1994 áprilisának utolsó napjaiban az MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoportja 1000 fős országos reprezentatív mintán vizsgálta a hazai politikai viszonyokra, a választási rendszerre vonatkozó ismereteket. Elemi kérdésekre kerestünk választ, de úgy látszik, hogy még ezen a szinten is elég hiányosak és bizonytalanok a lakosság jelentős részének ismeretei.
A választások óta legalább naponta háromszor dicsérték meg politikusok és politikai elemzők a magyar lakosságot a nagyarányú választási részvételért. Az elmúlt két év parlamenti választásai során – Lengyelországot és Oroszországot kivéve – az összes európai országban ennél nagyobb arányban ment el szavazni a lakosság. Hollandiában 80%-os, Csehországban 85%-os, Lettországban 90%-os, Spanyolországban 78%-os, Olaszországban pedig 70%-os volt a részvételi arány.
A kutatás tanúsága szerint a felnőtt lakosság jelentős része meglehetősen hiányos ismeretek birtokában adta le voksát májusban. Azt, hogy az elmúlt négy évben ki volt lakóhelyének választott parlamenti képviselője, mindössze a megkérdezettek 45%-a tudta megmondani. További 19%-nak, ha a képviselő nevét nem is tudta, párthovatartozásáról volt valami elképzelése, a többiek azonban – a lakosság több mint egyharmada – semmit sem tudott képviselőjéről.
Amit a választásról tudni kell
Szűk két héttel az első forduló előtt az emberek háromnegyede jelölte meg pontosan a választások napját, további 14% csak azt tudta, hogy valamikor májusban lesz az első forduló, bő 10%-uk ennél is homályosabb ismeretekkel rendelkezett. Önmagában megkérdőjelezi egy választási rendszer hosszú távú működőképességét, ha bebizonyosodik, hogy az emberek jelentős része nem érti a működését. A parlamenti választásokkal kapcsolatos technikai ismereteket illetően a lakosság jelentős részében ismerethiány és a tévhitek keveredtek. A megkérdezettek 10%-a volt meggyőződve arról, hogy május 8-án csak arra a személyre szavazhat, akire a kopogtatócéduláját leadta. További 8% nem tudta biztosan, kötelező-e arra szavazni, akinek odaadta a kopogtatócédulát.
A szavazásra jogosultak egynegyedének homályos volt az egyéni jelöltekre, illetve a pártokra leadott szavazatok közötti kapcsolat: az emberek 15%-a egyértelműen úgy vélte, hogy az egyéni és listás szavazat összefügg. Az egyéni jelöltek közül csak arra szavazhat, akinek a pártját a pártlistán választotta. További 10% nem tudta biztosan, hogy a pártválasztás meghatározza-e a választható egyéni jelölt személyét.
A legtöbb félreértés a szavazat érvényességének kritériumát övezte. Mindössze az emberek 43%-a volt tisztában azzal, hogy szavazata akkor is érvényes, ha az első fordulóban csak az egyik szavazócédulával választ. Ezzel szemben a választásra jogosultak 34%-a egyértelműen annak a meggyőződésének adott hangot, hogy csak akkor ad le érvényes szavazatot, ha az egyéni és a pártlistáról is választ, további 22% pedig bizonytalan volt ennek megítélésében.
A választással kapcsolatos technikai ismeretek szintjét egy mutatóba sűrítve megállapíthatjuk, hogy a lakosság 5%-a semmiféle ismerettel nem rendelkezett a szavazás mikéntjéről, további 10%-uk a négy vizsgált alapkérdés közül mindössze egyről, 18% kettőről, 28% pedig háromról rendelkezett helytálló ismeretekkel. Mindössze a választásra jogosultak 31%-a adott helyes választ mind a négy kérdésre.
Némi joggal feltételezhetjük, hogy az első forduló eredményeit a tudatlanság is alakította. Legfeljebb azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy éppen azok mutattak e kérdésekkel kapcsolatban az átlagosnál is alacsonyabb színvonalú tájékozottságot, akik egy héttel a választások előtt nem feltétlenül szándékoztak szavazni.
