Csaknem reménytelennek tetszik hatásosan elkezdeni az itt következő írást, amely két jelentős író ugyancsak jelentős (mi több, élvezetes és magávalragadó) publicisztikai kötetéről szólna. Ilyenkor szokás utalni a ’89-es fordulat utáni nagy publicisztikai hullámra, az írók új és felszabadult politizálási hajlamára, a kiszélesedett publikációs lehetőségek nagy csábítására, a szépirodalom és az újságírás összefonódásának évszázados magyar hagyományára vagy arra, hogy hogyan termékenyítheti meg a publicisztikai teljesítmény a szépprózát. Lehetne sorolni a példákat és ellenpéldákat (Spiró, Nádas, Kornis egyfelől, Csurka, Balaskó másfelől), vagy lehetne lubickolni az idézetekben, a szellemes szövegeket továbbfűzni, finoman utalni a finom utalásokra, vagy eseménytörténetbe ágyazni az írásokat, tisztánlátásukat értékelni.
Egyiket sem választom.
Mindezekről ugyanis sok szó esett már. És kevesebb talán arról, ami engem sokkalta jobban izgat: a megszólalás sajátosságairól, a publicisztikai írás formájáról, a személyességről és az elkötelezettségről. Azt hiszem, Csalog és Esterházy kötetei éppen ezen szempontokból tanulságosak.
Publicisztikai kötetekről beszélek, holott mindkét kötetben jócskán van nem vagy nem egyértelműen e kategóriába sorolható írás. Mégis, én így tartom számon őket, és gondolom, mások is így lesznek vele: ez az anyag pillanatnyilag a legizgalmasabb mindkettőben, és nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy – ellentmondva mindannak, ami az újságírás e múlandó termékeiről hírlik – ez lesz a legmaradandóbb.
Esterházy könyve az összes, 1991 óta keletkezett Esterházy-írásokat egybegyűjti, „mindazt, ami nem regény és nincs Kertész Imrének ajánlva”. A publicisztikai írásokon kívül vannak itt szabályosabb születésnapi köszöntők, bevezetők írótársakhoz, vallomások képzőművészekről és színházi emberekről; továbbá két hangjáték, egy „bohóctréfa” és öt interjú. Ahogyan ezek a teljesség kedvéért kerültek a kötetbe, úgy én is csak röviden, a teljesség kedvéért szólok róluk.
„Az anyag dicsérete” ciklus rövid, egy-két oldalas írásokat tartalmaz, többek között Bruno Schulzról, Móráról, Ottlikról, Nádasról, Somogyi Győzőről és Tábori Györgyről. Részben bizonyára felkérésre, de nagy kedvvel és gonddal készült írások, megannyi önvallomás is egyben. (Idekívánkozott volna a Kosztolányi angol kiadásához készült előszó.) Megvallom, ezekben engem nem Esterházy értékelése izgat (mindig azokról ír, akiket igazán szeret), noha gyakran fantasztikusan „elkap” valamit, hanem két mozzanat: hogy kiket emel ki, kiket válogat be magánkánonjába, és hogy miféle viszonyban áll a hagyománnyal, az olykor nálánál sokkal tradicionálisabb, olykor pedig újító alkotókkal. Ez az igazán érdekes: vagyis hogy miként tanúskodnak a választásai magáról Esterházyról.
Az interjúk minősége hullámzó: ez függ, persze, a terjedelemtől, bizonyára a megkérdezett lelkiállapotától is, de azért főként a riportertől. Nekem Csontos Erika beszélgetése tetszett a legjobban, de azért az információs érték vagy a szellem olykor ellensúlyozza más kérdezők ügyetlenségét vagy unalmasságát is.
A könyv lényege azonban a publicisztikai írások sora. Hogy a közepébe vágjak, Esterházy megint botrányos. Úgy publicisztikák az ő írásai, ahogyan a Bevezetés a szépirodalomba regény: körültapogatja, átlépi és megkerüli a műfaj konvencionális határait, minduntalan rákérdez: ez (még) az? Lehet-e villámtréfa, önéletrajz, társasági beköpés, rádióban elhangzott danászás publicisztika? Esterházy eljátszik azzal, hogy újabb és újabb (alcímekkel jelzett) ciklusokba kezd – olykor egyetlen darabból állnak –, azaz parodizálja a maga választotta ciklusformát. Elképesztő (negatív) újságírói teljesítményekre figyel fel, és egyszerűen, alig valami kommentárral, beemeli őket írásaiba. Azt sugallja, hogy mindezt lehet: a műfaji egységesség inkább csak gesztusként van jelen.
Esterházy megint szemtelen, felháborító, gonosz és csúfolódik. Formátlan szövegeket ír, egy-egy íráson belül is ide-oda csatangol, minden indoklás nélkül, témák és hangvételek között, zárlataiból és nyitásaiból hiányzik mindaz, amit konvencionálisán jó fogásként ismerünk (f)el, mindent megenged magának. Mégsem érezzük sem agresszívnak, sem kuszának, nem kérjük számon rajta a „józan” logikát. Teljesen utánozhatatlan: csak ő teheti meg mindezt, ha valaki utánacsinálja, az már esterházys (rosszabb esetben Esterházy-epigon) lesz. Vagyis: teremtett valamit, ami csak az övé.
