Képzeld el, kedves liberális olvasó, hogy négy zsidó fiatal, két húsz év körüli fiú, két tizenhét-tizennyolc éves lány ballag hazafelé a Rózsadomb kávéházból. Valahol a Mechwart tér környékén összeszólalkoznak négy, hat vagy nyolc szkinheddel, nemzeti ifjúval, huligánnal vagy egyszerűen régi osztálytársaikkal, akikről csak annyit lehet biztosan tudni, hogy nem zsidók. Verekedés tör ki, „büdös zsidók” – kiabálják a támadók –, „meghalsz, zsidó”, „fuss az életedért”. Aztán lövések dörrennek. Az egyik menekülő lányt ellökik, fejének szegezik a fegyvert, „büdös zsidó kurva” – kiáltják. Micsoda országos, micsoda nemzetközi ügy lenne ez! Nyilatkozna az országos rendőrfőkapitány, a belügyminiszter, miniszterelnök. Aztán még – képzeld el, kedves olvasó – mit szólnál hozzá, ha kedvenc liberális napilapod arról tudósítana, hogy a Cion bölcseinek II. kerületi tanácsa halálra ítélte a támadókat, vérüket jövő tavasszal belesütik az ünnepi pászkába… Ha mindez cigányokkal történik és Csepelen, akkor a történet a közepesen érdekes rendőri hírek vagy a közepesen egzotikus szociológiai jelenségek színvonalára zuhan. A felvilágosult olvasó pedig beleborzong, hogy ezeknél az archaikus kultúrájú cigányoknál talán tényleg létezik egy titkos vésztanács, amely halálos ítéleteket hoz és hajtat végre.
Kerekasztal a kapitányságon
A csepeli Cservenka Miklós utca tízemeletes házaival, a lakótelep-építkezés viszonylag késői korszakának a terméke. A beköltözők jelentős része cigány volt. A Csepel Művek szétesésével életformák is szétestek; a gondolat szabadsága magával hozta a fajgyűlölet szabadságát is. Az egykori munkáskerület – köztisztviselőileg politikamentesített – pátoszát és ethoszát már csak a rendőrkapitány-helyettes visszhangozza. De ő is belezavarodik az alkalomhoz illő József Attila-idézetekbe.
A csepeli rendőrök nagyon nem örültek a jelentkezésemnek. A rendőrkapitány, Budapest egyetlen női kapitányságvezetője, a gerelyvetőként is ismert Vágó Imréné alezredes, aki végigcsinálta a július 25–26-i eseményeket, éppen szabadságra ment, helyettese, Majsitz József alezredes most jött meg a szabadságáról. Csak a Budapesti Rendőr-főkapitányság sajtóosztálya utasításnak is beillő engedélyének köszönhetem, hogy augusztus 1-jén, hétfő délután mégis fogadnak. Múlt hét kedden békésen szétoszlott a tömeg – mondja Majsitz alezredes –, azóta is nyugalom van. Csak az újságokban jelenik meg egy-egy cikk. De ha most nem dob fel valaki, egy újabb labdát, lehet, hogy megint évekig nem lesz semmi probléma.
Beszélgetésünkön az alezredesen kívül Dóra László őrnagy és Bereczki Tamás főhadnagy, a július 25-i események vizsgálója vesz részt. (A kérdésekre a rendőrök váltakozva felelnek.)
Egy négyfős cigány társaság és egy négyfős magyar társaság csapott össze. Mindannyian ittasak, bár nem nagyon. A két társaság egyes tagjai gyerekkoruktól ismerik egymást – vázolja a kiinduló helyzetet a vizsgálat vezetője. – Cigány – magyar, így lehet őket elhatárolni, csak ezért használom ezt a kifejezést. Az egyik magyar srác bort kért a cigányoktól, azoknál sör van, azt adnak. Az egyik cigány fiút a magyar Villámnak szólítja, az ezt zokon veszi, ebből tört ki a verekedés. A támadó egyértelműen a magyar srác volt. Ketten verekedtek, a többiek megpróbálták szétválasztani őket. Az egyik magyar riasztópisztollyal vagy gázpisztollyal lövöldözni kezdett, nem tudni, pontosan hány lövés volt. A cigányok ettől megijedtek, elfutottak, a két magyar utánuk. Közben megérkeztek a rendőrök, mind a négy magyart elfogták. Senki sem sérült meg. A nyomozás megállapította, hogy a csoportos garázdaság bűntettének elkövetésében csak két magyar vett részt, ketten inkább szétválasztani próbálták őket. A két személy ellen folyik az eljárás. Ennyi történt.