A különböző pártok szavazóbázisa
Legtájékozottabbnak az MSZP és az SZDSZ szavazói mutatkoztak, a legkevesebb ismeretről pedig a KDNP és az FKgP támogatói adtak számot. Talán nem felesleges eltűnődni azon, terhel-e valakit felelősség e tájékozatlanságért.
Miközben a valódi és áltörténészek által írt történelemből, a kazamaták titkaiból, múltunk jövőjéből és jövőnk múltjából, az elmúlt négy év gazdasági és politikai sikertörténetéből – igényeit messze meghaladó mértékű – „kiképzésben” részesült a lakosság a televízió jóvoltából, a választásokat megelőző időszakban a közszolgálati média elfeledkezett talán legalapvetőbb funkciójáról. Nevezetesen, hogy megtanítja az embereket arra, miként is élhetnek szavazati jogukkal. Ugyanakkor nem kerülhető meg a pártok felelőssége sem. Hihetetlenül költséges kampányaik kiadásaiból talán érdemes lett volna néhány forintot szánni arra is, hogy a választópolgárok ne csak elmenjenek szavazni, hanem azt is világosan tudják, hogyan kell ezt tenni.
Kutatásunk során megkíséreltük feltérképezni azt is, hogy ebben az „agyonpolitizált” országban, ahol a kocsmától a templomig mindenütt mindenki politizál, vajon mennyit tudnak a politikáról, annak legfontosabb alakítóiról és aktorairól az emberek.
A három legfontosabb közjogi méltóság közül a köztársasági és a miniszterelnök megnevezése viszonylag keveseknek, csupán a felnőtt lakosság 10%-ának jelentett megoldhatatlan feladatot, a parlament elnökét azonban már a megkérdezettek egyharmada nem ismerte név szerint. A miniszterelnök párthovatartozásáról a lakosság háromnegyede rendelkezik helyes ismeretekkel, a köztársasági elnökről viszont az emberek egyharmada tudta, hogy az SZDSZ adta, a többség azonban úgy vélte, hogy egyik párthoz sem tartozik. A köztársasági elnök személyében valóban pártérdekek felett álló államférfit lát a többség, töretlen népszerűségének is éppen ez lehet az egyik oka.
A választások idején különös jelentőséggel bír az a tény, hogy a felnőtt lakosságnak mindössze 17%-a tudta felsorolni mind a hét pártot, amely önálló parlamenti frakcióval rendelkezett, további harmincnyolc százalék pedig hat pártot nevezett meg. Az emberek egyharmada csak a parlamenti pártok felét vagy annál kevesebbet ismer. A legtöbben az MDF parlamenti jelenlétéről tudnak – a válaszolók 83%-a jelölte meg –, ezt követi a Fidesz és a kisgazdák parlamenti frakciójának ismertsége – 80-80% –, majd az SZDSZ 76%, az MSZP 74%, a Kereszténydemokrata Néppárt 67% és a MIÉP 20%-os ismertséggel. A Kereszténydemokrata Néppárt szavazóinak csak 68%-a, az FKgP támogatóinak pedig 78%-a tudta, hogy pártja az elmúlt négy évben részt vett a parlament munkájában.
Még hiányosabb ismeretekkel rendelkezik a lakosság arról, hogy mely pártok alkották az 1990–94-es ciklusban a kormánykoalíciót. Az MDF kormányzati szerepéről az emberek 77%-a tudott, a két koalíciós partnert azonban csak 50-50% tudta megnevezni. Ezzel szemben a lakosság 17%-a az SZDSZ-t, 13%-a a Fideszt, 7%-a pedig az MSZP-t is kormánypártként tartotta számon. Ami ennél is elgondolkodtatóbb: a Fidesz szavazóinak csaknem egyötöde, az SZDSZ támogatóinak pedig 16%-a is határozottan annak a véleményének adott hangot, hogy az általa támogatott párt részt vett a koalícióban.