Meg a miénk.
Ezért (is) vagyunk hajlandók elfogadni érvényes publicisztikaként, amit csinál, mert az állást foglaló, az elkötelezett (nem pártnak, hanem egy „józan észnek” elkötelezett) személyt érzékeljük mögötte, a helyettünk is szabad és merész írót, akinek minden megszólalása jelent valamit (még ha csak szisszen is), és aki rendre megszólal, amikor mi is akarnánk mondani valamit.
Csalog – Esterházyval szemben – meglep. Csalog nem azt írja, amit úgyis tudunk, hanem felfedez, utánajár, kibányász és megszólaltat. (Rájönnénk, ha nem tudnánk is, hogy sok köze van a szociográfiához és a néprajzhoz.)
Csalog kötete is gyűjtemény, sok minden van benne, s ezeknek csak egy része nevezhető publicisztikának. Az első ciklus a Szamizdat, a második az Ötvenhat címet viseli, sajnos, mindkettő datálás nélkül közli az írásokat, amelyek hol az esszéhez, hol a novellához, hol meg a riporthoz állnak közelebb; csak a harmadik ciklus esetében (Nyolcvankilenc, kilencven, kilencvenegy) világos a keletkezés ideje, s itt találhatók a valódi publicisztikák zöme. A Szamizdat részben van a Fal keserűen humoros víziója a (berlinihez hasonló) fallal kettéosztott Budapestről, meg a Kemény Istvánnak ajánlott, sokszólamú elbeszélés (riport? esszé?); az Ötvenhat ciklusban pedig négy emlékezés.
A publicisztikák sorozata a könyvnek majd kétharmadát teszi ki (egyébként Esterházytól választ mottót: „Hirtelen a remény kopott és fantasztikus országa lettünk”). Csalog is szabálytalan, furcsa, nem-egészen-publicisztikát ír: amikor nem hajlik a novellába, a tárcába vagy a glosszába, akkor is csak egy részét őrzi meg a konvencionális kellékeknek. Itt van rögtön az Önéletrajz vagy a Magyar Napló, kilencvenegy című írás. Az előbbi a cigarettamárkák és a dohányzási szokások változásain át követi végig az elbeszélő életútját, származásától jelenlegi családi körülményeiig; az utóbbi néhány nap legvalóságosabb hordalékának, a szemetesláda tartalmának régészeti pontosságú leltárkönyve. Mindkettő nagyszerű publicisztikai ötlet, de azért jól el lehet képzelni felejthetően megírva is, kellemes vasárnap délutáni újságolvasás mulatságaként. Nos, Csalog az előbbiben felidézi a hivatalos önéletrajz nyelvezetét, a szöveg végén megengedi magának, hogy elmesélje egy álmát, viszont mindvégig megállja, hogy elvicceskedjen a cigaretta és a társadalmi vagy életútváltozások közvetlen összefüggésével; az utóbbiban meg a tudományos, minuciózus felsorolás, csak a legszükségesebb és kordában tartott kommentárokkal maga áll helyt a korrajzért.
Az „egynyelvű” Csalog, aki – paradox módon – éppen arra mutat példát regényeiben és novelláiban, hogy milyen sokféleképpen beszélnek azok, akiknek a bőrébe bújik (vagy akinek hangját kölcsönzi), itt is be-bekapcsolja képzeletbeli magnóját: beszéltet (a kocsmazaj hátterében) vállalati személyzetiseket és 11 éves kislányt, a ’89-es iratégetésbe belerángatott kazánfűtőt és elhagyott macskákat; de tud Mikes Kelemenül is, és olykor ő a száguldó riporter, Romániában és a taxisblokád idején. Sok nyelven beszél, és szereti ezeket egymás mellé állítani, szembesíteni őket, vagy egyikből a másikba átlátni. Azért megvallom, van, ami zavar néhány Csalog-írásban. Bizony, nagyon gyorsan avul – és talán már megírásakor sem volt mindig egészen ízléses – más pártok vagy személyek (s nem pedig nézetrendszerek vagy tévtanok) hírbe hozása. Nem szeretem, hogy a jó és rokonszenves emberek az ő pártjához tartoznak, a rosszak és ellenszenvesek pedig a többihez. Szeretem a szenvedélyét, de nem szeretem, ha elragadja; szeretem, ha pontos és tisztázni akar, de nem szeretem, ha kicsit is hajlik az egyoldalúságra – de csak utólag mondom ezt, mert azt is bevallom, hogy akkor így ezek az írások elevenbe vágtak.
Nem, nem kell és ne kelljen választani Csalog és Esterházy között. Éljen Csalog türelme, finom humora, elmélyült riporteri kedve és elfogult szenvedélye, és éljen Esterházy szeszélyessége, gyilkos iróniája, nyelvbogarászása és kifinomult távolságtartása is – éljen, egymás mellett!
- Kultúra [6]