Majsitz őrnagy: Volt itt szó olyasmiről is, hogy azért verték őket, mert cigányok, és azt ordibálták: „rohadt cigányok, elpusztultok.” Ilyesmi a kihallgatások során fel sem merült. Nem, a jegyzőkönyvet sajnos nem adhatjuk át, az a nyomozás befejezéséig szolgálati titkot képez.
Hány embert állítottak elő?
Az volt az érdekes, hogy olyan marha nagy garázdák voltak, hogy mind a négyen beszálltak egy kocsiba, és úgy hozták el őket. Tehát az előállításuk az úgy történt, hogy egyszerre mind a négyen beültek egy autóba, és bejöttek békésen. Két járőr volt benn. Elfértek hátul négyen. (Kérjük a krimiolvasásban kevésbé jártas olvasót, jegyezze meg: hatan ülnek egy kocsiban. Elöl két rendőr, hátul négy „garázda”.)
A cigányok közül senkit sem vittek be?
Azok jöttek maguktól, szokásukhoz híven. Sérelmük van, akkor rohannak befelé. Hajnalban kezükbe kapták az idézést, hogy 27-én jöjjenek be. Akkor elmondhatják, amit kívánnak.
Az újságok szerint az egyik cigánylánynak a szájához szorították a fegyvert.
A vallomásban erről a következőket mondja: „Szaladt utánunk, engem utolért és ellökött. A lökéstől nem estem el, hanem oldalirányba léptem, ránéztem, és láttam, hogy nála van a fegyver. Pontosítok: akkor még nem láttam a fegyvert, hanem arra lettem figyelmes, hogy fölfelé lő, és utána rám tartotta a fegyvert. Azt mondta: »Nem mehetsz a Villám után, mert lelőlek, te büdös kurva.«” Tehát nem erősítette meg, hogy a szájához tették a fegyvert.
Voltaképp min tört ki a verekedés?
Összevesztek azon, hogy Villám, nem Villám. Nem úgy szólt vissza a cigány, ahogy neki tetszett volna. Ideges lett.
De hogyan lesz ebből az, hogy az egyik férfi fegyverrel kergeti a cigány nőt?
Ebből úgy lesz kergetőzés, (!) hogy már a verekedés közben elsül (!) kétszer a pisztoly. Ettől a cigányok megijednek, elkezdenek szaladni. A magyar támadó szalad a cigányok után, de ugyanúgy szalad a pisztolyos is.
A kiabálásokban nem volt cigányellenesség?
Olyan felmerül, hogy büdös cigány elhangzott. De az egésznek nem ez a jellemzője, inkább mintha két ittas tábor összeszólalkozott volna.
Biztos, hogy a fegyver nem lőfegyver volt?
Semmi golyóbecsapódást nem hallottak, tehát riasztó volt. Ők mondjuk gázfegyverről beszélnek. Nem tudtuk még tisztázni, hogy riasztó volt vagy gázfegyver, mert nincs meg a fegyver, hiába tartottunk házkutatásokat.
De elismerik, hogy lőfegyver volt náluk?
Persze.
És mit mondanak, hová tűnt?
Nincs meg még az, aki lőtt. Nem sikerült kihallgatnunk. (Ejha, ez már érdekes! Előállították egy lövöldözéses garázdaság után, majd elengedték úgy, hogy meg se kérdezték, hol a fegyver, amivel lövöldözött. Ezt kellene tanítani a rendőrfőiskolán!) Mert azt úgy megijesztették, hogy azóta bujdokol. Ő fog tudni majd elszámolni a fegyverrel. Telefonon kaptunk már olyan ígéretet, hogy behozza, de nincs meg az ember, ez a gond…
Amikor bevitték a négy férfit, megbilincselték őket?
