„Bízvást!…”

Bazsányi Sándor [1]

„De a hazáról… Úgy van, a haza!
Zengjen felőle hát a dal, nosza!…”
(Arany János: Vojtina Ars poétikája)

„Az érzelmekben, s mindabban, ami velük összefügg, szintén van középhatár…”
(Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, Szabó Miklós fordítása)

„De hát Melinda! Ó! Hát a haza!” – kapkodja a fejét ide-oda a nem csupán „szerelme-féltő”, de egyúttal hazaféltő Bánk bán. A „Melinda” szó ráadásul egyszerre érthető a hőn szeretett asszony neveként és a nemzeti összeesküvés jelszavaként, azaz két egyenértékű, egymást kölcsönösen erősítő indulat közös hívószavaként – éppolyan érvénnyel, mint a híres Petőfi-vers első két sorában (ezúttal nem szembesülve a rá következő két sor súlyos következményeivel): „Szabadság, szerelem! / E kettő kell nekem.” És bizony mindkét érzésre igaz lehet a Ciorantól ferdített aforizma: „Minden érzés túlzás. Érezni annyi, mint túlozni.” (Az eredetiben az „érzés” helyett „gondolat” áll.) Ámde az önmagában túlzó, olykor romboló indulat, legyen akár szerelmi, akár hazafias eredetű, akár a kettő Bánk-féle ötvözete, mégiscsak megszelídíthető – leginkább talán az eltúlzott érzelmek művészi ábrázolása során. Miáltal a veszélyesen túlzó indulat máris költői túlzássá, hipertrofikus voltában is ártatlan poézissé, szelíd szépséggé változik. És noha a magára – Babits szerint – nyárspolgári álcát öltő zseni, Arany János nem vetélkedhet Katona művének nagyúrjával, sem „szerelme-féltő”, sem hazaféltő indulatával, 1861 áprilisában írt Magányban című verse mégis iskolapéldája lehet annak, hogyan birkózhat meg a mindenkori honfikebel a beléje szorult – esetenként nagyon is jogos, esetenként viszont kevésbé elfogadható, helyzete válogatja – indulattal.

A Nagykőrösről éppen hogy csak Pestre került Arany költeményének szűkebb környezete a szimbolikus súlyú Széchenyi-öngyilkosság utáni honi helyzet: tizenkét évvel vagyunk Világos után, hat évvel a kiegyezés előtt, amikor is a bécsi udvar még megpróbálja abszolutisztikus érdekeit érvényesíteni; s e szándék nyomai: a csalfán kecsegtető októberi diploma és a teljességgel tűrhetetlen februári pátens. Míg a birodalom terhes külpolitikai viszályokba bonyolódik, addig az ország forrong. Szemben egymással a fontolgató Deák és a radikális Teleki László – egészen az utóbbi öngyilkosságáig. Nem csoda hát, hogy a vers meghatározó allegóriája, a magányos „honfigond”, miközben „virasztva mécsel”, a szűkebb tárgyon, a sürgető jelenen túl elsősorban a távlatos lényegre figyel, a „nemzet” lehetséges „jövőjére”, valamely feltételezett „magasb hármóniára”, a néhány hónappal későbbi Vojtina Ars poétikájának fordulatával: a korabeli országos viszonyok „égi mássára”. (Mint ahogyan az életét épp egy éve önkezével kioltó Széchenyi sem „hal meg”, hanem „éltető eszmévé finomul” – legalábbis az akadémiai penzumra írott Széchenyi emlékezete szerint.) De hogy az 1861-ben megsejdített ideális „hármónia” mit jelent a majdani 1867-es realitás fényében, hogy az Arany-féle „hazudó” poézis „hármóniája” és a Deák-féle politikai kiegyezés között kell-e, lehet-e keresnünk bármiféle áthallást – kár volna firtatni. Maradjunk inkább még egy kicsit – a szabadság mellett – a szerelemnél.

