A hálapénzt farizeus módon hallgatólagosan beszámító egészségügyi bérezés éleződő feszültségek forrása volt az elmúlt négy évben. Az egészségügyi dolgozók jövedelmi pozíciója az országos átlagkeresethez viszonyítva határozottan romlott, s ezen a helyzeten nem sokat segített az ez év elején bevezetett közalkalmazotti bértábla sem.
Átlagos körülmények között 1993-ban egy kórházi orvosnak szűk 37 ezer forintot fizettek (túlórákkal, jutalmakkal és más kiegészítésekkel együtt), de ebből még levonták az adót és a járadékokat. Keresete mindössze 37 százalékkal haladta meg a magyar kereseti átlagot, holott ez a rés négy évvel korábban még 65 százalék volt. Hasonló romlás következett be 1989–93 között az egészségügyi dolgozók szinte valamennyi kategóriájában, ahogy ezt táblázatunk is szemlélteti. Az ez év eleji közalkalmazotti bérrendezés – a ’93-as igen rossz bérszínvonalhoz viszonyítva – látszólag komoly előrelépést hozott, de alig változtatott az egészségügyi szakmák reménytelen alulfizetettségén. Az. Egészségügyben Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (EDDSZ) közlése szerint (Magyar Hírlap, június 13.) az orvosok alapbére havi 20-22 ezerről 33 ezer Ft-ra, a szakdolgozók alapbére pedig 14-16 ezerről 18-22 ezer Ft-ra nőtt – ezek pótlékok és adó nélküli adatok –, miközben az értelmiségi bérszínvonal átlaga a versenyszférában ma már eléri a 60 ezer forintot.
Táblázat: Az egészségügyi dolgozók keresete 1989-ben és 1993-ban
|
Teljes bruttó kereset<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /> |
||||
|
|
1989 |
1993 |
||
|
Havi átlag (Ft) |
az országos átlagkereset %-ában |
Havi átlag (Ft) |
az országos átlagkereset %-ában |
|
|
Háziorvos |
17898 |
161 |
46545 |
173 |
|
Gyermek háziorvos |
16338 |
147 |
40988 |
152 |
|
Rendelőintézeti orvos |
16267 |
147 |
33942 |
126 |
|
Kórházi orvos |
18266 |
165 |
36805 |
|
|
Főnővér |
13862 |
125 |
32413 |
120 |
|
Nővér |
8522 |
77 |
19223 |
71 |
|
Segédnővér |
7749 |
70 |
15079 |
56 |
|
Laboratóriumi asszisztens |
10040 |
91 |
20523 |
76 |
Az ez év eleji közalkalmazotti bérrendezés során, mint ismert, azt a fizetési rendszert keltették életre, amely addig csak papíron – a közalkalmazottak jogállásáról szóló, ’92 nyarán kihirdetett törvényben (kjt.) – létezett. A kjt. szerint a közalkalmazotti javadalmazás („illetmény”) két részből áll: az előmeneteli rendszerre épülő „alapilletményből” és az „illetménykiegészítésből” (13. havi fizetésből, pótlékokból, jutalmakból). A pénzügyi kormányzat arra törekedett, hogy megszűrje ezeket a „privilégiumokat”, azaz minél kevesebbet kelljen finanszírozni belőlük a központi – költségvetési és társadalombiztosítási – forrásokból. Miután azonban ’93 nyarán a pénzügyminiszterrel tárgyaló közalkalmazotti szakszervezetek „sztrájkbizottsága” megkontrázta, hogy ’95-re halasszák el a kjt. végrehajtását (amivel a kormányzat a Valutaalapnak szeretett volna kedveskedni), maradéktalanul elismerték a „biztos lépéseken” alapuló előmeneteli rendszert, azaz a bértáblát, amelynek grádicsait a képzettségtől függő „A”–„F” fizetési osztályok, ezeken belül pedig a szolgálati időtől függő fizetési fokozatok alkotják. A biztos lépések persze szerényre sikeredtek: például egy tíz éve szakmáját gyakorló orvost 33 200 Ft, egy nyugdíjazás előtt álló orvost 44 000 Ft alapfizetés illet meg (bruttóban), a nővérek, asszisztensek pedig legföljebb 32 000 Ft alapfizetést kaphatnak.
A szerény, de biztos lépésekre – egy ’93 decemberében meghozott törvény szerint – szűk 7 milliárdot különítettek el az Egészségbiztosítási Alap költségvetéséből (a ’93-as béremelések „áthúzódó hatásának” fedezetére pedig további bő 4 milliárdot). Törvénybe foglalták azt is, hogy a megjelölt összegből az alapnak azokat a többletköltségeket kell megfinanszíroznia, amelyek az alapbérek s ebből adódóan a pótlékok és a 13. havi fizetés növekedése miatt állnak elő. Az elkülönített 11 milliárd azonban csak az alapbérnövelést fedezte volna (azt is csak megközelítőleg). Emellett nem egy kórháznak, intézménynek már a korábbi rendszer szerint járó mozgóbér-tételek kifizetése is fejfájást okozott. A szakszervezetek és a munkaadókat tömörítő Kórházszövetség vállvetve küzdött tehát a központi finanszírozási szint emeléséért, és március elején ki is vívták a népjóléti államtitkár asszony vezette kormányküldöttséggel szemben, hogy az említett kereteken felül további 4,4 milliárd Ft-ot biztosítsanak az alap- és mozgóbérek emelésére, és 7 milliárdot az úgynevezett „munkahelyi pótlékok” fizetésére. Ennek finanszírozásába most már – 5,4 milliárd Ft erejéig – a költségvetés is beszállt, az egészségbiztosítás pedig némely reformintézkedések elhalasztásával, az áfaemelkedésből adódó költségek (vagyis a kórházi anyagbeszerzések) támogatásáról való lemondással és az intézményrekonstrukciókra szánt keretek némi megkurtításával járult hozzá a sikerhez.
