1991 tavaszán Gombár Csaba elnök felhívására rádiós munkatársak tucatjai tartották fontosnak, hogy elemző módon megfogalmazzák szakmai véleményüket rádiónkról, annak tartalmi és szervezeti válságáról, s szabadon engedve fantáziájukat, felvázolják egy korszerű közszolgálati rádió lehetséges jövőjét. Akkor éppen e fantasztikus szellemi pezsgés – amely nem kis mértékben a nyolcvanas évek derekának széles körű reform-vitáit idézte meg – indította útjára a ’92-es műsorstruktúrát. Nem suttyomban konspirálva, mint Csúcsék tették esztendővel később, hanem vitatkozva, elemezve s főként nyilvánosan. A huszonnégy, kötetben is megjelent (talán ma sem érdektelen) tanulmány, ha különböző hangsúlyokkal is, de közösen igyekezett pontos diagnózist adni, s reálisan megvalósítható terápiát javasolni. Mint ahogy most Korányi Tamás is teszi a Beszélőben, rádiós vitaindítójában.
Csak hát 1994 nyara jószerével nem is hasonlít 1991 tavaszához: visszatekintve az akkori gyengélkedés legfeljebb amolyan kamaszkori rendellenességnek, de mindenképpen a fejlődés természetes részének tűnik a mai súlyos, ha nem éppen halálos rádiós kórhoz képest. Akkor egy műsorképében avítt, szervezetében megmerevedett struktúrát igyekeztünk mobilizálni, a társadalomban végbemenő demokratizálódási folyamatokhoz igazítani. Tisztázni, újragondolni a közszolgálatiság fogalmát, számba venni és rangsorolni a legfontosabb és mindenképp megőrzendő rádiós alapfunkciókat, és véget vetni a hangvételében kinyilatkozó, tartalmában eklektikus, műsorrendjében szinte senkihez sem szóló, vegyes-bazár jellegű rádiózásnak. S ha a megoldási javaslatok jócskán különböztek is egymástól, a nemzeti közszolgálati rádiózás célját, jövőjét tekintve nagyon is egyeztek: jól szerkesztett, áttekinthető, tematikus programok segítségével biztosítani a hallgatók számára a demokratikus választás jogát. De a megújulás igazi garanciáját a kiemelkedő tudású, nagy tapasztalatú rádiósok (és műhelyek!) sokasága, az együttgondolkodás és -cselekvés képessége jelentette. A vita akkor még nem vált háborúvá, a másképp gondolkodás nem volt azonos a kirekesztettséggel.
E nagyívű kísérlet elbukott. Már a születés is csak torzó lehetett – új műsorrend régi szervezettel –, a közösen vállalt korrekciókról már szó sem eshetett, mindent letarolt a Csúcs-rádió „szakmai barbarizmusa”. Ahogy Korányi Tamás diagnózisa is mutatja, a rádió most nagybeteg. Pedig ő csak a szakmai tüneteket sorjázza, alig érintve az erkölcsi és anyagi károkat. A középszerű lakájok agyonfoglalkoztatását, a műsorköltségek önkényes kezelését, az elvtelen jutalmazásokat vagy éppen a soha nem volt mértékű, gátlástalanul elszabadult világ körüli utazgatásokat – Amerikától Kínáig vagy Kubától Portugáliáig – egyedül, párosan vagy éppen házastársi formációban.
Korányi szerint elölről kell kezdeni az egészet, a „mellényt” nem újragombolni, hanem kidobni szükséges. És aztán át kell világítani az egész Rádiót, objektíven, nemzetközi szervek bevonásával, és meg kell állapítani, hogy általában mire van szükség egy korszerű közszolgálati rádióban, és mire nincs. Értem én, de mégis zavarban vagyok. A kidobással meg az átvilágítással. Az egyikkel azért, mert vannak már tapasztalásaim nagy rombolásokról, elszánt újrakezdésekről – s újabb, vég nélküli reménytelenségről. A másikkal pedig azért, mert bármily divatos fogalom is manapság az átvilágítás, így általánosságban megfoghatatlanul semmitmondó. Ugyanis mit kell átvilágítani? Azt, hogy hány szerkesztőségben, osztályban, irodában, műhelyben, szakmában hány munkatárs végzi a munkáját? Vagy azt, hogy a műsorkészítést hányan segítik (vagy éppen akadályozzák) a lebonyolításban, a műszakon, az infrastruktúrában? Kevesen? Sokan? Vagy éppen elegen? És mindezt mennyiért?