Hiszen a szerelemféltés és a hazaféltés indulatai ugyanúgy a jövőre, pontosabban a kiszámíthatatlan jövőre irányulnak – a vágy, a remény vagy a kétségbeesés formájában. Az indulat megragadható tárgya és sejthető lényege között áthidalhatatlan szakadék, leküzdhetetlen időbeli távolság húzódik. Az abszolút értelemben beteljesíthetetlen idő feldolgozásának kínja előtt áll Bánk bán, és Arany is. A reménytelen feladatba vetett remény csakis egyfajta ironikus távolságtartással – a távolság értelmező megtartásával – szólaltatható meg. A remény- és hiányelvű idő ábrázolásának legmegfelelőbb közege tehát az irónia. Ahogyan azt a kora romantikus Ludwig Tieck szerelmi költészetéről morfondírozó Manfred Frank is gondolja. (Einführung in die frühromantische Ästhetik. Vorlesungen. Frankfurt/M., 1989, 387–400.) Nézzük például útmutatása nyomán a szerelmes Magelona-dalok egyikét, a „Mint lehet viselnem / Gyönyört és örömet ennyit?” kezdetűt (Márton László fordítása), ahol a szerelmi öröm és bánat valamiféle váltógazdálkodás formájában követi – meglehetősen mechanikusan – egymást. A lírai én ötletszerűen dalol – ki tudja, honnan fakadó – szerelmi érzeményeiről, „hol vígan, hol szomorún”. A szeszélyes érzelemváltozás mélyén azonban ott duruzsol az idő bölcs és szenvtelen szólama: „Zúgj csak, zúgj tova, / Időnek mélységes árja! / Holnapból lépsz egykettőre mába, / Mégy innét oda.” És erre a kozmikus távlatra kötelességszerűen – a megszokott motorikus bájjal – következik a végső pátoszforma: „Nem! A sodrás nagy, erős, / Égboltom mindig derűs. / Nézek víg evezőcsapásaimra: / Szerelmet, életet együtt viszek a sírba.” Nem hiszem, hogy hús-vér ember képes volna együttsodródni Tieck versének pátoszhullámzásával (talán csak a Magelona-dalokat megzenésítő Brahms segítségével), legfeljebb felfigyelni annak csontvázára, az érzelem kibontakozásának semleges időrácsozatára: „Mégy innét, oda.” És noha az 1861-es Arany-vers hazafiúi pátoszával sem lehet éppen könnyű azonosulni manapság (ha nem is oly mértékben, mint például Petőfi Akasszátok fel a királyokat! című ’48-as versének buzdításával), azért próbáljuk mégiscsak végigkövetni a költői képek és alakzatok logikáját, próbáljunk ráhangolódni a nemzet telő, de nem múló idejének – a következetes strukturáltság értelmében vett – ironikus szerkezetére. És hogy mit értsünk most irónián? Leginkább az 1800 körüli évek jénai romantikusainak elképzelését, amely mindmáig ható érvénnyel alapozta meg a klasszikus eredetű fogalom modern jelentésrétegeit. (A soron következő idézetek fellelhetők Frank hivatkozott könyvében.)

