Nem tartozom a hivatásos vészmadarak közé, akik szívesen hallgatják saját károgásukat. Az idei történelmi felvételi egyik vizsgabizottságában ülve azonban olyan sokkhatások értek, amelyek kérdések egész sorozatát vetették fel a számomra. A válaszokat nem ismerem, és aligha hiszem, hogy akad olyan okos ember, aki megmondja nekem, miért is van mindez így. De azért – környezetem unszolásának engedve – mégis közzéteszem tapasztalataimat, bosszankodjon más is, ne csak én. Elvégre mi másért ír az ember újságcikkeket?
Ami nem gond
Mivel ez a kilencedik felvételi vizsga életemben, amikor én szólítok fel másokat a tételhúzásra, nem nagyon lepődtem meg azon, hogy az írásbeli vizsga kérdéseit az idén is ugyanazok a – na, jó, nevezzük így őket – kedves, fantáziátlan, a történelemről sajátos nézeteket valló emberek állították össze, akik az elmúlt évtizedben. Szerintük kétféleképpen lehet lemérni a jelentkezők szaktudását a tesztkérdések segítségével: megadunk egy dátumot, és megkérdezzük, hogy mi történt ekkor, vagy megadunk egy eseményt, és megkérdezzük, hogy mikor történt. Tessék csak megnézni a történelemteszteket a Rubicon folyóirat mellékletében (1994. 4–5. szám), a kérdések 80%-a erre szorítkozik.
Ha történész állítaná össze a kérdéseket, az feltehetőleg tudná, hogy bizonyos évszámokhoz egész sereg esemény is kapcsolható. A bölcsészettudományi karok és tanárképző főiskolák tesztjében például megkérdezték, hogy a német történelem mely eseménye fűződik az 1806-os dátumhoz. A tájékoztató szerint a Német-római Birodalom bukása, pedig el kellett fogadnunk a következő válaszokat is: Poroszország veresége, jénai csata, Rajnai Szövetség létrejötte, Napóleon német hadjárata stb. stb. Még jobban tetszett az a tesztkérdés, amely aziránt érdeklődött, hogy „mikortól meddig élt” Thököly Imre, és „melyik évben vette nőül Zrínyi Ilonát”? Én igazán nem tartozom azok népes táborába, akik szerint a történelmi adatok nem fontosak, csak az „összefüggések”, és a legjobb lenne adatok nélküli, „üres” összefüggéseket tanítani az iskolákban – de bocsásson meg a világ, Thököly születési és házasodási dátuma valóban nem fontos adat! Jelentkezzen nálam az az egyetemen oktató történész, aki nem XVII. századi specialista, és tudja a választ!
Az állam- és jogtudományi karokra jelentkezőknek többek között arra kellett választ adniuk, hogy ki volt a „magyar Hektor” és a „legnagyobb ellenfél”. Hölgyeim és uraim, ki tudja a választ? Zrínyi Miklós és Lotharingiai Károly… Én igen sok könyvet olvastam el mindkettejükről, de ezekkel az elnevezésekkel még nem találkoztam – biztos az én hibám. Persze Lotharingiai Károlyt legfeljebb a törökök nevezhették „legnagyobb ellenfél”-nek, nekünk, magyaroknak semmi okunk sincs rá, hogy e néven emlékezzünk meg róla. Az írásbeli kérdéseinek összeállítói túlságosan mereven értelmezik azt az előírást, hogy csak olyasmit kérdezhetnek, amire a válasz a tankönyvekben megtalálható. Eszükbe sem jut, hogy alkalmat lehetne adni a felvételizők tankönyvön kívüli tudásának, olvasottságának a megcsillogtatására is, és inkább a tankönyv legapróbb betűvel szedett, legjelentéktelenebb adatai iránt érdeklődnek. A gimnáziumi tanárok tudják ezt, s arra ösztökélik a továbbtanulni szándékozókat, hogy magolják be a tankönyv minden szövegét. A diákok pedig mindezt úgy értelmezik, hogy a tankönyvön kívül semmi mást sem érdemes elolvasni a felvételi vizsgára. Az eredmény? Ha valaki nagyon szépen felel, meg szoktam kérdezni tőle: „Olvasott valamit erről a témáról?” Hunyadiról, Rákócziról, azokról, akikről százával írják az ismeretterjesztő műveket és a népszerű, regényes feldolgozásokat? Mindig ugyanazt a választ kapom: „Igen, a tankönyvet…” Tökéletesen beigazolódik Lem híres törvénye: „Senki nem olvas semmit, ha olvas, nem érti, ha érti, elfelejti.” Azaz csak a törvény felső tétele válik be, a másodikig sohasem jutunk el, nem is beszélve a harmadikról.
Mindez azonban nem nagy probléma, bármilyen csacsiságokat is kérdeznek a diákoktól a felvételi tesztekben, és bármennyire is csak a könyvet magolják be a középiskolások, a tehetséges és tanult személyiségeket még így is ki lehet választani közülük. A baj csak az, hogy ezek évről évre kevesebben vannak.