Mindent egybevetve, mindössze a megkérdezetteknek alig több mint egyharmada tudta pontosan, hogy mely pártok irányították az elmúlt időszakban az ország életét, melyek kerültek be a parlamentbe, és ezek közül melyek álltak a kormányrúdnál. Mindezt kiegészíthetjük azzal, hogy a lakosság közel kétharmada egyetlen parlamenti frakció vezetőjének nevét sem ismerte, további 20% csupán egy vagy két frakcióvezetőt tudott megnevezni, és nem éri el a 3%-ot sem azok aránya, akik legalább 6 frakció vezetőjét ismerték név szerint. E kérdésnél már jelentős különbségeket észlelhetünk az egyes pártok támogatóinak felkészültségében. Az SZDSZ szavazóinak 44%-a tudta megnevezni saját pártja parlamenti frakcióvezetőjét – ebben szerepe lehetett az SZDSZ „személyközpontú” kampányának is –, ugyanez az arány az MSZP és az MDF támogatóinak körében 35%, a Fidesz szavazói közül 15%, a KDNP-re voksolók közül pedig mindössze 12%.
Ha a választásokra és a politikai helyzetre vonatkozó elemi ismereteket összegezve, egyetlen mutatóba sűrítve, az iskolai osztályzáshoz hasonlóan értékeljük, akkor megállapíthatjuk, hogy a felnőtt lakosság átlagos ismeretszintje közepesnél gyengébbnek minősíthető. A megkérdezettek egyötöde az ismeretkérdéseknek csak a harmadára vagy ennél is kevesebbre adott helyes választ, egyharmad részük körülbelül a kérdések feléről rendelkezett valós ismeretekkel. Mindössze 20% volt azok aránya, akik legalább a kérdések 80%-ára helyesen válaszoltak. Az átlag mögött, természetesen, jelentős eltérések húzódnak meg az egyes társadalmi demográfiai jellemzők mentén. A különbségek összefüggései meglehetősen kézenfekvőek: a középkorú, magasan iskolázott fővárosi férfiak a legtájékozottabbak, és bármelyik változó mentén az ellentétes pólus felé haladva csökken az ismeretek szintje. Választási aktivitás és pártpreferenciák szerint szemlélve megállapítható, hogy azok, akik 1990-ben elmentek szavazni, és most is biztos résztvevőnek mondták magukat, számottevően tájékozottabbak, mint akik bizonytalanok voltak abban, hogy elmennek-e szavazni, a legkevésbé pedig azok ismerik a politikai viszonyokat és szereplőket, akik négy évvel ezelőtt sem szavaztak, és most sem kívántak választójogukkal élni. Ami az ismeretek pártpreferenciák szerinti differenciálódását illeti, legtájékozottabbnak az MSZP és az SZDSZ szavazói bizonyultak, őket az MDF, majd a KDNP rokonszenvezőinek tábora követi, az ismeretek legalacsonyabb szintje pedig a kisgazdák és a Fidesz támogatóit jellemzi, ami a fiatal demokraták esetében látványosan szemlélteti szavazótáboruk átstrukturálódását, hiszen alig egy éve még a legtájékozottabbnak mutatkozó rétegek támogatását is élvezték. Néhány héttel a választások előtt viszont támogatóik között többségbe kerültek a meglehetősen tájékozatlan és éppen ezért pártpreferenciát könnyen változtató, bizonytalan szavazók.
Minél több tény, tudás áll egy-egy politikai értékválasztás mögött, annál megalapozottabbnak és stabilabbnak tekinthető a politikai struktúra. Mindez természetesen megfordítva is igaz. Éppen ezért a politikai ismeretek szintje nemcsak a társadalom politikai kultúrájának egyik fokmérője, hanem az esetek többségében a véleményalakulás és -elmozdulás egyik igen érzékeny magyarázó tényezője is.