A közeljövő kérdése: vajon sikerül-e elfogadtatnia a stabilizációs tervet a szociális partnerekkel, vagy kénytelen lesz beérni túlnyomó parlamenti többségének támogatásával. Távolabbi kérdés: vajon a most belátható másfél év alatt letudhatja-e a népszerűtlen megszorító politikát. A két kérdés összefügg egymással, legalábbis addig a határig, amíg – Engels Frigyes képzavarával élve – nem csap át a mennyiség minőségbe. Az Antall-ciklus a feje tetejére állította az átcsapást, a minőség mennyiséggé szelídült, ami nyilván könnyíti most a dolgokat némelyest. A taxisblokád 12 forintos benzinár-vívmánya például csak apránként (főként a fogyasztási adó vastagodása által) morzsolódott föl 1992 elejére, amikor is a 92-es benzint 60 forintért mérték. A tendencia azóta is tart, s a mostani csomagterv szerint újólag vastagszik a fogyasztási adó (15 százalékkal), a benzinár várhatóan átlépi a 100 Ft-os küszöböt. Zajosan indult a kedvezményes (például az élelmiszerekre kivetett) áfa karrierje is ’92 végén, de hogy a „0 kulcs” 6 százalékra változott (8 helyett), utána fél évvel már nem volt nehéz 10-re növelni. Az új kormány 12 százalékot szeretne, és átsorolná a telefonálást és a kereskedelmi szálláshely-szolgáltatást a kedvezményes áfa-kategóriából a 25 százalékosba.
Utóbbi miatt keseregnek a szállodások, hisz az ő áfájukat tavaly szállították le 15 százalékról 10-re. Az áfaemelést még magasabb szinten érte bírálat a múlt heti Figyelő hasábjain, Simsa Péter, a Magyar Gazdasági Kamara–Munkaadói Szövetség elnökségi tagja részéről. Tornyosulnak a viharfellegek a kormány reményei szerint már az idén 8 milliárd forintos spórolást ígérő Expo-lemondás miatt. A szakszervezetekből a bérgarancia-alap kivelőzése váltott ki máris méltatlankodást; ezt az alapot a régi parlament hozta volna létre (600 milliós költségvetési és – a bérköltség arányában – 0,3 százalékos munkaadói hozzájárulással), hogy biztosítsa a csődbe jutott vállalatoknál a bérkifizetést, de végül adós maradt az alap törvényesítésével. A vállalkozói pénzek befolytak (erre most az állam rátenné a mancsát), a 600 milliót pedig deficitfarigcsálásra fordítanák, azaz semmire sem költenék el. Kósáné Kovács Magda munkaügyi miniszter asszony máris úgy nyilatkozott: még lehet tárgyalni a dologról, kedves szociális partnerek.
Még keményebb dió
lesz Békesi László pénzügyminiszter bérstop-javaslatának elfogadtatása (bár formálisan a kormány, tisztelve az érdekegyeztető etikettet, erről még nem hozott döntést): eszerint jövőre nem kapnának pénzt a költségvetési intézmények dolgozóik béremelésére, s ha mégis többletjavadalmazást akarnak, azt létszámcsökkentéssel (illetve az önkormányzatoknál nyilván az szja-részesedés 5 százalékos növelésének terhére) kellene kigazdálkodni; a gazdaság egészében pedig 4-5 százalékkal csökkennének a reálbérek. Döntöttek arról is, hogy csak szeptember 1-jétől – azaz nem visszamenőleg – emelik a nyugdíjakat; e ponton a nyugdíj-biztosítási önkormányzattal várhatók komoly harcok.
A mennyiségi változások tehát mondhatni tanulási folyamatnak is fölfoghatók; beléjük kell tanulni. A kormánynak mindenképp érdekében áll a megegyezés, mert okult a többségével kisebbségben maradt elődje példájából. Az idei csomag 57-58 milliárddal javítaná a költségvetési pozíciókat, ezen belül 4-4 milliárd az áfa- és forgalmiadó-intézkedés; a célul kitűzött 330 milliárdos deficit nem éri el az esedékes belföldi adósságszolgálat szintjét sem; ez azt jelenti, hogy a privatizációs bevételeket is adósságszolgálatra kellene fordítani (már a Világbank élénk kívánalma szerint is), a rendes kiadásokat pedig egyensúlyba kellene hozni az adó- és más bevételekkel. 1995-ben pedig a kamatterhek újabb 280 millióval nőnek, a költségvetési hiány így 500 milliárdra nő. Ezt hívják úgy: adósságcsapda.
