Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Recenzióm címe félreérthetetlen utalás. Hisz Venyegyikt Jerofejev először 1970-ben, két (!) példányban megjelent regénye – valószínűleg a világirodalom legmélyebb alkoholizmusábrázolása – már alcímében is egyértelműen rájátszik Gogol fő művére. A Moszkva-Petuski „poémának” nevezi önmagát, ugyanez a műfajmegjelölés állt a Holt lelkek első kiadásának címlapján. (A magyar kiadások hajlamosak megfeledkezni erről, és nem járt jobban sajnos Jerofejev sem.) Nem regény hát, nem is kisregény, és a legkevésbé sem nagyra nőtt elbeszélés. Mert a műfaj korántsem volt lényegtelen apróság Jerofejev számára. Reflexiókkal, Önreflexiókkal teleszőtt szövegében így beszél erről: „Ördög tudja, milyen műfajban érkezem meg Petuskiba… Moszkvától mostanáig filozófiai esszében és memoárban utaztam, meg prózakölteményekben, akárcsak Ivan Turgenyev… De most detektívregény kezdődik…” (Nota bene: a lélegzetelállító „nyomozás” ama kérdés körül forog: vajon ki itta meg a gondosan tartalékolt negyedliteres rosszijszkaját?) És a műfaj, vagyis a forma sorsdöntő kérdés annak számára, aki éppen a leginkább formátlanságra csábító témát, az alkoholizmust állította elbeszélése középpontjába. Mert mi sem lenne könnyebb (és olcsóbb), mint valamiféle delíriumos fecsegessel, megalomán szószátyárkodással, látomásos túláradással hitelesíteni az alkohol gőzei által táplált világérzékelést. Ekkor a formátlanság mintegy önmagát igazolja, a szövegből relevánsnak tűnő szövegelés lesz, és a forma tisztátalansága érzelmi tisztázatlanságokat takar. Ilyenkor szinte mindig az önsajnálat alig leplezett könnyei hömpölyögnek elő, hogy végül teljesen elárasszák az ekként ellenállás nélkül szétmálló formát. Természetesen a romantika emberképe áll az effajta alakformálás hátterében. A romantikus alkoholista a legkevésbé sem szerencsétlen, inkább kiválasztott személy, alkoholizmusa privilegizált démonológia, hisz a Sátánnal cimboráló mámoros vedelései forradalmas hevülettel mutatnak fügét a nyárspolgári élet kisszerű prózájának. E típust példaszerűen formálta meg E. T. A. Hoffmann élete és művészete. Kései utódai (Malcolm Lowry, illetve a magyar Hajnóczy Péter) leginkább szerencsétlenségüket zúdítják olvasóikra, az isteni (és ördögi) ihletettségből többnyire csak a másnaposság szorongató bűntudata marad, a kiválasztottság helyébe a büntetettség, a züllöttség gondolata lép, az önsajnálat hányingerrel küszködő hajnali órái.

Mindez távol áll Jerofej évtől. Romantikus túláradását és bűntudatos önsajnálatát egyként az önirónia balzsamával orvosolja. Metsző gúny illeti a romantikus szédületeket: „egyébként is megfigyeltem, hogy aki reggel rohadtul érzi magát, ám estére tele van álmokkal, ötletekkel, és majd szétfeszíti az energia – hát az bizony szörnyen züllött ember. Reggeli rosszullét, esti szárnyalás – erről ismerszik meg a züllött ember.” És egyetlen percnyi kétséget sem hagy afelől, hogy önmagát is az ilyen züllött alakok közé sorolja. Az ilyesfajta söpredék már nem Hoffmann „ördögi bájitalát” kortyolgatja, hogy fellendítse magát a transzcendencia ormaira; nem, e szocialista embertípusnak a „Komszomolka könnye” vagy a „Szuka bele” nevű házilag előállított koktélköltemény dukál, melynek receptjét Jerofejev mazochista kéjjel közli az olvasókkal:

„Ez már szinte nem is ital, hanem a szférák zenéje. Mi a legnagyszerűbb dolog a világon? Az emberiség felszabadításáért vívott harc. De van, ami még ennél is nagyszerűbb, jegyezzétek csak le: 1 dl zsiguli sör; 3 dl Szadko, a »gazdag vendég« nevű sampon; 0,7 dl korpásodás elleni hajszesz; 0,25 dl fékolaj; 0,08 dl BF ragasztó; 20 g rovarirtó.” E kis bekezdés tökéletesen érzékelteti Jerofejev igen árnyaltan átgondolt írói stratégiáját. Hisz a gúny epéje többfelé fröccsen, egyrészt a szentimentális, elixírkeverő alkimistákra, másrészt a förtelmes szovjet állapotokra, melyek csak ilyen koktélok előállítására adnak lehetőséget; kipellengérezi a divatos szakácskönyvek stílusát, továbbá a sztálini időkből megmaradt, csak kérdés-felelet formákat ismerő, kiskátétermelő pártzsargont.

