„Mi már olvasó nélküli írónak születtünk”

Kiss Ilona [1]

„A nap meg csak perzselt és perzselt.

Az öregemberek és az öregasszonyok szájából lassan csorogtak elő a megkeseredett epék, zöldesszínű rothadó májak Isten világába; véres belek kanyarogtak, bennük megemésztetlen hagyma meg répamaradék, egy-egy darab hús összekeveredve nyers bőrdarabokkal, kisebb-nagyobb csontokkal. Hatalmas, nyirkos patkány dugta ki keskeny pofáját, és nyalogatni kezdte az öreg Majszkij arcát. Aztán mászott tovább, nehezen vonszolva nyálkás bendőjét és hosszú farkát.

A nap egyre magasabbra hágott.

A nyugdíjasok arcán hirtelen szétfolytak a vonások, csapzott hajuk levált, előtűnt a nyers agy, mindenféle gondolatokkal. A nap sugaraitól azonban mindez egy szempillantás alatt szétolvadt, testük is oszlásnak indult. A nagy fehérjebomlás immár visszafordíthatatlanná vált, a massza meg csak nőtt, dagadt, terebélyesedett, mint a kelttészta. És lassú áradással a házak felé indult. Csak Vaszilij, a poloska, meg a nyirkos patkány menekült meg az általános rothadástól. Vaszilij odamászott a patkányhoz, és elkezdte csiklandozni lábacskáival a mellbimbóit. A patkány kéjesen visongott, miközben a massza őket is a házak felé sodorta.

A bűzlő massza elérte a szélső házat. Egy pillanat alatt romba döntötte, magába nyelve a felmorzsolt emberi testeket. Hamarosan összeomlott a második ház, a harmadik, a negyedik… Csak a patkány sikongatott élvetegen. Vaszilij tovább folytatta szerelmi játékait, édes álmokat szövögetve közelgő nászukról a tűző nap alatt…”









A fenti idézet Zufar Garejev orosz író egyik legújabb művének, Multipróza című kisregényének epilógusa. A harminchét éves író 1989 óta publikálhat Oroszországban: eddig két vékonyka prózakötete jelent meg, és több elbeszélése folyóiratokban. Hideglelés című novellája a moszkvai irodalmi körökben most legnagyobb tekintélyű (és legtöbb pénzzel járó) angol Booker-díj egyik jelöltje volt 1993-ban. Prózáját angolra, németre, finnre fordították (tavaly német irodalmi díjat is kapott). Több mint húsz egyfelvonásos darabjából még alig jelent meg néhány.

---

Ha a klasszikus orosz irodalom Gogol Köpönyegéből bújt elő, a legújabb orosz próza a szemeteskonténerből. Úgy, ahogy mondom, a szó szoros értelmében: ablakod alatt rothadó szemét bűzlik, te magad, úgy tudom, jó tíz évig házmester voltál, udvart söpörtél. De kezdjük csak az elején.

Hát, elég közhelyes a kezdet. Ahogy mondani szokás, „az írónak nehéz gyerekkora volt”. Apámat egyáltalán nem ismerem, anyám jó firma lehetett, egész kicsi voltam, amikor lelépett, engem rásózott a nagyanyámra, aki aztán beadott egy nevelőotthonba. Az viszont egyáltalán nem volt nyomasztó, legalábbis most nem úgy emlékszem rá. Játszottunk, verekedtünk és egyvalamit nagyon jól megtanultam: alkalmazkodni az épp adott környezethez. Kopejkákból is meg tudok élni, persze a sok pénzt is könnyen megszokom.

Hol volt ez az internátus?

