Ez nem tartozna a közre, de odatartozik, s korántsem holmi szenvedéstörténet révén, az enyémén ugyan nem, kibírható, hogy „holmi verebek” miatt ennek s annak nézik az embert, komoly ellenérték már az is, hogy töprenghetek, veréb-royalista vagyok-e, avagy csak sima royalista, s ennek milyen összetevői vannak. Szenvedéstörténete Alíz nevű madarunknak volt, aki 1984. V. 30-án az akkori Pártház mellől került hozzánk, a Pártnak semmi köze nem volt hozzá, hogy alighanem a szél odaverte szegényt, le volt szakadva félig a lába, vérzett a kloákája. Teljes fanatizmusunkra szükség volt, s arra, talán, hogy két zöldikét elügyetlenkedtünk az évben már, részben a hibánk lehetett, hogy egyikük meghalt. Hát egyet feltétlenül. Alíz nem akart élni, legalábbis ennek nem tudta virtuóz jelét adni. Szét kellett feszítenünk a csőrét minden falathoz, itattuk, szemét ő lehunyta közben, mint aki nincs jelen. Verébtelen lehetett a szenvedése! Embertelen, na. De másnap, mint aki máris nagy madár, vagy hát mindig az is volt, ette a kölest. Tehát nem szorult fiókai lágy tápra.
Még abban az évben jött Mokka, ez volt az a nevezetes eset, hogy agyonéhezve kaptuk, s öt napig kellett etetni is őt, meg nem is, 40 fokban tartani, infralámpa alatt, nagy nyárban etc. Két fanatikus megmentés – mindketten élnek ma is, Mokka júliusban lehet tíz.
Alíz ma az, ma annyi. Idekerülése dátumát tekintve. Mit tehetek érte? Írom ezt, ennyit… különben ő semmiből sem érzékeli örömemet, majd hazajövő társném örömét. Társném jókor ment el, két utazásom közt a szakma steril pokla alakult itt hirtelen, nem elég, hogy kb. 64 oldalnyi egyetemi előadásszövegemet kellett emlékezetből, újrafogalmazva papírra vetni, egy George Tabori-évfordulóhoz 25 flekknyi fordításra kértek fel, „ehhez” írtam 13 flekk prózát magam, a Népszabinak egy-két cikket, az ÉS-nek egyet, Pozsonynak egyet, mit is még, ja, ezt, és ami elmaradt: hogy belefúrjak abba a sci-fibe, melyet Londonba, Dublinba viszek, robotmunkának. Most még alá kell írni 5 szerződést, átvernek, el kell rohanni 7 helyre, venni kell fogkrémet (evés és cigi ellen a legjobb, külhont, bár a napi 4-5 pakli Sympi így is elmegy, s velem lesz. Itthon szinte semmi). Ezt többé nem! Mert nem akarok meghalni, nem, ahogy NNÁ írja, de így nem érdemes élni. Ezt még azzal se fizetné meg nekem senki, ha a Cork Streetről a drágábbik Tapiest adná nekem, melynek ára 1600 font (egy karcé, 45 darabos kiadás, nem semmi). Vagy ha egy 8/1-es lovat 100 fonttal tenne meg nekem valaki. Nem, ez már embertelen, emberi különben is az, ha az ember nem unja meg (s nem adja fel, puszta unalomból) az étel-ital-szex-siker etc. iránti – „iránti”, máris mi ez! – aszexualitását, s akkor… s igen, hogy akkor mi van.
Rég nem voltam ily érdeklődően boldog, mint most három hete már, hogy (két nappal az első választási nap előtt) megértettem, mire van itt esély, s hogy akkor tényleg! Bécsben voltam hirtelenjén megjelent két „osztrák nyelvű” könyvem ügyén-ürügyén, s nem szavazhattam. Most, ezen az esős hajnalon, elmentem, s csak az okozott csalódást: nincs listás. Dornbach Alajos fix volt nekem, a listást az MSZP-nek adtam volna. De erről másutt már írtam.
Alízékkal kapcsolatban nem lehet nagy kijelentéseket tenni. Tényleg fájó, hogy a még hat élő közül – Alíz, Mokka és a fantasztikus, két éve vak, tizenegyedik születésnapja felé közeledő lesi széncinege mellett három félőrült, bár Rudi, Rudolf főherceg is kilenc lesz, de nem igazán beszámítható, riadozik tőlünk még mindig stb. –, igen, hogy hármuk olyan, amilyennél egy vadidegen, madárbolti bronzkanári, enyhén veréb küllemű, különb barát, úgy első látásra.