A nagyarányú leértékelés egyik fő értelme, hogy beváltotta a pénzpiac szereplőinek várakozásait, véget vetett a spekulációnak, amely ekként és másfelől kikényszerítette a devalválást. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) félmilliárd dollár valutát vásárolt vissza a kereskedelmi bankoktól a leértékelést követő napokban, vagyis ekkorára tehető az az összeg, amelyet a bankok a leértékelésből származó haszonra várva tettek félre.
A fölszabaduló forintok
a múlt héten elárasztották a bankközi piacot (50 usque 100 millió forintnyi tömegben), az egynapos kihelyezések kamatai az egy héttel korábbi 30 százalékról 16-17 százalékra csökkentek.
Nem lehet tudni, mekkora a nemzetgazdaság vesztesége amiatt, hogy az importőrök augusztus 5-e előtt fizettek, az exportőrök pedig csak ezután hajtják be szállításaik ellenértékét. A Magyar Hírlap hétfői számában nyilatkozva Bod Péter Ákos MNB-elnök „felelős személyek és a szakma állandó nyilatkozatainak” tudta be, hogy már mindenki jelentős árfolyam-módosításra számított (Hárshegyi Frigyes MNB-alelnök szerint „a spekulációs hullámot” „a különböző tudományos kutatóintézetek túlzott mértékű előrejelzései táplálták”).
Ám a másik kiváltó ok, a fizetési mérleg romlása már tavasszal nyilvánvaló volt. A magyar fizetési mérleg deficitje tavaly közel 3,5 milliárd dollárra rúgott, az idei első öt hónapban pedig újabb 1,4 milliárd dollárnyi hiány halmozódott föl, aminek alapján a pénzügyi kormányzat arra a jóslatra jutott, hogy, ha csak nem lép a tettek mezejére, 3-3,5 milliárdos mínusz keletkezik ebben az évben is. „Ha így megy tovább – tájékoztatta nemrég a sajtót Békesi László pénzügyminiszter –, ’95 végére az ország finanszírozhatatlanná válik!” Az aforizmatikus, némiképp leegyszerűsítő mondatlejtésből kihallatszott annak igazolása, hogy a kormányon lévő gazdaságpolitikusok már ellenzékben is kemény lépéseket akartak, amelyeket az MDF-kormány elmulasztott megtenni. A finanszírozhatatlanság akként törhet ki – magyarázta a múlt heti HVG-ben Szapáry György MNB-alelnök (az IMF korábbi magyarországi képviselője) –, hogy a külföldi hitelezők egyik napról a másikra elzárják vagy megdrágítják a pénzcsapokat; tehát tanácsos bizalmat ébreszteni bennük.
Utolsó hónapjaiban
az MDF-kormány a jegybankra hagyatkozott, amely így csupán részleges intézkedéseket tehetett az egyensúlyi bajok orvoslására. A Jegybanktanács pedig épp erre hivatkozott: mivel – érvelt – az a koalíció már megalkotta a maga költségvetését, a kiigazítás csak monetáris (jegybanki) eszközökkel történhet, így a túlzott keménykedés inflációhoz vezethet (Beszélő, április 21.). Vagyis államháztartási intézkedés nélkül a leértékelés folytán növekvő árak mellett is zavartalanul folyik a nagy költekezés. Ha viszont történik államháztartási intézkedés, akkor a terhek egy része a lakosságra tevődik át, amely nem költekezik oly zavartalanul. Az új, erős kormány vállalkozik a monetáris eszközök fiskális kiegészítésére, az MNB nem kis megkönnyebbülésére. Bár Bod Péter Ákos elnök – idézett interjúja szerint – 6 százalékos leértékelési szándékkal érkezett az augusztus 4-i kormányülésre, a kormány intézkedési csomagja láttán rábólintott a 8 százalékra is.