Baskíriában, a Dél-Uralban. Itt voltam először szerelmes, tizenöt éves koromban írtam az első szerelmes verseket, ezeket a lányok gyöngybetűkkel másolták le maguknak. Aztán elvittek katonának, ott is a legkeményebb alakulathoz kerültem: a fogolykísérő őrszázadba, büntetőtelepek fegyenceit őriztük a tajgán. Ez is elmúlt: néha énekeltem, aludtam, csifirt ittam, tudod, az a kábító teafőzet, mindenki itta, az elítéltek is, a katonák is. De mindig úgy éltem, ekkor, korábban és később is, hogy vártam valami megmagyarázhatatlan, irracionális, szavakkal nehezen megfogalmazható bekövetkeztét, s az összes többi, ami ténylegesen történt körülöttem, ehhez képest mellékes volt, keresztülnéztem rajta. Emlékszem, amikor úgynevezett fiatal író voltam, rettenetesen irigyeltek; micsoda „életanyag”, internátus, konvojszázad, tajga, aztán négy év munka Szibériában, mellesleg nagyjából ugyanazokon a helyeken, ahol Popov is dolgozott. A szerkesztők biztattak, ezt kell leírni, ez az igazi, de nekem semmi kedvem nem volt hozzá. Egyáltalán nem erről, nem rólam szólnak az elbeszéléseim. És azt hiszem, úgy ötvenéves koromig semmit nem is fogok erről írni. Csak akkor, ha már tudok egyes szám első személyben írni, és nem kívánkozik ez a különös, furcsa várakozás, ez a gyanús lelki dolog, ami most mindig bennem van, egy harmadik személyű alak mögé. Addig az életemet úgy egyenesben egyáltalán nem írom bele a műveimbe, hanem igyekszem magamtól eltávolítani, mintha nem is velem, legfeljebb csak valaki hozzám hasonlóval történne. De még öt-tíz év, és mindent le fogok írni, ami velem történik, úgy naturálisan, isten bizony. A feleségem, mióta csak együtt élünk, korhol, hogy nem merek teljesen kitárulkozni, kiadni magam. Gyáva vagy, azt mondja, és én megértem, az ő szemszögéből ez nyilván igaz is. Az író vállalja nyíltan magát. Én félek… nem akarom, hogy kinevessenek, még kevésbé, hogy sajnáljanak.

Nekem csak az a fontos, hogy ezek a belső történések ne töredezzenek szét. Hogy valamiképp az időre tudjam vonatkoztatni őket. Élek, folynak körülöttem a napok, történik ez az, de minden nap van egy olyan pillanat, megyek az utcán például, banális dolgokat látok, és egyszer csak megérzek valamit abból a másik „nagy időből”, ahol a számomra igazán lényeges dolgok vannak. Hogy „valami”, ami ugyan meghatározhatatlan, de még előttem áll. Hogy ami tizenöt évvel ezelőtt történt, az most értelmet kap. A régi gyötrelmek, vágyak. Ez mindig szíven üt. Nagyon pontosan emlékszem magamra… hétévesen ülök valami kerítés tövében, és nézem az eget, amint sötétedik. Tisztán előttem van az akkori érzés. Az orosz nyelvben külön szó van erre az irracionális vágyra: „taszká.” Csehov tudott írni erről.