Szóval „Venyicska”, ahogy önmagát előszeretettel nevezi, kétségbeesett, cinikus, züllött alak. Tudatában van ennek, meg sem próbálja szépítem vagy magyarázni a helyzetet. De vannak, akik még lejjebb állnak a jerofejevi értékhierarchiában – ez persze megint ironikusan értendő: „aki reggel-este egyformán rosszul érzi magát, arról az emberről már nem is tudom, mit mondjak, az egy utolsó senkiházi faszkalap, merthogy nálunk az italboltok este kilencig nyitva tartanak, sőt a jeliszejevi egészen tizenegyig, ezért – hacsak nem tartozol a söpredékhez – estére feltétlenül összeszedheted magad, valami vacak mélységet bármikor meg tudsz nyitni magadban.” Az, hogy létezne antialkoholista ember vagy akár csak olyan, aki egyáltalán nem iszik, nos ez a lehetőség – mint abszurdum – fel sem merül Jerofejev gondolkodásában. Mindamellett ennek a pánalkoholista szemléletnek nincs semmiféle ideológiája. A vonatfülkében feltűnő egyik alak, a „feketebajszos” még szenvedélyesen keresi a választ arra, vajon miért vedelnek oly mértéktelenül Oroszhonban immár évszázadok óta; „és már nem is tudok kiigazodni rajta, hogy ki miért iszik: a társadalom alja, fölfelé tekingetve – vagy a fent lévők, mert lenéznek”. Venyegyikt Jerofejevet, a könyv szerzőjét és fő alakját e kérdések egyáltalán nem foglalkoztatják. Ennek a szinte kizárólag alkoholizálásokat bemutató könyvnek – különös módon – nincs semmiféle alkoholista tudata vagy morálja. Mondhatni semmiféle morálja sincsen. Az alkoholizmus – tény, amolyan condition humaine, és ebben a létmódjában nem lehet elemzés vagy siránkozás tárgya. Marad a csupasz ténymegállapítások sorozata, és ha ezekben támad zavar, egyedül akkor hajlamos a kétségbeesésre Jerofejev. Hogy mit ivott még a Csehov utcában felhajtott két vadászvodka után; hogy mikor vette az ajándékokat, előtte vagy utána; hogy hány másodperc telt el a két vodka felhajtása között? – ezek a valódi kérdések: „Irgalmas Istenem, mennyi titok van a világon! Ó, a titok áthatolhatatlan leple! Talán a korianderes előtt vettem, vagy inkább a sör és a fehérbor között?”

Kérdéseivel Jerofejev többnyire Istenhez fordul. Hisz minden őtőle származik még a tudományos számításokkal kifürkészhetetlen csuklás is. Marx és Engels sok mindent láttak előre, ám a csuklás misztériumával ők sem tudtak megbirkózni. Az Úr ismeri a titkokat, ám többnyire hallgat. „Hát, ha annyira kívánod, Venyicska, akkor igyál csak – gondoltam magamban, de azért húztam-halasztottam a dolgot, hátha mond még valamit nekem az Úr. Az Úr hallgatott.”

És csend van a mennyekben akkor is, amikor „Venya” ama nevezetes kérdéssel fordul az Ég felé: „éli, éli, lámmá sábáktáni, ahogy a Megváltó mondta… azaz: – Istenem, Istenem, miért hagytál el engem, Istenem?” Ez a végső kiáltás egy moszkvai lépcsőházban hangzik fel, ahová a holtrészeg Jerofejev bandita üldözői elől menekül. Ekkor már világossá válik, hogy a poéma Krisztus szenvedéstörténetének profán imitációja.

Jerofejev péntek (!) hajnalban indult el egy moszkvai lépcsőházból szerelméhez Petuskiba, ám soha nem érkezett meg, Orehovo-Zujevo állomáson delíriumba zuhant, hogy aztán a Kreml előtt térjen ismét eszméletre. Ekkor zúdulnak rá a támadói. A lépcsőházban körbeér az utazás, amelyről még az is feltételezhető, hogy egy részeg vizionálása volt csupán. Petuskiról, a Paradicsomról csak ábrándozni lehet, „Petuskiba egyáltalán nem jut el senki, haha!” – ahogy a vonatfülkében megjelenő tébolyító Szfinx visítja. Ám a támadók kezében megjelenő cipészár igencsak valóságosnak látszik: „…odaszögeztek a padlóhoz… És egyenesen a torkomba döfték az árjukat…”

„Akár egy kutya – gondolta Josef K., de úgy érezte, szégyene talán még túléli őt.”

• Kultúra