Így is késve érett meg a politikai helyzet a stabilizálásra. A jegybank, amíg magára volt hagyatva, csupán apró árfolyam-módosításokra vállalkozhatott (négy lépésben együttvéve 5,8 százalékkal értékelt le, vagyis az idei devalválás most már összesen 13,8 százalékra rúg), továbbá arra, hogy fokról fokra följebb tornássza a repokamatot (azaz a kereskedelmi bankok részére, állampapír-visszavásárlási megállapodás keretében folyósított hitelek után nyújtott kamatot). Vagyis a kereskedelmi bankoknak mind többet (tavaly év végén még 23-23,5 százalékot, július végén már 31 százalékot) kellett fizetniük, ha állampapírjuk letétbe helyezése fejében forinthoz akartak jutni. Ez is volt a legfontosabb cél: ha magyar pénzt akarnak, mozgósítsák inkább valutájukat, amit leértékelési spekulációból tartogatnak. Az eredmény, mint láttuk, jól mutatja, mire jut a bank a tetterős kormány nélkül. Csakhogy a kormánynak, még ha tetterős is, a magas repokamat nincs ínyére, mert emiatt növelnie kell a kincstárjegyek hozamát (kamatát), azaz költségvetési kiadásait. A repokamat az értők szerint irreálisan magas, mert lehetetlenül fölnyomja a piaci kamatlábakat, aminek kellemetlen hatása a kiszorítás, az, hogy a költségvetésnek hiteleznek a vállalkozások helyett.
„Épp erről szól a játék
– felelte Békesi László említett sajtótájékoztatóján a kiszorítást firtató kérdésre, nyilván az előző napi, IMF-fel folytatott tárgyalások által ihletetten. Mindent meg kell tennünk a nemzetközi hitelképességünk megőrzése érdekében. És a jegybank, amely korábban oly egyedül volt, most visszadobhatja a labdát: kamatcsökkentés, mondja, akkor várható, ha kevesebb lesz a finanszíroznivaló, vagyis tényleg takarékosabbá válik a költségvetés; „némi kamatcsökkenés várható – árulja el végül Bod Péter Ákos –, de nem jelentős”.
Persze, a betéti kamatok is emelkedtek, ami serkenti a megtakarításokat. És valóban: a lakosság nettó megtakarítói pozíciója az első félévben 150 milliárd forinttal javult (az 1993 első félévében mért 97 milliárddal szemben). A Kopint-Datorg szerint azonban ez a kedvező változás a tavalyi mélyponthoz képest dagadozó megtakarítási kedvvel magyarázható. Mindenesetre e fejlemény némelyest rózsaszínűbbre árnyalja a finanszírozási helyzetről festett Békesi-féle képet. A beruházások is nőttek az első félévben, szemben a tavalyi évvel, amikor is a magyar gazdaság a külföld felé való eladósodásával egyértelműen fogyasztása növekedését és a készletfölhalmozást (raktárra termelést) segítette elő. Kedvező az is, hogy az idei első félévben végre külkereskedelmi többlet mutatkozott, vagyis az export gyorsabban nőtt, mint az import. Mindebben sokan az élénkülés jeleit látják, ami persze önmagában nem volna meggyőző érv az adósságcsapdából való kikecmergés politikájával szemben.
Ez a politika persze megszorításokkal, áldozatokkal jár, s így érdekeket sért. És emellett feltehetjük újólag a kérdést: mikor lesz vége? Reménnyel kecsegtet-e az elérni vágyott pénzügyi egyensúlyra alapozott növekedés és kilábalás stratégiája? Elgondolkodtató érveket szegezett ezzel szemben Lányi Kamilla egy 1994 februárjában készült, ez idő szerint kéziratban hozzáférhető tanulmányában. Szerinte az IMF befolyásolta makrogazdasági gondolkodás eddig még soha nem volt képes választ adni a „Mikor lesz vége?” kérdésére. A megszorítások alapgondolata az, hogy a belföldön kifejtett pénzügyi nyomás az exportra, a nyugati piacokra tereli át a termelést, és így a gazdaság, a fejlett világban megmérettetvén, exportvezéreltté válik. Csakhogy a hazai vállalatok, tőke, forgóeszközök hiányában, kiszolgáltatva a belföldi piac szétzilálódásának, csak leépülésük árán érhetnek el átmeneti sikereket a külföldi piacokon. A recesszió ebben a helyzetben szükségszerű…
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [7]