Tolsztoj azt mondta magáról: ahhoz az írótípushoz tartozom, akit egész életében két-három eszme foglalkoztat. Én jóval kisebb író vagyok, nekem egyetlen eszme is elég: az elmúló idő, a megragadhatatlan idő érzékelése. Soha nem lehet azt mondani, hogy most, mert már el is múlt. Vagy majd csak következik. Nem vagyok nagy rajongója Proustnak, de az alapgondolatát megértem. Az én fő kérdésem az, hogyan kerülhetne az idő és a lelkem legalább egyetlen pillanatra harmóniába. Ezt a nyugalmat keresem az időben. Amikor a halál sem okoz rettenetet. Úgy leélni ezt a számomra kiszabott időt, hogy közben ne azon sajnálkozzak, hogy már vége. Amikor vigaszt nyújt, hogy Csehovot ugyanaz a kérdés gyötörte, mint engem, és a halálom után is lesz valaki, akit majd ugyanez gyötör. És ugyanazt látja szépnek. A szépség a másik hasonlóan megragadhatatlan. Azt mondom valamire, hogy szép, és ezzel ez az érzés már el is illant. Két-három nap, egy hét múlva újra keresni, kutatni kell, hogy megint reprodukálni tudd ezt a viszonyt. Mindig, újra meg újra birtokba kell venni ezt az érzést. Hogy mit akarok? Persze, hogy ne legyenek testi gyötrelmeim, fizikai kínjaim, de nem ez a fontos. Hanem ennek a különös viszonynak az állandó újrateremtése, újraélése. És ehhez képest az, hogy gyerekkor, ifjúkor, hadsereg, politikai események, nemzetiségi háborúk az én szempontomból, az „időkutatás” szempontjából kevésbé érdekesek. Hogy mi az idő? Ez a fő kérdés a Multiprózában, ahol rajzfilmkockákra bontva próbálom a választ megtalálni, attól függetlenül, hogy itt rettentő szarkasztikus hangot használok. A gyávaság leginkább a nevetéssel győzhető le, amikor úgy lehet felismert, bevallott dolgokon nevetni, hogy az még innen – vagy túl van a cinizmuson. Ezt én még nem értem el, és nem azért, mert az eszközeim hiányoznak hozzá, hanem az életkor. Harminchét éves vagyok, még nincs elég távolság.

Néhány évvel ezelőtt nemhogy szegény voltam, hanem egyenesen olyan koldusszegény, hogy gondot okozott egy doboz cigarettát megvenni, pedig akkor egy doboz Dümok 18 kopejkába került, 22 kopejka egy pohár kávé, most meg Marlborót szívok, annyi kávét ihatok, hogy a fülemen jön ki, de a problémáim ugyanazok maradtak: az idő, a nyugalom, a vágy. Ezeket élesen el kell választani az olyan hétköznapi dolgoktól, mint a becsvágy, ami praktikus dolgok elérésére ösztökéli az embert, iszonyatos görcsben van tőle az agya, szorong, hogy nem éri el nap mint nap, amit kitűzött. És ha ezt a szorongást nem küzdi le az ember, minimális esélye sincs arra, hogy szabad legyen.

Most beszéljünk még arról, hogyan kerültél Moszkvába, és mikor publikáltál először?

Huszonnégy évesen jöttem Moszkvába. Rettenetesen nyomasztott. Teljesen más életfelfogás, teljesen más fogalmak, más színek, más arcok. Én itt egy barbár őslénynek számítottam. Egyrészt iszonyatosan elesettnek éreztem magam, másrészt teli voltam várakozással. Ne felejtsd el, hogy ez a brezsnyevi pangás korszaka volt, amikor az, hogy író, valami nagyon nagy dolgot jelentett. Egy író, az igen, az valaki! Elvittem a novelláimat Okudzsavához, ő elolvasta, és azt kérdezte tőlem, mit gondolok, vannak-e Moszkvában olyanok, akik hasonló stílusban írnak mint én. Nem, mondom, mert meg voltam győződve róla, hogy egészen kivételes vagyok. Okudzsava kissé lehűtötte nagy kivételességi tudatomat, de elvitte a Druzsba Narodov (Népek Barátsága) folyóirathoz az írásaimat, hogy kipréselje belőlük a publikálást.

Egy gyerekkori barátomnál laktam vagy két évig. Mi voltunk a lumpenértelmiség. Nagydarab ember, hatalmas tűzoltóbundában járt, én százötven centi se vagyok, valami szakadt kőművespufajkát hordtam. A barátom költő volt, szegény, de költő. Én is szegény voltam, de prózaíró. Szóval volt bennünk egy jó adag lumpenöntudat. Minden nyomasztó volt, de ismertük Okudzsavát, ő megismertetett Popovval, aki máig is pártfogol. Meg hát fiatalok voltunk, húsz-huszonöt évesek. A bizonytalanság, hogy nincs állás, ilyesmi, akkor egyáltalán nem érdekelt. Sok bort ittam, mindig nagy társaság jött össze. De közben betegesen tragikus, komor hangvételű műveket írtam. Még csak azt se mondom, hogy az íróasztalfióknak, mert egy fiók nagy luxusnak számított volna. Egy-két szatyorba belefért az összes holmim, szóval ilyen szatyrokba írtam ezeket a tragikus műveket.