Az egykori jénai körbe tartozó Tieck későbbi megfogalmazása szerint az ironikus költő, aki magabiztosan uralkodik a vers anyaga fölött, „semminek nem adja oda magát, hanem mindenen túlemelkedik. S így az irónia megőrzi őt az egyoldalúságoktól és a puszta eszményítéstől.” (Rudolf Köpke: Ludwig Tieck. Erinnerungen aus dem Leben des Dichters. II., Leipzig, 1885, 338.) Azaz nem ragad le a szerelem- vagy hazaféltés egyik változatánál sem, sem a reménynél, sem a reménytelenségnél, sem az örömnél, sem a bánatnál, hiszen például a bánat felől az öröm, az öröm felől a bánat tűnik érvénytelennek. Ugyanakkor azt sem hiszi, hogy gond nélkül túlemelkedhetne rajtuk valamely éteri magasságba. A jénai kör emblematikus műkritikusa, Friedrich Schlegel úgy látja, hogy az irónia „a végtelenre való törekvés szurrogátuma”, más szóval a „végtelenség epideixisze”, azaz részleges bemutatása. (Philosophische Lehrjahre. II., Nr. 995; III., Nr. 76, Kritische Ausgabe XVIII.) A „véges módon ábrázolt végtelen” pedig – tudhatjuk a jénai kör ünnepelt filozófusától, Schellingtől – maga a „szépség”. (A transzcendentális idealizmus rendszere. Budapest, 1983, 394., Endreffy Zoltán fordítása.) A Schlegel-féle töredékes meglátásokat rendszerező Solger szerint az iróniában „az eszme vagy a lényeg elfoglalja a valóság helyét, miáltal az önmagában vett valóságot, a puszta megjelenést mint olyat tagadjuk”. (Nachgelassene Schriften und Briefwechsel. I., Leipzig, 1826, 360.) Amiből persze nem feltétlenül következik, hogy az ironikusan tagadott valóság helyett – visszatérve Arany költői fordulatához – mindenképpen „feltűnne egy magasb hármónia”. Leszámítva persze a költemény saját nyelvi harmóniáját. Hiszen a bölcseleti eredetű feladványnak, a megragadhatatlan végtelennek – vagy a végtelen megragadhatatlanságának – egyik véges ábrázolása jelen esetben éppen ama „magasb” költői minőség volna, amelynek összefüggésében tényleg minden valóságos dolog vagy érzés csak véletlenszerű látszatnak tűnik, és amelyben így sajátos fénytörésben, részleges érvénnyel „feltűnik” valamely eredetibb érték. (Hogy mit is érthetünk pontosabban a „feltűnik” kifejezésen, arra még később visszatérek.) Mint ahogyan az 1861-es Magyarországon is puszta látszattá válik az októberi diploma ígérete, továbbá a vele kapcsolatos hazafiúi reménykedés, egyáltalán minden olyan érzés vagy indulat, amelynek jelenbeli tárgya jócskán túlmutat önmaga valóságán, önnön lényege felé – önnön lényegének hiányaként, annak puszta jeleként, önmagára hagyott utalásként. Az áhított „magasb hármónia” (nem kihűlt, csupán) hűlt helyeként. Az adott történelmi időben fogant költemény saját ideje magával az idővel, a „feltarthatlan” idő végső értelmének kínzó kérdésével terhes.

„Az óra lüktet lassu percegéssel, / Kimérve a meg­­mérhetlen időt…” Már az első sorok költői ké­pében megnyílik az ironikus feszültségtér, amelyben szóhoz jut a „megmérhetlen” végtelen véges eszközű „kimérésének” költői ábrándja. A versszak végén ez a feszültség a hagyományosan legelőkelőbb, mert legszellemibb külső érzékszervek, a hallás és a látás szembeállításának alakzatában összpontosul: „Hal­lom kerekid, amint egybevágnak: / De nincs azokhoz számlap, mutató.” A lehetetlen feladat költői körüljárása során két nagyon eltérő hangfekvést különböztethetünk meg, ráadásul egymás után, a második-harmadik és a negyedik-ötödik versszakokban: az egyiknek kulcsszava a „kétség”, a másiké a „bízzál”. Mindkettő erősen érzelmi alapozású, árulkodnak erről a felkiáltó- és kérdőjelek, a félbemaradt mondatok, valamint az indulatszavak és indulatos fordulatok: „Ah…”; „Oh…”; „El, el!”; „Nem, nem!” Ráadásul esetenként zavarba is ejthet minket a szokatlan költői képek ereje; például a bizakodás-indexű ötödik versszak Petőfi-utalása (kiemelések: B. S.):

Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér – a szabadság kovásza –
Posvány maradjon, hol elönteték.
Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártir-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben:
Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.