Nem, nem volt rá szükség, önként beszálltak a kocsiba, egy kocsival jöttek be.
Elöl ül két rendőr, hátul négy előállított?
Az ki van zárva. Két rendőr elöl, négy előállított hátul, az nem lehet. (Helyes, ezt a próbarendőrnek is megtanítják.) Eleve úgy ültek, fordultak kettőt, mire behozták a négy embert. Egy rendőr mindenképpen ül egy előállítottal hátul.
Johanna története
A tizenhét éves Cs. Johanna elbeszélése ugyanerről – bár az sem teljesen ellentmondásmentes – kissé életszerűbb, mint a rendőröké:
Feljött hozzánk D. Teri meg ő. Dezső, mondták, menjünk le, igyunk egy kólát. Lementünk Imivel, a férjemmel négyen az éjjel-nappaliba, ittunk egy kólát, utána sétáltunk. A kukánál találtunk két kis piros fotelt, mondják, hazaviszik a kislánynak. A Cservenka sarkánál ott állt a Titasz, szóval az ő. Dezső, meg még hat gyerek. Egyet ismertem közülük. Dezsőnél volt a fotel, meg a kóla volt a kezében. Azt mondja a Titasz, adjál egy kis bort, mert ha nem adói, akkor meghalsz. De már fogta a nyakát, és letérdepeltette. Hé, geci, téged ismerlek – mondta. Aztán az Iminek: Téged is ismerlek, te meg a Villám vagy. Mire az Imi: Én nem vagyok a Villám, én Imi vagyok, de hagyjál már bennünket békén. Erre elkezdte az Imit rugdosni, az meg csapkodta a gitárjával. Én húztam az Imit elfelé, hát csak nem hagyom, hogy verekedjenek. Elhúztuk, már jöttünk elfelé, amikor hallottunk hátulról két lövést. Jaj, mondom, ez lőtt, gyere szaladjunk. Mi szaladtunk, ők meg utánunk, hogy meghalsz, cigány, lelőlek. Fuss az életedért. Szaladunk, kergetnek, legalább hatan. Felkiabáltam a nővéremnek, aki pont ott lakik, hogy Margit gyere, meg akarnak bennünket ölni. Jó volt, hogy lejött, mert elterelte a szkinhedek figyelmét: az egyik fele ment Margiték felé, a másik fele jött miutánunk. Az egyik engem ellökött, te büdös cigány kurva, állj meg, mert lelőlek. A pisztolyt meg rám tartotta. Körbenézett, lőtt egyet, aztán elszaladt az Imi után. Szerencsére nem tudták elkapni. Mert ha elkapják, meghalt volna. Hallottam a nővérem hangját. Na, gondoltam, ez már azért kiabál, lehet, hogy az Imi meghalt. Utána hallottam az anyu hangját, de a Titasz felé is ugrált, még a polgárőrök előtt is kiabált, hogy kinyírlak, cigány.
Az elbeszélést Johanna édesanyja folytatja: Ráfogta a fegyvert a sógoromra. A húgomon nem látszik, hogy cigány, mert szőke. Azt mondja a húgomnak: te takarodj innen, ne avatkozzál bele. A sógorom kettétörte a husángot, amit kihúzott a fa mellől a földből, az egyik darabját odaadta a Dezsőnek. Közben a szkinhed megkerülte a 15-ös házat, odajött a buszmegállóhoz. Lőtt egyet a levegőbe, aztán beállt úgy a pisztollyal, mint a moziban, és mondta a sógoromnak, hogy dobja el a fát. Az meg, legyint, hogy ez csak riasztó- vagy gázpisztoly. Csak szeretnéd, mondja a szkinhed. A húgom közben látta, hogy jön egy kocsi, elébe ugrott. Ezek a polgárőrök ültek benne, kiugráltak, és kiabáltak, hogy azonnal hívják a rendőröket. A szkinhedek szétszaladtak. Amikor jöttek a rendőrök, mondtam nekik, tudom, hol vannak, kapják el őket. De nem akarták.