Aztán elhelyezkedtem egy építkezésen, és beköltöztem a munkásszállásra, akkor tetőzött a románcunk a leendő feleségemmel, éjszakánként úgy csempésztem be oda. Közben írtam, és szűk körben már olvastak, Andrej Bitov nagyon jó véleménnyel volt rólam, mindig ajánlgatta szerkesztőségekben, miért nem adtok ki fiatalokat, ott van például ez a Garejev.

Ekkor már házmester voltam, ősszel a leveleket sepertem, télen a havat, tavasszal a sarat takarítottam el, nyáron meg lehetett gondolkodni, mert nem kellett csinálni semmit. Éjszakánként egy pékségnél dolgoztam. Volt egy gyerekkori barátom a Komszomolszkaja Pravdánál – Pravda, Izvesztyija, Komszomolszkaja Pravda, ez a három lap számított akkor –, aki azt mondta, tudod mit, írjál egy riportot a pékségről. Kenyér, kenyérsütés – micsoda téma! Gyorsan megírtam, másnap már meg is jelent: Kenyér, kenyérsütés – mindenki el volt ragadtatva tőle. A nyugdíjasok elárasztották a szerkesztőséget a leveleikkel, hogy milyen jól meg van világítva a kenyér témája, ne felejtsd el, a pangás időszaka volt. Akkora honoráriumot kaptam, ami most 150 000 rubel lenne. Erre aztán felvettek a Gorkij irodalmi főiskolára is, persze nem próza, hanem riport szakra. Hogy író vágyok, az nem volt érdekes, de hogy a „Komszomolszkaja Pravda tudósítója”, az már igen. Az aztán valaki! Felvettek, elvégeztem, rémes volt. Elviselhetetlenül unalmas, sehol egy eredeti mester, talán csak egy: az antik irodalom tanára, nagyon világosan gondolkodó koponya. A diploma semmit sem ért. Aztán beindult a peresztrojka, kezdtek megjelenni elbeszéléseim a Novij Mirben. Megjelent az első vékonyka kötetem, egyébként elég jól elkelt. Két darabomat is publikálták. A második kötetem, a Multipróza, már vaskosabb.

Térjünk vissza a szemeteskonténerekhez. Az egyik orosz kritikus a címkézés lázában nem éri be azzal, hogy az utóbbi évtized orosz prózájában már-már megszokott szociografikus „kegyetlen próza” kategóriájába sorolja műveid egy részét, hanem a „gonosz próza” névvel illeti őket, főként a „programszerűen gonosz” Multiprózára gondolva. Hogy is vagy ezzel a „gonoszsággal”?

Itt külön kell választani a hétköznapi meg az irodalmi gonoszságot. Az biztos, hogy az emberekben lévő nyájszellemet, a tömeg iránti vágyat ki nem állhatom, akár életről, akár irodalomról van szó. Ami az elesettek iránti szánalmat illeti, az bonyolultabb kérdés. Itt Oroszországban hagyományos az elesettek, öregek, megnyomorítottak iránti szánalom, a „Honvédő háború nyomorékjait soron kívül kiszolgálni” egyenesen hivatalos politika volt. Én is átadom a helyem a metrón az öregasszonyoknak, cipelem a szatyrukat, mert hát olyan, de olyan öregek… De amikor leülök írni, az egészen más. Mert ugyanezek az öregasszonyok tele vannak életenergiával, gonoszsággal, gyűlölködéssel: figyelem, ahogy folyik az élethalálharc a nyomorékok közt itt, a konténerekért, a napi betevő falat kenyérért – ha lehet, kolbásszal. Nem tudok szánalmat érezni irántuk, de dühöt sem. Kíváncsi vagyok, és kész. Egyébként kritikusaink mércéje még mindig a hagyományos sémák szerint működik: adva van egy torz élet, adva van valamilyen hagyományos irodalmi stílus, szemlélet, együttérző vagy elutasító ábrázolás, amivel az író megjeleníti a tapasztalatait. Nálam ez nem így működik: a Multiprózában akkor is lennének egymást fejbe verő öregasszonyok, ha nem látnám őket nap mint nap az ablakom alatt a szemeteskonténernél.