No de mihez képest? Átvilágítani, elemezni, értékelni, majd átszervezni (talán korszerűsíteni) csak világosan megfogalmazott célok és feladatok ismeretében lehet! Kinek, mit és mennyit akar mondani a jövő közrádiója, milyen szerepet kíván és tud betölteni a magyar társadalom demokratizálásában és kulturális vérkeringésében, melyek azok a kivételes kötelességek, amelyeket egyetlen intézményre, szervezetre, most születendő kereskedelmi médiumra nem háríthat át? A teljes körű politikai nyilvánosságon kívül akar-e például ez a rádió továbbra is a magyar zenei élet pótolhatatlan mecénása, legnagyobb „koncertterme” és legszélesebb fóruma lenni (lám, idén mily szomorúan tapasztalhatták meg a hallgatók a zenei nyilvánosság drasztikus szűkítését, pl. a Rádió elfordulását a Tavaszi Fesztiváltól, az Egyházzenei Fesztiváltól vagy a Fesztiválzenekar programjaitól stb.), vállalja-e a civil szervezetek támogatását, kellenek-e irodalmi, zenei, ifjúsági vagy éppen dokumentarista alkotóműhelyek, kísérleti stúdiók stb., s nem utolsósorban lesz-e végre lehetőség egy nemzeti hangarchívum megteremtésére és gondozására? Mert ha igen – márpedig európai mércével a válasz csakis ez lehet –, akkor rögvest nyilvánvaló, hogy a mainál nemhogy kevesebb, hanem több és főként jobb minőségű közszolgálati csatornára lesz szükség, ha viszont nem, akkor ismerni és vállalni kell annak minden társadalmi következményét. És ez nem szakmai, nem is gazdasági, hanem súlyos politikai döntés lesz!
A döntés után jöhetnek a hozzáértő szakemberek a lámpásaikkal átvilágítani, és főként megtervezni és működtetni egy a mainál sokkal hatékonyabb és minden bizonnyal gazdaságosabb, olcsóbb közszolgálati rádiót, kialakítani a célszerű adóprofilokat, újraépíteni egy jól rendezett, sokoldalú és hallgatható műsorstruktúrát. A beteget gyógyítani kell s nem temetni! Mert bizonyos, hogy a Rádióban most is sokszorta több a megőrzendő érték, a nélkülözhetetlen szellemi kincs, mint a beteg sejt. S vélem, hogy mindennapi közhasznú rádiós fogalmaink sem mind lidérces ostobaságok, legfeljebb elkoptak, kiüresedtek, mert visszaéltek, rosszul sáfárkodtak velük, lejáratták őket. Miért kellene például a „nemzetit” továbbra is kizárólag ünnepélyesnek, kinyilatkozónak, leereszkedőnek, a „családit” érzelgősnek, a „szórakoztatót” közönségesen harsánynak vagy giccsesnek, a „gyermekit” együgyűnek és gügyögőnek, vagy az „ifjúságit” nyeglének gondolnunk? A kirekesztés, az atyáskodó lekezelés helyett meg kell tudnunk – és meg is lehet! – szólítani gyermeket és nyugdíjast, tudóst és földművest, diákot és családanyát, tehát a „közt”, a társadalmat, a hallgatókat. Kit-kit a maga nyelvén, megszokott programján, elérhető idejében. Zenével és prózával egyaránt.
Mert ez a hivatásunk, s egy egészséges társadalom ezt várja el a „köz” rádiójától. És ha a társadalom kissé gyengélkedik vagy netán beteg, akkor mindez nem választható, hanem kötelező!
Szirányi János
(volt zenei főszerkesztő, a Bartók rádió megbízott intendánsa – elbocsátott vezető szerkesztő…)
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]