Jó évtizeddel ennek előtte, tehát Világos után egy évvel, híres Ősszel című versében Arany még ekként fogalmazott: „Emlékhalom a harc fián, / Ki az utolsó közt esett el, / Remény nélkül…” Az 1861-es versben van ugyan „remény”, van bizakodás, ámde nem tudunk nem felfigyelni a botrányos metaforikus rokonságra a „posvány” szó és a „magát kiforrja” fordulata között. És talán ennek nyomán nem tudjuk nem észrevenni azt a korszakos érvényű különbséget sem, amely a (nem is annyira ’48-hoz, mint inkább a minket tőle fatálisan elválasztó) ’49-hez kötődő „ködös, homályos”, ossziáni érzelem és a ’67 felé tájékozódó „honfigond” között húzódik. Nem mindegy ugyanis, hogy a jelen pillanat milyen irányokba tágítható, csak hátrafelé, a múltba, vagy előrefelé is, a jövőbe. Korábbi versében Arany valamely „enyésző népről” dalolt, „ki méla kedvvel / Múltján borong”. Most viszont a nemzet jövőjébe vetett bizakodás – és persze kétség – árad a szavaiból. És noha a ’kétség versus bizakodás’ átfogó logikája szerint a „posványnyal” tényleg szemben áll az önmagát „kiforró” „csendes földi rög”, mégis erős, nagyon erős a kettő vizuális rokonsága, közös szerves kémiai eredete. Összetett logikai-metaforikus képlettel állunk hát szemben: „emlékhalom” helyett „posvány” – amely ugyanakkor „magát kiforrja”.

E ponton, a hazaféltés indulatának összetett és meghökkentő klimax-pontján a „honfigond” dikciója hirtelen fordulatot vesz, amennyiben Arany a hatodik versszakban a „nemzet” helyett immár az „emberről”, az „ember fiáról” kezd beszélni – egyfajta rezignált bölcseleti panoráma előterében (mintha összeolvasnánk Kölcsey Himnuszát és Vanitatum vanitasát):

Nem mindig ember, aki sorsot intéz;
Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb;
S midőn lefáradt az erőtelen kéz,
A végzet tengelye harsog tovább;
Csüggedve olykor hagyja lomha gépül
Magát sodorni az ember fia:
De majd, ha eszmél s öntudatra épűl,
Feltűnik egy magasb hármónia.

A vers egyik meghatározó szinonimabokrához, a „gomolygás” és „örvényzés” együtteséhez társul a „sodródás” is, mely fokozatos tendencia majd a befejező versszak távlatos képében teljesedik be. De nézzük egyelőre a szakasz utolsó sorát: „Feltűnik egy magasb hármónia.” Micsoda? Feltűnik? Mit jelent az, hogy feltűnik? Azt, hogy látjuk? De milyen mértékben, hogyan látjuk? Halványan vagy még halványabban? Távolból? A közeli vagy a nagyon messzi távolból? Homályosan? Részlegesen? Netán torzan? Vagy csak úgy tűnik, mintha látnánk? Úgy tűnik, hogy feltűnik? Fel is tűnik meg nem is? Látszik is meg nem is? Van, akinek látszik, és van, akinek nem? Van, akinek jobban, és van, akinek kevésbé? Talán csak hit kérdése, hogy látszik-e vagy sem, és nem bizonyosság?…

A végtelenbe nyúló kérdéssor – némi szabadsággal – az Arany-mondattal oksági kapcsolatba nem hozható, ugyanakkor vele párhuzamos hegeli vagy poszthegeli művészetfilozófia egyik nagy hatású fogalmi dilemmájából fakad. Hegel, aki jócskán bizakodó a célelvű jövőt, a fokozatosan öntudatra ébredő szellem távlatos jövőjét illetően, az abszolút szellem formái közül a művészetről mint az eszme érzéki látszásának, Arany szavával: „feltűnésének” szemléleti közegéről beszél. Persze vannak lényegszerűbb és kevésbé lényegszerűbb látszások, mely utóbbiak rá­adásul olyannyira nem lényegszerűek, hogy már nem is igazán látszások, inkább csak látszatok, hiszen nem látszik át rajtuk semmi, nincs mögöttük semmi, nem képviselnek a maguk érzéki módján semmit. A telített látszáshoz (Schein vagy Erscheinen) képest csökevényes, mivel üres és homlokzatszerű látszat (bloßer Schein) majd csak Nietzschénél kapja meg a saját szépségét, önmagában érvényes méltóságát. És ha a ’Hegel versus Nietzsche’ ügyben vallatóra fognánk Aranyt, akkor a már emlegetett Vojtina Ars poétikájában ezt olvashatnánk: „Idea: eszme. Nem szó, nem modor. / Azt hát fejezzen ki vers, kép, szobor…” Hiszen „ami látszik, az való”, vagyis „igaz”, ráadásul nem „rész szerint”, hanem „egészben s mindig”. A bökkenő csak az, hogy mindezen szavaknak („eszme”, „látszik”, „való”, „igaz”) itt és most, Arany versének közegében elsősorban költői helyi értékük, metaforikus jelentésük van (noha lehet, hogy Hegel fejlődésregényszerű szellemfilozófiájában sincs másképp). Mint ahogyan a Magányban című költemény „feltűnik” szava is elsősorban azt jelenti, hogy a hazaféltés pátoszával, azon belül a kétség és bizakodás ikeraffektusával terhelt „honfigond” számára tűnik úgy, hogy feltűnik (scheint zu scheinen) ama bizonyos „magasab hármónia”. Mely látszatértékű tünemény végül az utolsó versszak átfogó költői képébe torkollik:

És vissza nem foly az időnek árja,
Előre duzzad, feltarthatlanúl;
Csak szélein marad veszteg hinárja,
S partján a holt-víz hátra kanyarúl.
Bízvást!… mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közűlünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!

Míg a „kétség” csillagzatú harmadik versszak utolsó sorában a könnyen elsüllyedő szalmaszálról olvashattunk – „Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál!” –, addig az „ember fiának” szentelt, bölcseleti alapozottságú záró versszak meghatározó képe a dagadó vásznú hajó. Jókora utat tett hát meg a költő a nemzetet veszélyeztető, „örvényző” közegben, a vers hullámzó idejében – a „kishitűség” nyűgözöttségétől egészen a „Bízvást!” imperatívuszáig, Tieck feszes fordulatával: „innét, oda” (von Ort zu Ort). De míg a jénai költő versének végén – noha nála is az „időnek mélységes árjáról” van szó – hangsúlyosan csak egy lélek ül a „víg evezőcsapásokkal” a „sírba” haladó csónakban, addig Arany az „ember” általános alanyát – miután kellő bölcseleti lendületet kapott tőle – leváltja, és immár hangsúlyos nemzeti többesben beszél a mi „vásznunkról”, a mi „hajónkról”. Egyenes ív vezet hát a konkrét egyes számtól (a „magányban” virrasztó „honfigondtól”) az általános alanyon (az „ember fián”) keresztül a közösségi többes számig. Visszatérve Tieck és Arany közös metaforájához: a sodrás-sodratás tapasztalata mindkettejük számára adott – egyiküknek végig ladikban, másikuknak először szalmaszálba kapaszkodva, majd dagadó vásznú hajón utazva. De nem lehet-e vajon az utóbbi változatban a „gyönge szalmaszál” és a kifeszített vitorlájú hajó között valamely átmeneti úszóalkalmatosságra lelni? Amely ugyan megmenthet a süllyedéstől, de még nem garantálja a győzelmes előrehaladást vagy a biztos révbe érkezést.