Felvértezettebb kritikusaid erre azt mondják: „műveiben az abszurd ül diadalt.”

Valahogyan meg kellett oldanom: ezt az élethez való újfajta viszonyt, a „gonoszság bachanáliáját” – ami mögött persze tudom, hogy szociológiailag nagyon pontosan leírható „hátrányos helyzet”, szegénység van, de ez nem az én dolgom – valahogyan megpróbáltam a „nagy kultúrához” kapcsolni. Erre találtam ki ezt a „gogolos stilizációt”, amiben a hátborzongató reáliák ellenére is rengeteg játékosság van. Sőt: az alapja a játékosság.

A magukat a hivatalos szovjet irodalommal szemben meghatározó orosz írók, Viktor Jerofejev, Jevgenyij Popov, Tatjana Tolsztoja, Prigov, akiket „másik irodalomként” tart számon a köztudat, állandó olvasóközönségüket is megtalálták a hivatalossal szemben állók körében. Az őket követő, eggyel fiatalabb nemzedék, akik most közelednek a harmincas éveik vége felé, Vlagyimir Szorokin, te és még jó néhányan, náluk rosszabbul jártatok. Nektek már „az antiszovjet” törzsközönségből sem jutott. Van olyan kritikus, aki, érezve, hogy a „másik irodalomba” sem fértek bele, kitalálta rátok az „egészen más” kategóriát.

Ez valószínűleg igaz, de nem nagyon érdekel. Az irodalom számomra egyébként sem úgy létkérdés, ahogy az volt még az „eggyel előttem járó” nemzedéknek is. Amikor a Moszkovszkij Rabocsij kiadónál megjelent a vékonyka kis kötetem, remittendának kikiáltva menten bezúzták, mondván, hogy nincs rá terjesztő. Még jó, hogy a példányok egy részét az utolsó pillanatban sikerült kimentenem, és szétosztogattam az ismerőseim, barátaim közt; nekem fontos volt, hogy elolvassák, amit írtam. Hogy nincs olvasóközönségem? Na és? Azt hiszem, mi már olvasó nélküli írónak születtünk. És lassan le is szokunk róluk. Én azért szeretem őket: ha véletlenül felbukkan itt nálam egy olvasó, rögtön ajándékozok neki egy példányt a könyvemből.

Mostanában írott elbeszéléseid között nemcsak olyanok vannak, mint a Multipróza, nemcsak „gonosz prózát” írsz, hanem a lehető legklasszikusabb orosz irodalom mintái szerinti, rendes csehovi novellákat is, nagy, elvágyódó hősökkel. Ilyen például a Hideglelés, ami tavaly a Booker-díj bizottsága szerint is az év legjobb orosz prózai művei között volt. Honnan ez a kettősség?

Ez is a „játék” része. Kitalálok valami „klasszikus” novellát, szép, finom, kimunkált stílusban megírható történetet a szerelemről, az élet nagy kérdéseiről, ami mindenki számára fogható, amit szívesen közöl bármelyik nagy múltú folyóirat. De amennyire vonzott az elején, annyira kielégítetlen maradok a végén, mikor befejezem. Rögtön vágyom a „mocsokba”, s írok valami „közönségeset”, mondjuk egy színdarabot Lapostetű címmel. Nyilván a dossziémnak, mert ha „polgárosodtam” is, fiókom most sincs…

Játék az Eщë is? A betiltott erotikus lap, aminek a „terjesztési vezetője” vagy?

Főleg pénzkereset, de persze játék is.

Jó kis játék, nemrég le is tartóztattak miatta.