Ami viszont annál nagyobb gond
Egyre csökken azok száma, akik képesek értékelhető feleletet adni a szóbeli felvételin. Hat-nyolc évvel ezelőtt a jelentkezők túlnyomó többsége megjelent a szóbeli vizsgán, tételt húzott, elmondta, amit tudott, s várta az eredményt. Alig fordult elő olyan eset, hogy a tételt visszaadták, vagy be sem jöttek. Ma viszont… Hadd összesítsem az alábbiakban öt nap vizsgáztatásának számbeli eredményeit! 82 felvételiző személyi anyaga érkezett meg vizsgabizottságunkhoz. Ezek közül 13 nem adta le az írásbelit (nem jelent meg, vagy félbehagyta), 13-an öt pont alatti eredményt értek el az írásbelin (15 a maximum), tehát nem lehetett szóbeli vizsgára bocsátani őket. 12-en írásbelijük eredményének ismeretében lemondtak a szóbeli vizsgáról (pedig 5 pontnál többet kaptak), 3-an pedig a tétel kihúzása után távoztak. A 82 felvételiző közül tehát 41-en, pontosan a csoport fele jutott el odáig, hogy egyáltalán megjelenhetett az eredményhirdetésen. Közülük 15-en értek el az összesítésnél 100-nál több pontot (itt 120 a maximum), vagyis a tudása alapján a felvételizők 20%-ának sincs esélye arra, hogy bejusson egy egyetem történelem tanszékének hallgatói közé. A többi bizottságban és más egyetemeken felvételiztető kollégáim arról biztosítottak, hogy ez az arány máshol sem volt kedvezőbb.
És akkor még mindig nem beszéltünk arról, milyen történelmi ismeretekről tettek tanúbizonyságot a jelentkezők!
Olcsó dolog a felvételizők történelmi tudatlanságáról anekdotázgatni. A feszült vizsgaszituáció, az idegen környezet, a nyilvánvaló fáradtság sok tévedésre magyarázatot adhat. Az azonban mégiscsak furcsa, hogy többen is kihúzták a Magyarország három részre szakadására vonatkozó tételt, de ezek közül senki sem tudta, hogy melyik magyar királyt halt meg Mohácsnál. Egy másik felvételiző többször is a magyar jakobinusok közé sorolta Petőfi Sándort. Egyesek szerint a románokat Ceausescu hívta be Erdélybe, mások ezzel szemben azt állították, hogy ezen a területen szlovákok laknak.
Pedig ezek azok a diákok voltak, akik nemcsak sikeres érettségi vizsgát tettek történelemből, hanem feltehetőleg hosszasan készültek a felvételire, és életük egy részét, de legalábbis a következő négy-öt évet a történelem tanulmányozásának kívánják szentelni. Vajon mit tudhatnak hazánk és a nagyvilág történetéről azok, akik más pályára készülnek? Ilyenkor a vizsgáztató tanár megsimítja gondoktól barázdált homlokát, és egy kis ideig csak úgy maga elé néz…
Hol a magyarázat?
Mivel magyarázhatjuk azt a sajátos helyzetet, hogy a történelem szakra felvételizők tekintélyes hányada még csak a közhelyek, a jelszavak és a legendák szintjén sem ismeri hazája történelmét? Talán a rendszerváltás okozta szemléletbeli változások zavarták volna össze a történelemoktatást? Talán a diák és a tanár azt sem tudja, melyik tankönyvből készüljenek? De hát az alighanem minden tankönyvben benne van, hogy II. Lajos zuhant bele a Csele-patakba. A rendszerváltás óta különben is csak csökkent a tananyag: semmit sem kérdezhetünk a felvételizőktől az 1945 utáni magyar és egyetemes történelemről. Most hat-nyolc tétellel kevesebbet kell megtanulniuk a diákoknak a felvételire, mint öt évvel ezelőtt. Meg is látszik az eredménye… Lehet, hogy a fiatalok nem érdeklődnek nemzeti múltunk iránt? De hát az elmúlt négy év ellen sok mindent fel lehet hozni igazságosan és igazságtalanul is, azt azonban semmiképpen sem, hogy a kormányzat nem hangsúlyozta volna nemzeti hagyományaink ápolásának szükségességét, vagy hogy a rádióból és a televízióból hiányzott volna a hazafias propaganda.
Vagy a Gutenberg-galaxis pusztulása lenne a magyarázat, és azoknak lenne igazuk, akik szerint az újabb nemzedékek egyszerűen nem vesznek könyvet a kezükbe? A történelmet, sajátos jellegénél fogva elég nehéz számítógépek mellett ülve megtanulni. Vagy ezúttal is a legegyszerűbb magyarázat lenne a helyes, és mindössze a megszokott, régi kontraszelekció folytatódna, mely szerint a csökkenő színvonalú oktatás egyre gyengébb tanárokat „termel”, akik aztán tovább csökkentik a színvonalat? Nem hiszem, számtalan több nyelven olvasó, érdeklődő, tevékeny történelemtanárt ismerek magam is, a továbbképző konferenciák pedig nagyon is zsúfoltak.
Hát akkor?… Hol a magyarázat? Újra és újra felmerül a felvételi vizsga eltörlésének lehetősége, addig azonban, ameddig ilyen ismeretekkel rendelkeznek az érettségizett fiatalok, felesleges lenne tágasabbra nyitni előttük az egyetemek kapuját. Az első félév vizsgáin úgyis elvéreznének. Valahogy úgy, mint a magyar hadsereg Mohácsnál. Hősiesen, de teljesen reménytelenül.