Hans Blumenberg a hajótörés metaforát elemezve idézi a darwinista Emil Du Bois-Reymond 1876-os előadását, amelyben a francia fiziológus a természetes kiválasztás tanát megengedően „gyönge deszkához” hasonlította: „…ha a pusztulás vagy a deszka között kell választanunk, akkor az előny egyértelműen a deszka oldalán van.” A darwinizmus szemfüles ellentábora azon nyomban deszkaként kapaszkodott a hasonlatba, mely gesztus metaforikus következményeiről Du Bois később így beszél: „Azt, hogy a kiválasztáselméletet olyan deszkához hasonlítottam, amelyen egy hajótörött keres menedéket, a másik tábor odaát akkora megelégedéssel nyugtázta, hogy a történetet továbbmesélve örömükben szalmaszálat csináltak a deszkából.” Márpedig nem mindegy, milyen képet használunk: „Aki szalmaszálba kapaszkodik, elsüllyed, ellenben egy jó deszka nem egy emberéletet megmentett már…” (Hajótörés nézővel. In: Hajótörés nézővel. Metaforológiai tanulmányok. Budapest, 2006, 79–80., Király Edit fordítása.) Ráadásul Aranynál nem csupán egyetlen ember éle­téről, hanem a teljes nemzet jövőjéről van szó. Ámde a kérdés továbbra is fennáll: hogyan lesz a „gyönge szalmaszálból” magabiztosan haladó hajó? Hiszen mindvégig a nyílt vízen vagyunk, és sodródunk. Blumenberg erre a dilemmára is talál metafora-ajánlatot, a logikai pozitivizmus nyelvfelfogásáról 1965-ben értekező Paul Lorenzennél: „…a nyelv a maga szintaktikai szabályaival egy hajó, s mi ezen a hajón tartózkodunk – azzal a feltétellel, hogy sosem futhatunk be kikötőbe. Minden karbantartási és átépítési munkát a nyílt tengeren kell elvégezni.” Sőt: „Ha nincs szárazföld, amelyet elérhetnénk, akkor a hajónak már a nyílt tengeren kellett megépülnie; nem mi építettük, hanem elődeink. Ők tehát tudtak úszni, és először – talán uszadékfából – valószínűleg tutajt ácsoltak maguknak, majd azt javítgatták, amíg mára ilyen kényelmes hajó lett belőle…” (82–83.) Ráadásul Arany nem uszadékfával kezdi, hanem szalmaszállal. És nem is számíthat a nyílt vízen való hajóépítés során másra, csak saját magára, a maga költői erejére, végső soron a nyelv erejére. A víz sodrásának intenzív képéhez és az idő telésének közhelyes téziséhez hasonlóan a nyelv tapasztalata is egyszerre jelent passzivitást és aktivitást. Ahogyan rábízzuk magunkat a víz vagy az idő folyására, úgy hagyatkozunk rá a nyelv mindenkori eseményére. És miként a vízben vagy az időben való jártasság esetén is: amennyire bízunk a nyelvben, a nyelv idejének értelmében, épp annyira részlegesen meg is határozzuk azt, részesei leszünk annak. Az értelem megszületésének. A több szinten is megmutatkozó passzivitás és aktivitás egyidejűségének kulcsszava Aranynál a „fősodor” – mint a vers egyik telitalálata.

Arany költészetében egyébként is fel-felbukkan a sodortatás passzív létélményének képi párhuzama; 1848-as, Álom-való című versében például így: „Néha úgy is rémlik, hogy talán imetten / Látom a hömpölygő hullámot felettem; / Mint úszó fatörzshöz, a hullámhoz kapok: / S ölelő karombul eltűnnek a habok.” De még 1850-ben is így ír a Reményemben: „Kis hajó az én reményem, / Sem árboca, sem kormánya; / Csapkod a hullám keményen, / Gyönge sajkám veti-hányja.” És míg a korábbi költeményben a hullámokból való menekvést ígérő fatörzs végül maga is hullámnak bizonyult, meghiúsítva a fuldokló szándékát, addig most az árboc és kormány nélküli lélekvesztő – noha kétségkívül biztonságosabb vízi eszköz, mint a fatörzset mímelő hullám – már eleve tehetetlenségre kárhoztatott. Ráadásul a hullámokon hányódó sajka képét csak egy hajszál választja el A hajótörött című vers nyitóképétől (amely egyébként nem sokkal a Reményem után íródott): „Midőn még életet / Gondoltak benne a habok, / Elrablák tőle az / Utolsó deszka-darabot…” Vagy nézzük Az örök zsidó átfogó önleírását: „Oh, mily tömeg! S én egyedűl, / Útam habár közé vegyül: / Érzem, mint csónak a habot, / Hogy átmenet mind rám csapott…” Arany verseiben tehát összességében inkább a külső erők vagy a tömeg általi magányos sodortatás, a megbéklyózottság és veszélyeztetettség passzív létélménye uralkodik, szemben mondjuk a pályatárs Petőfi „zúgva, bőgve” tomboló Tiszájának vagy „feltámadott tengerének” győzedelmi közösségi eszmekörével. Ha van is hullámmozgás Aranynál, az csakis „sziklába vert hullám” lehet. (Gondolatok a béke-kongresszus felől)

