Károly elmondta, hogy szerinte meg kellene szüntetni az anglikán egyház állami támogatását, hiszen Nagy-Britannia az idők során kevert etnikumú, kevert vallású társadalommá vált, amelyben az anglikán egyház immár csupán egy kisebbséget képvisel. Az uralkodó katolikus alattvalói éppoly fontosak – mondta –, mint a protestánsok, nem is beszélve a muzulmánokról és a hindukról. Egy uralkodó csak megosztja a társadalmat azzal, ha valamelyik egyház élére áll; az alattvalókat vallási szempontból is egyenlőknek kell tekinteni. Követendő példaként említette Ausztráliát, ahol egyetlen vallási felekezet sem élvezi az állam támogatását.
Károly egyetemi évei óta komolyan érdeklődik más vallások iránt, az oxfordi iszlám kutatási központ patrónusa, és legnagyobb feltűnést keltett tavalyi beszédében a muzulmánok és a nyugati világ közötti megértést szorgalmazta. De mitől szánta el magát e tisztes, de nem különösebben eredeti férfiú erre a kétségtelenül merész, alkotmányos bonyodalmakkal fenyegető lépésre? Hiszen nem kevesebb, mint 450 esztendős hagyomány felrúgásáról lenne itt szó.
A henriki hagyomány
Amióta VIII. Henrik kenyértörésre vitte a dolgot a római egyházzal, azóta az angol uralkodó az anglikán egyház feje is egyben. Paradox, hogy még a szakítás előtt, 1521-ben a római pápa adományozta VIII. Henriknek a hit védelmezője címet. Henrik aztán a maga részéről, amikor a pápa nem járult hozzá válásához, 1531-ben az anglikán egyház és klérus egyedüli védelmezőjének és legfelső urának nyilvánította magát. Az 1701-es trónöröklési törvény szerint az uralkodónak az anglikán egyház gyakorló tagjának kell lennie. VIII. Henriktől kezdve valamennyi uralkodó, II. Erzsébettel bezárólag, felvette a hit védelmezője címet. A koronázási eskü során a canterburyi érsek kérdésére válaszolva az új uralkodó fogadalmat tesz az anglikán egyház védelmére és támogatására.
Károly kész az államot az anglikán egyházzal összekötő hivatalos kapcsolat felszámolására, ez azonban parlamenti törvényt igényel, s újabb csapást jelent az anglikán egyház számára, amelynek aktív, templomba járó hívei már most is mindössze a lakosság 3%-át teszik ki. Nem csoda, ha a walesi herceg bejelentését az anglikán papok erős ellenkezéssel fogadták.
Csak nem akarja azt állítani, hogy az egyik vallás éppoly jó, mint a másik?
Lord Coggan, volt canterburyi érsek: „Ha Károly azt mondja, hogy a kereszténység egyenlő más vallásokkal, akkor ebben véleményünk alapvetően eltér. Mint emberek mindannyian egyenlők vagyunk Isten színe előtt, de amikor vallásról beszélünk, csak nem akarja azt állítani, hogy az egyik vallás éppoly jó, mint a másik?”
George Austin yorki főesperes: „Az igaz, hogy az uralkodónak nem kell az anglikán egyház legfőbb kormányzójának lennie. Ez történelmi abszurditás. De ami az egyház hivatalos jellegének megszüntetését illeti, abba a walesi hercegnek semmilyen beleszólása nem lehet.”
De a római katolikusok sem üdvözölték kitörő örömmel a hírt. Ann Widdecombe foglalkoztatásügyi miniszter, aki 1992-ben tért át a katolikus hitre, így vélekedett: „A hivatalos egyház a szekularitás terjedését megakadályozó bástya. Nagyon megnehezítené a vallásoktatás helyzetét az iskolákban, ha megszűnne a hivatalos kapcsolat az állam és az egyház között.”
Megemelem a kalapom előtte
A többi vallási felekezet képviselői viszont örömmel vették Károly bejelentését. Hesham El-Essawy, az Iszlám Társaság a Vallási Toleranciáért elnöke: „Megemelem a kalapom előtte. Olyan ember szólalt itt meg, aki belátta, hogy csak kétféle vallás létezik: a hit és a hitetlenség. Az anglikán egyház elég erős, hogy megálljon a maga lábán. Nincs szüksége állami támogatásra.”
Jonathan Romain rabbi, Nagy-Britannia Reform Zsinagógáinak szóvivője: „Károly felismerte a környezet megváltozását. Nagy-Britannia sokhitű társadalom, és az ellenség ma nem a vallási különbözőség, hanem a vallási közömbösség.”
De mitől értette meg Károly hirtelen az idők szavát? A televíziós interjú egy mondata árulkodik erről. Amikor arról beszélt, hogy valamennyi alattvalójának egyenlőnek kell lennie, akkor fejtegetését a következő kijelentéssel fejezte be: „Abszurd, hogy az uralkodó nem házasodhat össze egy római katolikussal.”
Vissza a henriki hagyományokhoz
Az a hölgy pedig, Camilla Parker Bowles, akihez Károlyt saját bevallása szerint is gyengéd szálak fűzik, történetesen római katolikus. Az anglikán egyház pillanatnyi álláspontja szerint Károlyból király lehet, annak ellenére, hogy nem él együtt Dianával, sőt, akkor is, ha elválnak. Károly azonban mint az anglikán egyház feje nem házasodhat meg újra. Vagy lemond uralkodói ambícióiról – ám a tv-interjúban napnál világosabbá tette, hogy ő bizony király szeretne lenni –, vagy lemond szíve választottjáról, vagy – és ezzel VIII. Henrik megoldását követné – függetleníti döntését az egyházi hatalmasságok akaratától.
VIII. Henrik elévülhetetlen történelmi érdemeket szerzett az angol társadalom és egyház viszonylag toleráns viszonyának kialakulásában, az egyház hatalmának megnyirbálásában és az egész angol élet szekularizálásában. Henriket persze a nők érdekelték, nem a papok, még kevésbé a történelmi érdemek. De a nők iránti csillapíthatatlan étvágyának engedve olyan történelmi folyamatokat indított el, amelyeknek gyümölcseit mindmáig élvezi az angolszász demokrácia.
Úgy tűnik, ha Károly valóban végigviszi állam és egyház szétválasztását, s megfosztja az anglikán egyházat kedvezményezett helyzetétől, akkor ezzel még liberálisabb irányba mozdítja el az angol társadalmat, s az eddiginél jóval nagyobb teret enged a brit szigeteken élő sokféle etnikum, kultúra és vallás keveredésének. S ha mindez voltaképpen azért történik, hogy feleségül vehesse a katolikus Camillát, akkor ez újabb adalék a nők felbecsülhetetlen szerepéhez az európai s jelesül az angol történelemben. Cherchez la femme! – Keresd a nőt!
(London)
- Külföld [6]