Zádori Zsolt

Nyomtatóbarát változat

A formálódó új kormánykoalíció szakértői úgy vélik, az egyházak függetlenedése mindaddig nem teljes, amíg az eddigi vitatható és bizonytalan állami finanszírozást nem korszerűsítik.

Megcsonkított konszenzus

Ebben 1990-ben még egyetértett az MDF, az MSZP és az SZDSZ. Az egyházak autonómiájának fontos feltétele, hogy ne függjenek anyagilag az államtól. Ideális esetben ez tökéletesen önálló gazdálkodást jelentene, de ma ez gyakorlatilag megvalósíthatatlan (pl. az Egyesült Államokban is kapnak adókedvezményeket). Törekedni kell a minél arányosabb, méltányosabb, igazságosabb támogatási rendszer kialakítására.

A nagy deregulációs hullám elsodorta azt a 3331/1984. sz. MT-határozatot, aminek alapján 1990. december 31-ig folyósították az államsegélyt. Érvénybe lépett a törvényi szabályozás, miszerint az Országgyűlés osztja szét konkrét célokra a költségvetésben megszabott pénzösszeget. Ennek ellenére az 1991. évi költségvetés egyházi támogatásra szánt keretét a Művelődési és Közoktatási Minisztérium (MKM) töltötte meg tartalommal, azaz a pénzeket ő osztotta szét a felekezetek között. Parlamenti kontroll ebben az évben még nem volt. Egy év múlva viszont kialakult az a máig tartó gyakorlat, hogy az MKM egyházi ügyekkel foglalkozó főosztálya beterjeszt egy pénzelosztási javaslatot a parlament emberjogi és kisebbségi bizottsága elé, ahol kemény csaták után megegyeznek. Majd a konszenzusosnak hitt javaslatot a plénum gyakorta darabokra szedi (volt rá példa, hogy maga a kabinet is).

Az Antall-kormánynak vagyoni-pénzügyi kérdésekben egyetlen komoly eredménye volt. Rendezte az egyházak köztevékenységével összefüggő részét: szektorsemleges, normatív támogatási rendszert hozott létre. Ám a hitéleti tevékenység továbbra is közvetlen állami részvétellel történik. (l. bővebben Mészáros István László cikkét, Beszélő, 1993. december 16.)

Be nem váltott ígéretek

Az MDF-kormány még a nemzeti megújhodás programjában megjelölte mint távolabbi célt az egyházak gazdasági autonómiájának megvalósítását. De megígérte, hogy a hozzájárulás összegére, módjára, elveire vonatkozó „végleges elképzelések már az 1991-es költségvetési törvényben megmutatkoznak”. Azóta sem mutatkoztak.

Az államháztartás konszolidációs programja egyenesen az egyházak állami támogatásának megszüntetését ígéri, egy olyan rendszer bevezetésével, amit az SZDSZ már 1991 óta folyamatosan javasol: a polgár személyi jövedelemadójának 1%-át közvetlenül szívének kedves egyházának adhassa. Így a pénzelosztás körül folyó teológiai viták is alapjukat veszítenék. Mérhető lenne az eddig mérhetetlen, a hívők száma. Megszűnne a kijárás, és az adófizető akarata közvetlenül érvényesülhetne. De az új rendszer bevezetése elsősorban az államot állítaná kész tények elé, nem határozhatna pl. a belső hitéletet, a missziós tevékenységet segítő pénzekről: következésképp az egyház autonómiája biztos alapokon nyugodna.

Akár a többi, ez a terv is csak ígéret maradt. Helyette a kormány létrehozta a Miniszterelnöki Hivatal mellett működő Egyházi Kapcsolatok Titkárságát, eleinte egy, majd – a volt egyházi ingatlanok visszaadásának elindítása után – két kereszténydemokrata államtitkárral (Pálos Miklós és Lukáts Tamás). Ez a hivatal, különösen működésének kezdeti szakaszában, folyamatos szerepzavarral küzdött. Egyrészt mert az MKM szakmailag illetékes főosztálya már régebben fölállt, másrészt mert mindmáig szabályozatlan a titkárság feladata. A harmadik ok a létrehozásában keresendő: a titkárság nemigen tekinthető másnak, mint a koalíciós partnernek juttatott koncnak. A kedvezményezett pedig épp egy olyan párt, amely foglya saját helyzetének, szűk mozgásterének, de annál nagyobb térítői buzgalommal kívánja az egész istentelen társadalmat ráncba szedni. A skizofrén helyzettel kapcsolatban lásd alábbi idézetünket!

Az Országgyűlés 1993. február 22-i ülése

Pálos Miklós: Most azonban elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor már tovább nem lehet hallgatni, mert úgy ítélem meg, hogy az általam képviselt egyházak jól felfogott érdeke azt kívánja, hogy a továbbiak során…

Juhász Pál: Mit képvisel?