A fenti metaforacsoport összefüggésében tűnik szokatlanul dinamikusnak a Magányban közösségi igényű zárlata. És talán még inkább úgy tűnhet az 1860-as októberi diploma ellen fogalmazott Ren­dületlenül mozgósító erejű képe felől, amely ugyan nem a tehetetlenségről szól, ámde meglehetősen statikus módon, azaz patetikusan és szentenciaszerűen: „Oh, értsd meg a szót: árban és apályon / – Szirt a habok közt – hűséged megálljon!” Hazafias költészet esetében bizony jókora a tollcsuszamlás veszélye. Nem véletlenül szabadkozik Arany az éppen ekkortájt felkérésre születő Széchenyi-óda kihordásának nehézsége kapcsán: „Frázist csinálni nem tudok – vezércikk-félét nem akarnék: inspiráció kellene, de az megjön-e, nagy kérdés.” (Toldy Ferencnek, 1860. május 26.) A Magányban végső formába öntése során viszont nem maradt el „az ihlet perce”. Ami természetesen a szóválasztás szintjén is érződik. A fennmaradt kézirat tanúsága szerint Arany az utolsó versszak ötödik sorában három lehetséges kifejezés, a „folyamközép”, a „főfolyam” és az „áradat” helyett választotta végül is a negyediket, a „fősodor”-t. (Vö. Arany János összes művei. I. Kisebb költemények. Budapest, 1951, 516., Voinovich Géza szerkesztése.) De nézzük, mit sugallhatott volna a többi három. A „folyamközép” túl kimért és kiszámított lett volna, azaz semmilyen, az 1861-es politikai helyzettől eszményítve elrugaszkodó. A „főfolyam”-ot meg túlzottan birodalmias ízűnek érezhetnénk, vagyis jócskán túlsúlyosnak a ’kis nemzet nagy vágyakkal’ toposzának értelmében. Az „áradat” viszont túl radikálisan csengene, időszerűtlenül forradalmi zamattal – rá­adásul versbeli helyzetét tekintve (hiszen most nem a „feltámadott tenger”, hanem a folyami hajó oldalán vagyunk) jócskán passzív jelentésű is volna. Ellenben a végül jó érzékkel választott „fősodor” dinamikusan fogadja magába egyfelől a sodortatás Arany-féle passzív létélményét, másfelől a hazaféltés távlatos ígéretét: ugyan sodródunk, ámde a fősodorban. Alkati elrendeltség és honfiúi szerepvállalás ritka szerencsés együttállása. Tulajdonképpen Arany mindig is a kívülről érkező közösségi elvárások belső elsajátításának kínjával küszködött, a nemzeti költő rátestált szerepkényszerének „örök zsidójaként”. Ahogyan azt a kései Epilógusban mondja is: „Mily temérdek munka várt még!… / Mily kevés, amit beválték / Félbe’-’szerbe…” Viszont a tisztességgel beváltott munkák arányosan délceg hajókötelékében – mégpedig „elsők között a sorban”! – bizonyosan ott van az 1861-es Magányban.

És ez a legtöbb, amit az alkati béklyóba nyűgözött „honfigond” költői eszközökkel kínálhat a nemzetnek: a hazaféltés indulatának arányos változatát, gyakorlati bölcsességét, a történelmi-térségi korlátozottság nem-hazug távlatainak felvillantását. Ami persze számunkra most elsősorban mégiscsak a „véges módon ábrázolt végtelen” hazug szépségét, a „magasb hármónia” igéző „feltűnésének” költői látszatát jelenti. Jól tudjuk, hogy sodródunk. Viszont azt mondjuk, mivel úgy hisszük, hogy a fősodorban. Hit nélkül, és ami fontosabb: e hit arányos (esztétikai) formája nélkül már régen hajótörést szenvedtünk volna.

• Kultúra [6]