Egyébként fájt az orrom, de elmúlt, nem a „killer bug” mégse, vagy ahogy Géczi János barátom mondja, valami gomba az. Major miniszterelnök úr a koldusok kérdésében újra levizsgázott, piti elmének nevezték őt; hát a jobboldal másutt se dicső. (Nem vagyok baloldali! De most már örökre a royalizmus marad, mert itt közel s távol semmilyen „oldalinak” lenni nem könnyű. A várható szociálliberális kormányzat ügyében azt mondhatom: „a királyság” szempontjából nagyon is ez a legjobb, a jónépnek itt ilyesmi kell, s én nagyon bízom…”, ám másutt erről mind volt szó.)
Meg akarok-e halni, mint Davide a polipi történetben, ha Alíz meghal? Nem tudom. Minimum vagyok, de nem tudom, ezzel mi jár. Ha egyet kajintok, csak két csokoládét elköpök, egy szalmakrumplit megeszem, már végigpurgál. Az erek kiállnak a hasamon lent. Fegyelem!
És a többi.
Ez a London–Bécs–Dublinozás meghozta, hogy lakásunk is szállodai egység lett már nekem, ez most. A bojler másutt hol jobb, hol rosszabb. Ezt, amit írok, Alíz miatt is írom, persze, de másrészt – szép! – azért, mert még csak háromnegyed hét, nyolcra kell mennem az első rohanós helyre, s az egyetemi előadásokat nincs türelmem vésni, utólagosan; majd bele este az éjszakába – szép! –, s holnap hajnalban. Azért jó, hogy nem 6.45-kor, de 8.45-kor megy a gép. Reggel még lehet dolgozni.
Ezt szívesen írom. Áttétel, igen, mintha Alízzal mégis éreztetném, hogy…
Ha a legyengülés olyan, hogy a szervezet támadhatóbb, kellemetlen volna. Ostobaság. Olyat nem akarok. De változtatnom sem lehet ezen az állagon. Persze, hogy kész vagyok az ő haláluk után is élni, teljességgel eszemnél vagyok. Mi az, hogy az ember mégis „vadakat” gondol? Alíz is vadul csap oda, verébtulajdonság, semmi jelentősége. S mivelhogy semminek a jelentőségére nem tudtam rájönni most, abba is hagyom, az idő jóval telt, senkinek nem voltam terhére túl sok „veréb holmival”, kezdhetem napomat, s közben megtudom a választások várva várt eredményét is; holnap a repülőn, várva az aznapi galoppújságot, gyönyörűséggel fogok elmélyedni a részletek konkrétumaiban, a körítés szép pletyó-jellegeiben, jó lesz minden, társném feladja még a megmaradt postát, fejemre halmozódik mindenféle újdonatság megint, már nem is bízom – de panasz ne legyen ez. Rendetlenség maradna utánam, ha hirtelen meghalnék. Rendetlenség. Baj volna az? De mikor lehetne rendet tenni, és – sluszpasz? Pilinszky mondta: mint ha valaki vesz egy gyönyörű bőrmappát, írókészletet, a legjobb Mont Blanc tollat, és a Húsz év múlva felülmúlására készül.
Sajnos, nem készülhetek Alíz esetében arra, hogy húsz. Tény, hogy ezek szerint valahol tíz és húsz közt fog véget érni a számolás. De már legalább a cipőmet, lásd Karinthy, ki kell fűznöm hozzá.
Legközelebb evidenciatörténetekkel jelentkezem. Annyi erőm nem volt, hogy a londoni füzetet kinyissam, melybe, fordítás helyett végigcigarettázott és evidenciajegyzetelt délelőttöm nyomai, írtam e majdnem cikk-kerek vázlatokat. Ez is jó érzés, hogy valamiről tudom, mi lesz, és nem bánom, hogy az lesz.
Alízt illetően meg… mi lenne, ha neki kéne túlélnie engem? (Még lehet.) Az se lenne jó. Ha szeretsz, mondja Kosztolányi, sár és vér az csupa sintérdolog, magadban feltétlenül. És: öngyilkosság, vagy majdnem az. Mondja Szabó Lőrinc. Nagy különbségünk: Szpéróék miatt etc. ezt én magamra mondtam, mi itt ezt magunkra mondtuk ki, és most már, ennyi idő után, a zsoké hátranézhet, az elmúlás célja – final destination – igen közel. Nyer.
- Kultúra [6]