P. M.: Parancsol, Juhász képviselő úr?

J. P.: Az államot vagy az egyházakat képviseli?

P. M.: Az egyházakat képviselem.

J. P.: Köszönöm.

P. M.: Én megmondtam, hogy egy katalizátor szerepét töltöm be az állam és az egyház között – ha ebből nem érti, hogy mi van…

Megoldási lehetőségek


Ezt a kényes állapotot tovább hiszterizálta a volt egyházi tulajdonok visszaadásáról elfogadott törvény. Itt a történelmi egyházak nagytulajdonossá váltak, de a vagyon jelentős része ma holt. Az egyházak nem jelenlegi erejükhöz mérten igényelték vissza az ingatlanokat. Igaz, tehették, a számlát az állam állja. Legalábbis elvileg, mert egyre nagyobb összeggel tartozik az önkormányzatoknak. Az állam most két helyre fizet: kártalanítja a településeket, és pénzt ad az immár egyházivá lett intézményekre.

A laikus hatalom érdeke azt kívánná, hogy amilyen gyorsan csak lehet, megszabaduljon a többletkiadásoktól. Az MSZP és az SZDSZ azonban ígéretet tett arra, hogy folytatja az ingatlanátadást. Sőt az MSZP – ha igaz – még gyorsítani is kívánja az ütemét. Ez az évi pénzkeret növelése nélkül aligha képzelhető el. Megtudtuk azonban, hogy itt a Németh-kormány elgondolásához akartak visszanyúlni, miszerint az állam az egyházakkal egyeztetve ez utóbbinak önfenntartásra képes vagyonegységeket adna át. A jelen helyzetben ez a terv megvalósíthatatlannak tűnik.

A szocialisták másik receptje a pénzügyi és az egyházak önállóságát érintő gondok orvoslására, hogy törvényben meghatározott állandó összeget osztanának szét egymást közt a felekezetek. Ez a megoldás azonban nem zárja ki a végrehajtó hatalom finom nyomásgyakorlását a szakapparátuson keresztül, és továbbra is kérdéses, lehet-e megállapodás az ellenérdekelt egyházak közt.

Ma Magyarországon könnyű egyházat alapítani (1993-ig 54-et jegyeztek be). Elvileg az Országgyűléshez pályázók mindegyike kaphat állami támogatást, gyakorlatilag mindegyik részesül adókedvezményekben. Ezt a megengedő helyzetet kívánták szigorítani Salamon Lászlóék, amikor az egyházalapítás jogát 10 ezer támogató aláírásához kötötték. A liberálisok némely ponton elismerték a kormánypártiak aggályait, ám elképzelésükben először az egyháztámogatási rendszer átalakítása szerepelt. Csak végső esetben szűkítenék e fontos szabadságjogot.

Az Egyesült Államokban szintén kedvező az egyházalapítók helyzete, ám jóval kevésbé, ami az adóhatósági elismerést illeti. Ott már valóban komoly kritériumrendszernek kell megfelelni (szertartások rendszeressége, hitoktatás, missziós tevékenység, letelepültség, periodikák kiadása stb.), s csak azután jöhet a regisztráció, anélkül nincs adókedvezmény.

A parlament az ez évi keretösszeg szétosztásánál ezen a nyomon indult el. A „destruktív szekták” helyett most az 1991. december 31. után alakult, sem hitoktatói, sem karitatív tevékenységet nem folytatók estek el az adóforintoktól. És lám, azok, akik – így jóval számosabban – hoppon maradtak, nem hallatták a hangjukat, belenyugodtak a döntésbe.

Az SZDSZ ezt a szolid változtatást öt-hat követelményt tartalmazó csomaggá alakítaná, amiből á la carte választható három-négy, így kialakul az a csoport, amely besorolható azokba a nonprofit szervezetekbe, amelyek közül az adózásnál az állampolgár választhat.

A szocialisták, akik – mint hírlik – magukévá tették az SZDSZ elképzelését, nem szabnának korlátokat, minden nem nyereségérdekelt közcélú szervezet, alapítvány felkerülne a listára. Ez, ha tekintetbe vesszük, hogy az ez évre előirányzott szja-bevétel 1%-a 2,363 milliárd, kétségessé teszi az egyházak komolyabb támogatáshoz jutását. Azt azonban megtudhatjuk, milyen az arány a Fradi-szurkolók és a templomba járók között. Természetesen mindkét párt elkülönítene egy tartalékalapot arra az esetre, ha kevés pénz jönne össze. De míg a liberálisok ennek csekélyebb szerepet szánnak, s a befizetéseknél kialakult arányokat szigorúan szem előtt tartva osztanák szét ezt az összeget, addig a szocialisták – eredeti elképzelésükhöz híven – ebből fedeznék az egyházfinanszírozás nagyobb hányadát, miután az érintett felekkel konzultáltak és a szükséges korrekciókban megegyeztek.

Látnunk kell, hogy noha a leendő koalíciós partnerek programjai, elképzelései meglehetősen közel állnak egymáshoz, sőt megegyezés is született; még e viszonylag szűk problémakör is bővelkedik olyan elemekben, amelyek könnyen vezethetnek feloldhatatlan ellentétekhez. A lényegtelennek tűnő részletek akár koncepcionális kérdéssé is válhatnak, anélkül, hogy nagyon akarni kellene.

• Gazdaság és társadalom