként nyafogtak, ha egyik-másik kicsit poros volt. Volt, amire lecsaptak, és azt mondták, itt a bizonyíték, ezt elviszik annak az elvtársnak, aki a könyvekkel foglalkozik. Meg a kéziratokat is, azok is érdeklik azokat az elvtársakat, akik a kéziratokkal foglalkoznak. De azt hiszem, ez már a második házkutatásnál volt, mindegy, ugyanaz a forgatókönyv, csak a sorszám változik. Szóval azt mondták, hogy majd elolvassák, és ha úgy ítélik meg, hogy itthon tarthatom – a saját kézirataimat! –, akkor visszaadják. És látszott rajtuk, hogy ezt egészen természetesnek tartják. Hasonlót nemegyszer tapasztaltam életemben. Például ’90. január elején az egyik első ember, aki fölkeresett Magyarországról, régi barátom, Tamás Gazsi volt, és mivelhogy a polcomon egy csomó könyve maradt azok közül, amiket nem tudott átvinni, amikor kivándorolt, természetes volt, hogy a számára legfontosabbakat magával vigye. Másnap beültünk a kocsiba, elindultunk Magyarországra. Eszünk ágában sem volt a könyveket eldugni, miért dugtuk volna el? A határnál a vámos látta, miért ne látta volna, rögtön lecsapott, mint egy sas, hát ez mi? Gazsi mondta, hogy az ő könyvei. Mire a vámos: ezeket vigye vissza, a rendszer megváltozott, de a törvények nem! Tehát nem szabad könyveket kivinni az országból. És ahogy az a szekus is meggyőződéssel mondta a magáét a kézirataim lefoglalásáról, úgy ezen a vámoson is látszott, hogy szíve szerint elkobozna minden könyvet.
Benned nem merült föl a kivándorlás gondolata?
Futólag, igen, fölmerült; hát kiben nem? Kacérkodtunk az ötlettel, a feleségem meg én, aztán valahogy itt maradtunk. Ez csöppet sem volt hőstett, éppen annyira nem, mint ahogy a kivándorlás sem gyávaság. Csak egyszerűen itt maradtunk. De nagyon nehéz volt olyan gyakran, olyan mélységesen búcsúzni. Amikor egy emberélethez viszonyítva is nagyon rövid időn belül annyian kivándoroltak, azt nem volt könnyű elviselni. Szinte az érzelgősségig nehéz volt.
Közben elhagytad a zenei pályát, írtál, fordítottál, majd a kolozsvári rádió és televízió magyar szerkesztője lettél.
Zongoráztam, voltak koncertjeim, és egy ideig azzal kerestem a kenyeremet, hogy zongorát tanítottam a zenelíceumban, de egyszer csak úgy éreztem, ez nem elég. Vagy, ha akarod, kezdtem annyira jól zongorázni, hogy belássam: ennél sokkal jobban kellene. És akkor már egyre több terét nyert az életemben a zongora helyett az íróasztal, ahol olyasmit lehetett produkálni, amit az ember betehet a fiókjába. Csak később derült ki számomra, hogy a fiók tartalmát mások elvihetik…
És a fordításaid, amelyek nem is jelenhettek meg a te neveden?
Az egyik nem, a másik csak azért, mert közben megtörtént a rendszerváltás. De a legelső, a számomra legkedvesebb fordításkötetem, az soha nem jelenhetett meg, pedig azt az akkori román írószövetség elnöke rendelte meg. Ez fiatal magyarországi prózaírók antológiája lett volna, és szerepelt benne az összes Péter, aki a magyar irodalomban annak idején felbukkant. Kötetként soha nem jöhetett ki, de egy Esterházy- és egy Nádas-novella később megjelent újságokban. Az első kötet, ami megjelenhetett, az Lászlófy Aladár novelláinak a fordítása volt, Egyetemes hajnal címmel, de nem az én nevemen; a szerkesztő nem akarta veszélyeztetni a kötet megjelenését. Úgyhogy akkor az általam nem ismert, de a családi mesékből tisztelt és szeretett anyai nagyapám, Ion Tudoran nevén jelentettem meg, ami valamilyen elégtétel is volt számomra: nagyapám orosz fogságban halt meg, és úgy éreztem, dacolok a sorssal, hogy a nevét megjelentetem. A második kötet a kedvencem, Székely Jánosnak a Nyugati hadtest című könyve.
És hogyan kerültél rádiós-tévés pályára később?
Véletlenül. ’90 januárjában, amikor itt minden forrt, és mindenki mindent csinált, minden második ember újságíró lett Romániában, mert eljött az úgynevezett sajtószabadság. Csak később kezdték el föltenni a kérdést, hogy jó, jó, de mit is kezdjünk a sajtószabadsággal. Akkor egyszer találkoztam Csép Sándorral az utcán, szó szót követett, már nem is tudom, hogy történt, de kikötöttem a magyar szerkesztőségben, annak dacára, hogy azért nekem komoly nyelvi nehézségeim vannak, és soha nem adnék ki a kezemből írott szöveget anélkül, hogy az általam egyedül elfogadott cenzor – Enikő, a feleségem – elolvasná, és nyelvtanilag helyrepofozná. Az viszont egyáltalán nem érdekelt, hogy ez magyar vagy román szerkesztőség; adódott a lehetőség, és elvállaltam. Amikor később különböző konfliktusok után ez a munkám megszűnt, Maksay Ágnes kolléganőmmel beadtunk egy pályázatot a Soros-alapítványhoz, és létrehoztunk egy videostúdiót Video-Pontes néven. Az volt a célunk, hogy videoszalagra mentsük -mindazokat az értékeket, amelyek el fognak tűnni Erdélyben. Ne felejtsük el, hogy itt már két kultúra porig elpusztult: a német szász-sváb és a zsidó. A magyar és a román kultúra ugyan nincs ilyen veszélyeztetett helyzetben, hála Istennek, de azért van mit menteni… Kaptunk alapfelszerelést, amivel elkezdhettünk dolgozni. Ez csak a szerény kezdet volt, még nagyon sok pénzt kellene ráfordítani, hogy legalább messziről megközelítsük azt a technikai színvonalat, ami a nemzetközi filmes világban megszokott.
A magyar televízióban láthattuk az Előítéletek című dokumentumfilmeteket a román–magyar együttélésről. Arról, hogy magyar részről milyen atrocitások érték a románokat, illetve román részről a magyarokat. Általában mindkét oldalon csak a másik bűneit szokás felemlegetni, itt pedig a két dolog párhuzamosan látszott. Ilyen szemléletű filmet én még nem láttam erről a témáról.
Azt reméltem, nagy visszhangja lesz a munkánknak, de alig volt visszajelzés. Még annak is jobban örültem volna, ha azt mondják, hogy ez egy pocsék film, mint a csendnek, ami következett. Nem tudom, miért maradt ilyen visszhangtalan, de nagyon sajnálom. Hadd tegyem hozzá: szándékaink szerint a film nem arról szól, hogy milyen atrocitások történtek az egyik meg a másik oldalon, hanem arról, hogy álljon meg a menet: itt nincs szó tragédiáról. Mert ami történt, soha nem spontán módon történt, mert vagy háború volt, vagy nyilvánvaló manipuláció. Ha csak Kelet-Európára gondolunk, más konfliktusok méreteire, ezekhez képest az erdélyi román–magyar összetűzések, összecsapások szerencsére kevésbé súlyosak. De vigyázzunk, mert ezt nagyon könnyen el lehet rontani.
- Kultúra [6]