A kötet huszonöt év kisepikai terméséből válogat, reprezentatív vállalkozás tehát: íme Bereményi Géza novellaírói pályaképe. A könyv nem tartalmazza az egyes darabok keletkezésének dátumát – valószínűleg szándékosan döntött így a kiadó és a szerző: mindenekelőtt az egységet, az elbeszélések összefüggését, szervességét kívánták hangsúlyozni. Eltekintettek tehát az ún. fejlődés bemutatásától, a könyv szellemi vonala nem a zsengéktől, a tehetséges kezdeményezésektől induló egyenes, mely a kiforrott, a véglegesre csiszolt mestermunkákhoz vezet. És kétségtelen tény, hogy Bereményi már első és igen emlékezetes kötetével (A svéd király) nem reményteljes kezdőként, de félig-meddig érett profiként lépett a nyilvánosság elé. Bár az életérzés, a világérzékelés sokszor meglehetősen kamaszos volt, a kidolgozás tiszteletre méltó higgadtságról, mértéktartásról tanúskodott; a fiatal Bereményi nem zsarnokoskodott sem a saját, sem az olvasók szíve fölött, törekvése mindenekelőtt az volt, hogy megértse a saját érzelmeit. Nem túláradni, nem csapongani kívánt tehát, elutasította a bensőség pubertásos diktatúráját, ám ezzel egyidejűleg képes volt arra, hogy megőrizze világlátása esendő hamvasságát. Érzelmes volt anélkül, hogy egyetlen pillanatig érzelgős lett volna. „Volt benne szeretet”, hogy Kertész Imre híressé vált mondatát variáljam, volt benne elég alázat az együttérzésre, az odafordulásra környezete felé. Nem a saját köldökét bámulta szolipszista érdeklődéssel, az egész testet vizsgálta nagy figyelemmel, de nem mint privát fizikumot, hanem mint a történelem termékét. A történelemnek kitett (kiszolgáltatott) korpusz – ez ifjúkora két mesternovellájának tárgya: A svéd király; Levelet Zs. asszonynak. Az első a híresebb (és talán valóban „kiforrottabb”), ám a második a „mélyebb”, a filozofikusabb, a többet mondóbb. És a levélforma megadja a lehetőséget a lazább, lötyögősebb, oldottabb fogalmazásra, egy egész nemzedék magánbölcseletét fecsegi ki Bereményi mintegy mellékesen, ám példaadó fegyelemmel, látszólag szórakozottan, valójában koncentrált figyelemmel. A két sík, a két helyszín, egyrészt a magyarországi gőzfürdő, a másik oldalon pedig a lengyel tengerpart, egyben a történelem szintjeit is jelzi: kisszerű zsúfoltság, pótperspektívák itt, nagy távlatok, a történelem szinte testies közelsége, szüntelen fizikai jelenléte amott északabbra. A test magán viseli környezete mind biológiai, mind társadalmi történelmének nyomait: „jelekkel teli, s egyszerre több helyen feltalálható, a jelen pillanat csak szimbólum, testünk pillanatnyi állapota az addig ránk csókolt szerelmek, ránk mért ütések összességének arzenálja.”
A test, a magyar „fehérfenekűek” teste, egy egész nemzedék vértelen korpusza Lengyelország felé halad, vagyis a történelem felé tart; groteszk, kissé szánalomra méltó, de mindenképpen együttérzésre késztető menet, hisz a történelemfosztotta, párásan súlytalan levegőből a história által nehezített, nagyobb gravitációs terű, vagyis lakhatóbb légrétegek felé törekszik: „A nedvesgőz légterében pára gomolyog, Lengyelország levegőjét a történelem nehezíti.” Ez a magyar nemzedék, a „nagy generáció” úgy érzi, hogy megfosztották történelmétől, elrabolták a levegőjét tehát, míg egy lengyel természetesen létezik (és lélegzik) történelme rendkívül magas páratartalmú levegőjében: „Itt mindent, mindent átitattak az elmúlt idők eseményei, minden egyszerre, ugyanakkor zajlik, mondhatnám úgy is: csak jelen idő létezik, a mostba emelkedett a hajdan, a históriai kérdések ezért maradnak válasz nélkül, és nyernek választ ugyanakkor. Mert e kérdések nem igazi kérdések itt, hanem úgy természetesek, mint a lélegzetvétel ebből a nehéz levegőből.” Egy lengyel számára a történelem mindennapos lett, a bensőségessé vált történelem utáni vágy hajtotta hát e magyar nemzedéket Krakkó vagy a tengerpart felé. Naiv, ám felettébb érthető nosztalgia, az igényesség jele, vágy a széthullás, a gyökértelenség meghaladására. „Megmosolygott makacsság”, amely mégis tiszteletre méltó, hisz mindig az összekötő szálakat keresi, „fordulatok szabdalta történelmünk darabjait. A folyamatosságot, az összefogó erőt.”