A történet ott kezdődött, hogy a Még, azaz a Eщë, amit 1993-ban alapított egy rigai barátom, Linderman, mint „erotikus-kulturális lapot”, színvonalas erotikus irodalommal, nagyon hamar népszerű lett. De valakiknek nagyon fájhatott, mert 1993. október 5-én, az orosz parlament szétlövetése után egy nappal, amikor elvileg a rendfenntartó szerveknek kisebb gondja is nagyobb lehetett volna annál, mintsem hogy a pornográfia ellen folytassanak harcot (a város még tele volt orvlövészekkel), a rendkívüli állapot adta törvényenkívüliséget fölhasználva a moszkvai erkölcsrendészet különleges alakulata megszállta a lakásunkat, mivel itt raktároztuk a terjesztésre váró példányokat. A házkutatás jó öt-hat órán át tartott, tíz rendőr meg nyomozó volt itt, bár a negyvenezer példányt megtalálni nem nagy kunszt egy két és fél szobás lakótelepi lakásban. Elvitték az összes bűnjelet, a lap kiadója, Alekszej Kosztyin előzetes letartóztatásba került pornográf termékek előállítása és terjesztése címén. Még mindig börtönben van, bírósági ítélet azóta sincs. És akinek volt már dolga a szovjet, azaz az orosz igazságszolgáltatással, tudja, hogy egyhamar nem is várható. Sötét lyuk egy mocskos, agyonköpködött folyosószegletben, rögtön a klotyó mellett, előtte elhájasodott öregasszonyok csörömpölnek a teáskannájukkal, miközben véres hústól csepegő szatyrot lóbálnak a kezükben. Ilyen a mi demokratikus igazságszolgáltatásunk, még Sztálin által fogalmazott cikkelyekkel a büntető törvénykönyvben.

És téged miért tartóztattak le?

Színtiszta provokáció volt: május 12-én, amikor már leállítottuk a terjesztést, egy ismeretlen hívott telefonon, hogy venne az utolsó számból, és annyira ragaszkodott ehhez, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Feljött a lakásunkra, néhány perc múlva ott voltak az operatív tisztek, és elvittek magukkal, mondván hogy tanúvallomást kell tennem. Úgy szóltak vissza a feleségemnek, hogy le vagyok tartóztatva. A fő ok persze az volt, hogy most fejeztem be egy abszurd komédiát két felvonásban, amiben felhasználtam a Eщë-botrány motívumait is. Persze nem arról szól igazából, de hát nekik ez mindegy. Két nap múlva kiengedtek, mert az orosz PEN klub nagy nemzetközi tiltakozó akciót kezdett. Különben se tudták, mit kezdjenek velem. A fő bajuk a Eщë-val az, hogy jól érzi magát, derűs, vidám, szabadszájú, na és nem kíméli a politikai szimbólumokat sem. A sarló és kalapács mint szexuális segédeszköz az enyhe karikatúratémák közé tartozik…

Na, akkor most lekerekítjük még? Hogy szép, „irodalmi” legyen a beszélgetés? Vagy egyszerűen csak befejezzük?

Irodalomról én soha nem beszélgetek senkivel. Csak ha külföldi fordítók jönnek, mint te is. Mindig rettentően meglep, hogy valakit érdekel, amit csinálok. Mert lásd be, jó, szép, de baromság az egész. Azt gondolom néha, van összesen hét-nyolc olvasóm, Sally Angliában, egy finn nő Helsinkiben, te ott Budapesten, itt Moszkvában ketten-hárman, írtok róla, győzköditek a kiadókat, hogy ez a Garejev milyen jó író, közben semmi az egész. Lepkefing a levegőben. Széplelkű baromság. Az emberek még csak-csak el tudják képzelni, mi az, ha valakinek van egy vállalata vagy egy boltja, de ha azt hallják, hogy író vagyok, kerekre nyílik a szemük: Ó – mondják – igen? –, és fogalmuk sincs, hogy mit gondoljanak erről.

• Kultúra [6]