„Minél hamarabb filmet akartam csinálni, mert meg akartam mutatni a világnak, hogy tudok. Csábított a Kígyótojás. Mindenki biztatott, és azt mondták, hogy nagyon jó a történet. A hosszú és fáradságos forgatás közben egyre csak azt hajtogattam magamban, hogy most csinálom a legjobb filmemet. Feszült voltam és indulatos, mivel belső védelmi mechanizmusom teljes erővel működésbe lépett. Az illúzió, hogy mesterművet csináltam, még a vágás és a keverés közben is makacsul tartotta magát. A komoly bukás fájdalmas beismerése jóval később következett be. Érzéketlenül reagáltam a meglehetősen fanyalgó kritikai fogadtatásra is. Lelki védekező mechanizmusom erőteljes aktivizálódása teljesen elkábított. Csak akkor fogtam fel először kudarcom komolyságát, amikor újra nyugodtabban kezdtem élni, és életem visszazökkent a régi kerékvágásba. Ennek ellenére egy pillanatra sem bánom, hogy megcsináltam a Kígyótojást. Sokat tanultam belőle.” (Bergman)
Én is. Megértettem és megtanultam, belőle tanultam meg, hogy Auschwitz nem Auschwitzban kezdődött (tehát nem is ott végződik), hogy bármelyikünkből gyilkost, szörnyeteget lehet csinálni, hiába gondoljuk, higgyük magunkat gőgösen kikezdhetetlennek, erkölcsileg védettnek, jámbornak, szelídnek, ha tökéletesen kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk, ha olyan válogatott lelki kínzásoknak vetnek alá, mint Manuela és Abel Rosenberget, e film hőseit Vergerus „doktor” még a weimari köztársaság idején, a húszas évek Berlinjében. És megtanultam, annak felismerése, hogy nem tudhatom magam erkölcsi biztonságban, azt jelenti, soha nem gyógyulhatok ki a szorongásból. Nos, valóban, a Kígyótojás nem éppen szívderítő, könnyű szórakozás, de nyáron talán inkább elviselhető, s kihagyni viszont nem lehet.
- Rábeszélő [6]