Hazai anyag híján a tekintet idegen tájak felé fordult. (Ez persze kényszerűség is volt, történelmünk tabutémái igencsak megsokasodtak a hatvanas évek végére.) Így lehetett főhős Lengyelország, így a svéd király. A problémaérzékelés egyrészt általános lett, másrészt intimizálódott. „Én például akkor tudok írni, ha saját életemet mások sorsával hasonlítom össze a könyvemben… Írhattam volna Kossuthról is, de én azt akartam bizonyítani, hogy az emberi jóság és gonoszság mindenütt egyforma. Ezért a könyvem a magyarokról is szól” – magyarázkodik Dobrovics, „az induló tehetség” nagyanyjának. Ravasz és sokértelmű ars poetica. Rengeteg benne a kibúvó, a szellemi vészkijárat. Mindenekelőtt: Dobrovics nem a saját regényét, de Victor Hugo Nyomorultakját adja önmaga munkájaként nagymamája kezébe. Íme az első pótlék. Másodikként kínálkozott az intimizált történelem a valódi helyett, a személyes viszony a történelmi személyiségekkel, a magánszféra és a históriai egybecsúsztatása, melyben mindkét oldal esendősége megnyilatkozhatott: a történelmen kívül rekedt Somogyi éppoly kiszolgáltatott, mint a magánéletre mindhiába ácsingózó svéd király. És végül a harmadik kibúvó, annak tematizálása, hogy mindezek a pótlékok érvényesen képviselhetnek valami „valódit”: mindegy miről írunk, tapasztalataink általánosíthatók. Mikor Bereményi az Irodalom címet adta most tárgyalt novellájának, levonta a végkövetkeztetést: „vesztésre állok” – fogalmazza meg az író helyett is Dobrovics. Cselezhetünk bármeddig, a pótlék csak még jobban tágítja a „valódi” sebét. Az ilyesfajta irodalom nem folytatható, hisz önnön hiányai megfogalmazására képes „irodalom” csupán.
És bekövetkezett a fordulat: Bereményi a Nagy Történelem levegőjének hiányában még radikálisabban intimizálta környezete történelmét; saját családjának históriáját, „legendáriumát” állította az ábrázolás középpontjába. Ez a fordulat nagyjából egybeesett a magyar próza sokat emlegetett szemléletváltásával, a Nagy Elbeszélések iránt érzett gyanú egyre alaposabb lett, hirtelen a pőre Én került főszerepbe. Közelebbi témánk szempontjából szimbolikus jelentőségű tény Nádas Péter emlékezetes regényének címe, Egy családregény vége. Bereményi is tisztában volt azzal, hogy családregény a szó buddenbrooki–thibault-i értelmében már nem írható. Nincs többé saga, legfeljebb anekdoták szerves halmaza. És nincs többé omnipotens, egyetlen nézőpontot ismerő, az Elbeszélés Szellemét krónikásként megtestesítő narrátor sem. Így aztán a Bereményi-féle családregény novellafüzérré válik, különböző nézőpontokból elmondott történetek egymással lazán összefüggő halmazává. Ez a forma jó esélyeket biztosított az író számára, hisz alkatilag is idegenkedett a nagyobb epikus lélegzettől, mondhatni született novellista volt. Másrészt most alkalma nyílott, hogy családja történetének elmondásával megértse végre „saját világa történelmét: Jean Valjean helyébe a nagyapja léphetett. Különös módon azonban, a szó Gombrowicz által használt értelmében, az „éretlenség” valahogy jobban állt Bereményinek, korai novelláinak frissessége kissé elveszett a családi krónika lapjain. Ama korai „éretlenség” teremtenek bizonyult, kifejezett némi irtózatot, de legalábbis alapos ellenszenvet a felnőttség befejezett világával szemben. A korai novellák főhőse és elbeszélője mintegy „feltűrt gallérral” járt és dolgozott; kívülállás volt ez, némi lázadás, romantikus-kamaszos szerepjáték. Rezignált kém volt az ifjúkori elbeszélések szubjektuma. A családi történetekben Bereményi konszolidáltabb külsőt öltött, a letűrt gallérban megfogalmazott szövegek elveszítették ártatlanságukat. És van valami rossz értelemben vett lazaság ezekben az elbeszélésekben, a korábbi oldott hang most némi igénytelenségről árulkodó felületességgel szól – egy kis adag linkség sem idegen az írótól. Kétségkívül komoly és nagyigényű anyag maradt itt feldolgozatlanul, a nagyszabású arcképcsarnok helyett csak jól-rosszul feldobott vázlatokat szemlélhetünk. És ha mindehhez még hozzáteszem a novellák meglehetősen alacsony szintű nyelvi megformáltságát, már sajnálatosan kiábrándító az összkép. Mintha az író nem vette volna elég komolyan önmagát.
A könyv utolsó novellájában Pintér a legnagyobb csodálattal bámul egy férfit, aki feltűrt gallért visel. „Ezután Pintér évekig csak felhajtott gallérral mutatkozott.” E férfi – kísértet, az első elbeszélés feltűrt galléros kémalakjának fantomképe. Mintha maga Bereményi is egy tűnő árnyat kergetne, a régi, szabad kamaszt, Dobrovicsot, az egykori „induló tehetséget”. Keserű kép, hisz ez az egykori mutáló hangú fiatalember – a Bibliával szólva – „első szeretetét már elveszítette”.
- Kultúra [6]