Készülődés
Nem akarták. Ezzel a ténnyel – vagy ezzel a feltételezéssel – kezdődött a történet második része. Cs.-né elmondása szerint húszan, harmincan próbálták biztatni, huzigálni a rendőröket, hogy fogják már el a szétszaladt, de a közelben tartózkodó szkinhedeket, azok azonban – „mivel cigányokról volt szó” – nem akartak kötélnek állni. Erre a cigányok maguk indultak a szkinhedek nyomába. Most már megmozdultak a rendőrök is, a kocsival – vagy kocsikkal – beálltak a kapu elé, ahová a szkinhedek behúzódtak. Ez a helyzet már érthetővé teszi, a négy szkinhed engedelmes beszállását a rendőrautóba.
Cs.-né és családja – lánya, veje kocsiba ültek, és a rendőrautó nyomában bementek a rendőrkapitányságra. Ott nem vették fel a vallomásukat, csak az idézést kapták meg szerda délelőttre. Cs.-né kijelentette: „Ne engedjék ki a támadókat, mert ha kiengedik őket, a halálos ítéletüket írják alá. Nem fogjuk eltűrni, hogy fegyvert fogjanak ránk ártatlanul.” A család egy darabig vár a kapitányság előtt, aztán visszahúzódik a téren álló templom kertjébe. Látják, hogy egy civil ruhás nyomozó kijön az épületből, körülnéz, majd egy autó köröz végig a templomkertben. Végül látják azt is, hogy rendőrautóval viszik haza a szkinhedeket.
A feszültség másnapra nem enyhül. Elterjed a hír, hogy a szkinhedek párbajra hívják a cigányokat. Lehet, hogy ez csak önigazolás: valójában a cigányok készülnek leszámolásra. Hiszen, vélik, a rendőrség nem tett semmit, inkább a szkinhedeknek fogták pártját. Ki erre megy, ki arra, Erzsébetvárosba, Angyalföldre, és megindulnak a segítők Csepel felé.
Közben persze készül a rendőrség is. Egy informátor már délelőtt jelzi, azt beszélik a cigányok, visszaadják a kölcsönt, vége lesz a magyaroknak. Táviratoztak a vidéki rokonságnak is. Erre – mondják a kapitányság rendőrei – mi is megerősítettük a szolgálatot. Több kerületből, Erzsébetről, a IX.-ből meg az akciócsoportból is jöttek kollegák. És jöttek a videósok, hogy rögzítsék, ami történik. Ezekről az intézkedésekről nagyon kevesen tudtak. Mégis este nyolcra itt voltak az újságírók, a fotósok, mondja Majsitz alezredes. Hogy itt most cigányverés lesz.
Nem sok hiányzott hozzá.
Estére mintegy százötvenen, más becslések szerint jóval többen gyűltek össze a Cservenka utca tízemeletes házai előtt. Az elbeszélők 30-40-re becsülik a rendőrök számát. Nyilvánvaló azonban, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Tömegeseményeknél a rendőrség két szabályt követ. A békés tömegnek nem szabad sok rendőrt látnia, mert az egyenruhák sokasága ingerli az embereket. Az akcióba lendült tömegnek ellenben olyan erőfölénnyel kell szembetalálkoznia, hogy az érzékelhetően esélytelenné tegye az ellenállást. Ha tehát a Cservenka utca környékén 150-200 ember gyűlt össze, a háttérben 400-500 rendőr várt bevetésre. – Ha valaki megsértette volna a közrendet, itt volt a megfelelő rendőri erő – mondja az alezredes. Az erőkoncentrációnak azonban megvan a veszélye is. A közelmúlt számos akciója, a Szabolcs megyei, az örkényi atrocitások azt mutatják, hogy az ilyen alkalmakat a rendőrség arra használja fel, hogy példát statuáljon, hogy móresre tanítsa a cigányokat.