A „munkahelyi pótlék” kifejezetten új eleme a közalkalmazotti jogállásnak, amely az úgynevezett „fokozott megterheléssel járó” munkakörökben dolgozóknak jár: havi 8000 Ft-ot fizetnek például a röntgenorvosoknak és -asszisztenseknek, altatóorvosoknak és -asszisztenseknek, a műtőasszisztenseknek és a szennyesruha-átvevőknek, 4000 Ft-ot a kivonuló mentőállománynak, a háromműszakos jelleggel dolgozó ápolónőknek, szülésznőknek, műtősegédeknek, 2400-at pedig a más helyeken dolgozó szakképzett asszisztenseknek. A „fokozott megterhelés”, mint a felsorolás is mutatja, jórészt eufemizmus: olyan munkaköröket jelöl, amelyekben inkább fenyeget a munkaerőhiány, s kevésbé jellemző a paraszolvencia. „A pótlékolás: pótmegoldás” – jegyzi meg most keserűen a Magyar Hírlapban a három hónappal korábban kicsikart vívmányról az EDDSZ elnök asszonya. Viszont másfelől: alighanem minden vívmány annyit ér manapság, amennyi pénzt adnak hozzá. A kjt. – papíron, a deklarációk szintjén – minimális jogosultságokat rögzít, amitől a dolgozók javára el lehet térni. A valóságban a kjt. fix bérrendszert jelent, mivel a kórházaknak, rendelőintézeteknek nincs többre pénzük. Sőt számos olyan intézmény van, ahol még mindig nem szentesítették kollektív szerződésben a közalkalmazotti jogviszony helyi szabályait; éspedig azért nem, mert bizonytalan, hogy képes-e az intézmény előteremteni, „kigazdálkodni” a központilag meg nem finanszírozott fizetési tételeket.
Egyes intézmények kedvezőbb helyzetben vannak, másoknak cipelniük kell a korábbi évek során fölhalmozott hiányok örökségét. Bár ’93 második felében bevezették az egészségügyben a teljesítményfinanszírozást (némely területek, pl. a fogorvosi szolgálat kivételével), az egyes intézmények bevételei – a teljesítmény helyett – igen nagy mértékben a „bázisbevételtől” függenek: attól, mennyit fizetett nekik az egészségügyi pénztár a rendszer bevezetése előtt. Az aktív fekvőbeteg-ellátásban például – némi egyszerűsítéssel – az országosan egységes, betegségfajtától függő súlyszám és a kórházanként különböző alapdíj szorzataként adódik, hogy mennyi apanázst ad a tb. egy-egy beteg ellátásához. Az első tényező tükrözi valójában a teljesítményt (a kezelt esetek számát és bonyolultságát), a második tényező viszont épp azt hivatott szavatolni, hogy ne történjék túlzottan nagy változás a tb. által korábban elismert költségekhez képest. Mennél több költséget ismert el a tb. már korábban is, és mennél kevesebbet teljesített az 1992-es bázisévben, annál nagyobb alapdíjban részesül az intézmény, vagyis annál kevesebbet kell dolgoznia az egészségügyi kasszának ugyanazért a forintjáért. A ’93. szeptemberi alapdíjak országosan 14 ezer és 56 ezer Ft között szóródtak; de a fővároson belül is találhatók 2-2,5-szeres különbségek (lásd a grafikonon).
A budapesti önkormányzati kórházak alapdíjai (1993. szeptember)
De függetlenül az igazságtalanságoktól, a teljesítményfinanszírozásnak akkor van értelme, ha a bérek is függenek a teljesítményektől. Ennek viszont ellentmond az egységes tarifákkal operáló közalkalmazotti bérrendszer. Az MSZP–SZDSZ koalíciós tárgyalások egészségügyi bizottságában egyetértett a két párt abban – mondja Szolnoki Andrea, a szabad demokrata delegáció vezetője –, hogy az egészségügy finanszírozásában erősíteni kell a teljesítményelvet, kiküszöbölve lehetőleg a mai rendszer visszásságait; egyeztettek abban is, hogy az egészségügyi dolgozókat ki kell vonni a közalkalmazotti státusból, hogy javadalmazásukat a nyújtott teljesítmény szabja meg.
Gondolhatják, az áttérés nem könnyű. A közalkalmazotti törvény – noha az Antall-kormány alatt dolgozták ki – tökéletesen megfelel a szocializmustól örökölt, igencsak nyomott szintű, de azért nagyjából egységes ellátási rendszernek. Ezzel szemben a teljesítményelv, ha komolyan működtetik, megbontja ezt a megszokott egységet. Jelentős kiegészítő forrásokra volna szüksége az egészségügynek ahhoz, hogy ez a bomlás ne fajuljon tragikus kettészakadássá. Ahhoz tehát, hogy miközben kialakul és megerősödik egy piacorientált, jól felszerelt, de csak a tehetősek által elérhető szakintézményrendszer, ne süllyedjen elfogadhatatlan szintre az az alapellátás, amelyet mindkét párt programja állampolgári jognak tekint.