A békeszerzők
Cs.-né kora este megkereste Kovács Ferencet, a csepeli önkormányzat kisebbségi szószólóját és a feleségét, Anikót, aki korábban cigányklubot vezetett, és férjével együtt a Phralipe egykori aktivistája. Anikó édesapja Sztojka László ’56-os volt, tizenkilenc évesen a csepeli felkelők futára. Rá nem vonatkozott semmilyen amnesztia: tizennégy évet volt börtönben, 1971-ben szabadult. Az ő révén Kovács Anikó összeköttetései a legmagasabb régiókig nyúlnak.
Kovácsné a névnapjára készült (július 26.: Anna, Anikó) a boltból éppen hazaszállították a fehér bárpultot, és várták ismerősüket, aki a meglepetést hozta: Kovács Ferenc egy díszkardot akart vásárolni a feleségének, hogy a franciaágy fölött a falon helyezzék el. A rendkívüli helyzetben Kovácsné a kerületi rendőrségre, utána a BRFK-ra telefonált, odahívta Horváth M. Juditot, az Amaro Drom című cigányújság szerkesztőjét, és még valahová telefonált, de nem árulta el, hová.
A sajtó másnap arról adott hírt, hogy a cigányok felfegyverkezve gyülekeztek. Valójában a husángokat, sodrófákat Kovácsék rábeszélésére mindenki a lakásokban hagyta.
Majsitz alezredes színes fényképet mutat. Ezt is ott koboztuk el, mondja. Mert tömegmegmozduláskor minden támadásra alkalmas eszközt elkobozhatunk: husángot, baltát, boxert, kést is.
A képen három díszkard látható. Piros és zöld bársonnyal bevont hüvelyben, veretes markolattal. Kovácsék szállítója épp az akció kezdetére ért Csepelre. Az ő áruja lett a zsákmány és a bűnjel.
Elképzelem Kovács urat dús szakállával, amint kivonja vörös bársony hüvelyéből a díszkardot. Benczúr Gyula ecsetjére méltó látvány.
„Kovácsné először még a cigányok pártján volt, de amikor rájöttek, hogy nem lesz semmi, a kapitányasszony mellé állt, és elkezdte csitítani a hangadókat – mondja Majsitz alezredes. Végül aztán az összes sérelmüket elővették, ott már a lakáshelyzettől kezdve minden francot fölemlegettek.” Szó sincs róla tehát, hogy a rendőrök belátnák: a rendőr–cigány viszony, a magyar–cigány viszony elmérgesedéséért a cigányokon kívül mást is felelősség terhel. Elismerik, nem mindennapos, hogy a cigányok összeálljanak, és halálra keressenek valakit, akit megítélésük szerint a rendőrség inkább elrejteni akar a felelősségre vonás alól.
De kész a magyarázat: „Megmondom mi van – így az egyik rendőrtiszt. Már az első este felhergelték egymást. Mondjuk, ismerni kellene, annak, akinek állítólag a szájába tették a pisztolyt, lehet, hogy más is a szájába tenné a pisztolyt. Mert be nem áll a szája, soha meg nem lehet szólalni tőle, és egy mocskos szájú cigány.” Ez a férfias jellemzés a 17 éves Cs. Johannáról.
Nem az utolsónak szólón múlott, hogy a Cservenka utcában nem lett újabb Aranyosapáti, újabb Örkény, újabb kispesti pálya. Hanem talán a rendőrség józan megfontolásán is, talán Kovácsékon, talán a kormányváltáson s a titokzatos telefonon. Amikor Kovács Anikó erről beszél, a nagyon is hihető magyarázatot a jó királyról szóló népmesék hangulata lengi át.
De egy jó király se lehet mindenütt jelen. Csepel jeles példa volt arra, hogy hogyan lehet kivételesen megúszni egy fenyegető etnikai konfliktust. De megfelelő példát mutat arra is, milyen könnyű előidézni.